Jeff Vandermeer: Expedíció – Könyv – kritika

Jeff Vandermeer: Expedíció

Egy antropológus, egy pszichológus, egy biológus és egy geodéta elindul a Zónába. Olyan mint egy vicc eleje, nem? Ráadásul nem is a Zónába mennek, az a Sztalkerben van, hanem az X-térségbe, de amúgy majdnem ugyanaz a kettő. Ehhez még hozzá kellene adni Lovecraft-et és készen is vagyunk.

Kicsit olyan ez a történet, mintha homályos ablaküvegen keresztül szemlélnéd, minden el van benne mosódva kicsit. A szereplők személytelenek, távolságtartók és bizalmatlanok egymással. Meg vannak fosztva minden tulajdonságuktól, ami alapján megkülönböztethetnéd őket. Nevük sincs, és hiába tudod, hogy nők, olyan, mintha nemtelen androidok lennének. Pedig azt gondolnád, hogy ha egy csomó csajszi együtt bandázik, hát hamar összebariznak, pletyóznak, kölcsön adják egymásnak a szempillaspirált és egymáshoz hangolódik a menstruációjuk. Na de nem ebben a könyvben!

Itt úgy viselkednek, mintha egyenesen a ’70-es évek Szovjetuniójából érkeztek volna, tele túlzott óvatossággal és egymás iránti bizalmatlansággal, éppen csak nem elvtársnőzik le egymást.

A valóságtól való elbillenést táplálja a felettesek titkolózása is, az információk (és dezinformációk) hiányos átadása a felkészítés alatt, de legfőképpen a HIPNÓZIS. A pszichológusnak ugyanis számos esetlegesen felmerülő szituációra be van tárazva egy listányi, a munkatársaiba kondicionált parancsszava. Mondom: Kész paranoia! Kész Szovjetunió!

Hogy mégsem ott vagyunk, azt az bizonyítja, hogy a CCCP-ben (ki gondolta volna, hogy ezt a rövidítést leírom még valaha) a mentősök nem vesznek maguknak hatméteres hobbihajót, örülnek szerencsétlenek, ha vodkára és kelkáposztára futja.

Akkor viszont HOL A JÓ BÜDÖS FRANCBAN járunk?!

Akárhol is, ami tovább visz, az természetesen a rejtélyfaktor – mi az ördög öreganyja az a gombaizé? (Még menőbb gomba tekintetében ld. David Koepp: Hűtőkamra) De ez is csak azért történhet, mert ilyen kurtácska ez a könyv. Ha hosszabb lenne, nem biztos, hogy vesződnél vele tovább, lehet, hogy szépen simán abbahagynád kb. a 70. oldalnál.

Még akkor is, ha Jeff Vandermeer könyvének kétségtelenül van egyfajta X-aktás atmoszférája. Nem is annyira nyomasztó, amilyen valószínűleg lenni akart, hanem inkább várakozásteljes, hogy VALAMI történni fog. Valami sejtelmes. Rémisztőnek ugyanis, lovecraft-i ihletés ide vagy oda, ez a történet egyáltalán nem rémisztő.

Sosem olvastam Lovecraft-et, de e könyv alapján nagyjából be tudom lőni, hogy mire számíthatnék: Szép, veretes és végtelenül lassú prózára, ami minden egyes lottyadt sáscsomónál elidőzik fél órára. Minden szart alaposan túlgondoló szereplőkre, akik nem tudják eldönteni, hogy teljesen megbolonduljanak-e vagy csak félig.

És néha ilyen mondatokra:

„Az elmúlás megpróbálja gyarmatosítani a lelket.”

vagy

„…hogy álláspontomba ismét visszavezethessem a rációt.”

Vagy olyan lezárásra, hogy igazából gőzöd sincs, hogy vége van-e ennek a könyvnek vagy mégse.

7/10

Jeff Vandermeer: Expedíció (Déli Végek-trilógia 1.)
Agave-könyvek. 2020. 172 oldal

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 2. – Kölykök a Fekete Lyukból – Képregény – kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztály 2.

Egy bérgyilkosos suli nem csak játék és mese, gondolhatod. Ha csak szóba állsz egy másik nőcivel, a csajod kapásból ki akar nyírni. És itt ugyebár az eszközei is megvannak hozzá.

Aztán óvatosnak kell lenned, hogy kinek szólsz be. Mert hátha az iskolatársad faterja nagy májer. De persze mindezek önmagukban is baromságok, ha a suliban MINDENKI képes tanterven kívül eltenni láb alól. Bárkit.

És itt már el is van csúszva az egész. Egy suli ugyebár oktat és nevel. De mi van akkor, ha az oda beiratkozott nebulók 80 százaléka neveletlen és nevelhetetlen. És emellett még elkényeztetett szociopata is, akik megszokták, hogy azonnal megkapnak mindent, amire rákívánnak. Továbbá pedig változatos készségekkel bírnak emberölés terén. Kérdés, hogy mire menne egy ilyen társasággal a vasalatlan herezacskónak kinéző Lin mester a VALÓSÁGBAN.

Ha Magyarországon elszegődsz tanítani bármilyen suliba – talán az általános alsó tagozatát leszámítva – és nincsenek acélidegeid, hát halott vagy. Manci néném két helyen is óraadó, tudom, miket beszélek. Már a hatodikosok is hülyének néznek. Ipariban pedig, ha megkéred ifjú tanítványaidat, hogy szíveskedjenek elővenni a tankönyveiket, rutinból elküldenek anyád picsájába.

Mi lenne hát az üdvözítő megoldás egy ennyire unortodox oktatási intézmény esetében? Az, ha jéghideg profikat nevelnének. Nem pedig agresszív elmebetegeket. A képregény pedig lazára vehetné önmagát.

Nos, egyik sem jön össze. Talán, mert Rick Remender nem valami jó író. Bár ez a rész mégis jobban sikerült elődjénél. Annak ellenére, hogy az alapötletet az első felvonáshoz hasonlóan most sem sikerül értelmesen kifejteni – a cselekmény fikarcnyit sem foglalkozik, mint várnád, az oktatás gyilkos hétköznapjaival. Mindez csupán valami nagyon halovány háttér, amivel a kutya se törődik. Jobbára tini depresszió (mi tagadás, a nebulók jó részének van rá oka) és szerelmi dráma köré van fazonírozva. Valamint egy teljesen érdektelen képregény-boltos kitérővel megtámogatva. Ki nem szarja le? (Marcuson kívül. Aki, ugye, szó szerint.)

Ám most fény derül Marcus múltjára is, hiába gondoltad, hogy azt szépen elcsócsálják majd több köteten keresztül. És ez a fakó színezéssel is megtámogatott árvaházi rémálom, – amely mintha valami régebbi Stephen King-regényből került volna át ide, melyekben még jelen volt a hétköznapi, elemi szintű gonoszság – valamivel megértőbbé tesz a főhős örökös rinyálásával szemben.

Az utolsó két szám grand finale-ja pedig tényleg nagyra sikerült. A Manson-banda e mucsai, primitívebb verziójával való küzdelem látványos, fordulatos és meglepetésekkel tarkított. És ügyesen megágyaz a folytatásnak is.

7.5/10

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 2. – Kölykök a Fekete Lyukból
Fumax. 2019. 160 oldal

John Sandford: Arany préda – Könyv – kritika

John Sandford: Arany préda

Az megvan, hogy már annyira unod a melódat, hogy majdnem lekoppan a fejed közben az íróasztalra?

Képzeld el ezt úgy, hogy regényíró vagy, az írói álneved John Sandford és úgy nagyjából 10 éve félálomban írod a krimiket. De a sokan mégis megveszik, mert a Préda-sorozat köbö első tíz része tök jó volt, és nem veszik észre, hogy közben tök szarok lettek.

Én nem ilyen hülye vagyok, mivel egy árva fillért nem adok ezekért a silány vackokért. Manci néném viszont zsákszámra veszi a krimiket, van neki vagy 15 ezer darab a padláson.

– „Elment a maradék eszed is, öreglány?” – kérdezem tőle mindig Sandford egy-egy könyvét lóbálva. – „Minek veszed még ezeket a szarokat?”

– „Hát te minek olvasod, hülyegyerek?” – kérdez vissza ő.

A franc se tudja, minek olvasom.

Davenport valamikor az előző kötetben seriff lett, de hogyan, sejtelmem sincs, mert az volt az első rész a sorozatban, amit kihagytam. Olyan silány volt már maga a felvezetés is, hogy Davenport színre botorkálásáig el se jutottam.

A könyvekkel alapjáraton amúgy nem lenne baj, thriller és krimi közötti határvonalon csaponganak ide-oda mind. Még csak a rendes nyomozás sincs belőlük kispórolva. Csak ugye félig lekókadt fejjel körmölik őket, a papirosra elnehezült szempillákkal meredvén, miközben „tiszta nyál csordul ki Sandford szája végén.”

Emiatt sikerül az írás papírízűre és slendriánra. Unalmasra és összecsapottra. Minden szereplő ugyanolyan megkülönböztethetetlenül szürkére. Főleg rendőrségi vonalon.

Davenport egy-egy nyomozás során kapcsolatba kerül vagy 15 másik zsernyákkal, de két oldal után már nem is emlékszel rájuk. Ráadásul ő maga is ugyanazokat a fárasztó, humortalan tréfálkozásokat ejti meg menetrendszerűen, amiket már 11 résszel ezelőtt is kezdtél aggasztóan egyformának találni.

Az se segít sokat, ha Virgil „Fucking” Flowers ugrik be egy-egy epizódra derék főhősünk helyett a könyvsorozatba. Ha leráncigálod a pinabubus helyettesítőről a zenekaros pólót, a veszkócsizmát és ollóval nekiesel a hajának, nos, e műveletek után kiköpött a haverja teljes mása bámul veled szemközt. Még az is lehet, hogy ő maga Davenport, csak parókában és álöltözékben. És mindez talán csak arra szolgál, hogy ez utóbbi befűzhessen nyomozás közben pár spinét úgy, hogy az asszony meg ne tudja.

Viszont minden béna sorozat írása közben előfordulhat a csillagok szerencsés együttállása. Egy rossz széria John Sandford életében, amikor full ideg a szerencsétlen, stresszes vagy az aranyere gyötri éppen – a lényeg, hogy CSEPPET SE ÁLMOS, ezért jobban az írásra tud koncentrálni. Prédának okáért ez most ilyen helyzet.

A nyomozás, jelen esetben két rabló- & tömeggyilkos utáni hajsza, egészen élénkre sikeredett. A karaktereket is sikerült eltalálni. Olvasod a könyvet, olvasod és éppen megállapítod, hogy milyen szimpatikus és karizmatikus arcok ezek a rablók, amikor puff, halomra lövik a drogkartell pár tagját, lányunokástól. (Laikusként persze azt gondolnád, hogy a drogkartellben fokozottan ügyelnek arra, hogy a nyugodt munkavégzés érdekében a csemeték ne lábatlankodjanak a munkahelyükön. De nem így van.)

A drogkartell tettvágytól buzgó bérgyilkosai is elsőre megjegyezhetőek, bár laikusként megint csak azt feltételeznéd, hogy kevésbé irányítanák magukra a figyelmet, ha információszerzés céljából csak felpofoznák kikérdezésük alanyait, ahelyett hogy feldarabolnák őket.

Sőt még Davenport két új zsarusegítőjét is sikeredett kellően egyedire MEGALKOTNI.

Aha. Aztán ekkor rájössz, hogy menet közben betekintést nyerhettél a karakterépítés magasiskolájába: fentiek mindannyian változatos rasszba, nembe de legfőképpen magasságba tartoznak. És néha ennyi is elég.

A 3 különféle társaság különféle kombinációban kergetőzik egymással és lövöldözik egymásra. És az átkozott Sandford még azt is eléri kivételesen, hogy a hajsza izgalmában felváltva drukkoljál a rablóknak és a rendőröknek. Természetesen ezeket a szép pillanatokat alkalmanként rutinból lerontja, elég csupán a 2, életük szerelmét elveszítő, majd 2 perc múlva már lazán viccelődő vagy éppenséggel csajokkal évődő szereplőre gondolni.

De száz szónak is egy a vége, az évek óta döglődő sorozatnak ez egy határozott életjeleket mutató darabja, ami néha-néha még a bántóan lagymatag párbeszédektől hemzsegő középszeren is képes felülemelkedni.

6.9/10

John Sandford: Arany préda (Lucas Davenport 27.)
Művelt Nép. 2020. 396 oldal

Mick Herron: Utolsó befutók – Könyv – kritika

Mick Herron: Utolsó befutók

Az utolsó befutók (eredetiben Slow Horses – azaz egész pontosan, szó szerinti fordításban Csigalassúságú himpókos gebék) nyilván azok, amelyek legutoljára vánszorognak be a célba, és csak arra kellenek, hogy a többi lónak legyen miket megelőzni. Ugyanezek kémben, hát el lehet képzelni: e-mailben véletlenül elküldik a haditerverveket az oroszoknak; leírják a titkos információt láthatatlan tintával, aztán kiderül, hogy az desztillált víz volt; követik az ellenséges kémet, de megbotlanak a saját lábukban és leöntik azt kromofággal – gondolom, ilyesmi.

El is pakolják őket London leglepukkantabb irodájába, hogy ott addig szívassák őket, amíg fel nem mondanak.

No de nem kell megijedni, szerencsére nem mindenki balfék a társaságban. Így aztán egy ügyes kis kémregény sül ki a fura, rejtői alapötletből. (Ilyen könyvünk am nekünk is van, csak krimi verzióban, kicsit sárgábban, kicsit savanyúbban; ld. Cserháti Éva: A Sellő titka.)

A könyv főszereplője, River Cartwright a nagypapájától kapja ajándékba John Le Carré összes műveit. Az ismertetőben is Le Carréra hivatkoznak. RÁADÁSUL nekem is Le Carré jutott először eszembe, miután elértem az első oldal aljára.

Ki a frász ez a Le Carré? Itt van róla egy fincsi kis kritika, ni: Kettős szerepben.

De akárki is legyen Le Carré, Mick Herron humora átkozottul jobb a mint az övé.

„A beszélgetés tényszerűen indult (Jackson Lamb egy mocsok), majd spekulatívvá vált (vajon mitől ilyen nagy mocsok ez a Jackson Lamb?), és végül egészen szentimentálisba fordult (milyen szép is lenne, ha Jackson Lamb-et elkapná a cséplőgép!).”

Két oldalon belül háromszor kacagtam fel. A harmadik poént vagy 20 oldallal korábban készítette elő a szerző. (És ezt több ízben is eljátssza.)

Kis pontosítás:

Mick Herron humora átkozottul jobb mint Le Carréé – úgy kb. az 50-60. oldalig. A nagy vigasság eddig tart, utána a humorfaktor takaréklángra kerül. De nem csak a humor, a történet is leül. Mintha egy szép lassan lefelé szállingózó levél útját követnéd a levegőben. Egyre lejjebb. És lejjebb. Először is az emberrablás mögött álló terv nem igazán hihető. Két kilométerről ordít róla, hogy bukta lesz a vége. Másodszor a mögöttes politikai háttér kifejtése is álmosító.

DE FIGYELJ CSAK!

Ekkor érkezik egy szélfuvallat és felkapja azt a nyomorult levelet, amely most a színvonallal együtt emelkedni kezd. Azért, mert a lúzerek társasága nekilendül és MEGTÁLTOSODNAK. A fókuszba River helyett Jackson Lamb kerül, voltaképpen az egyetlen szereplő, akivel kapcsolatban a karakterre épülő humornak esélye van ebben a könyvben. Lamb*, a pikírt, vén csataló nem ma született bárány, hanem igazi ravasz, öreg róka. Aki, miután szagot fogott (és egyidejűleg ki is bocsát – általában másokkal való társalgás közben) kopóként veti magát ellenlábasai nyomába. Tervre terv és ellenterv, mindez a jól bevált hidegháborús rutinnal. És húzza magával az egész csapatot.

Meg az osztályzatot is fel újra

7.8/10-re.

Mick Herron: Utolsó befutók (Utolsó Kör 1.)
General Press. 2020. 373 oldal

* lamb bárány (angol)

Kritika a következő részről:
Mick Herron: Fogatlan oroszlánok (Utolsó kör 2.)

Daniel Silva: Az új lány – Könyv – kritika

Daniel Silva: Az új lány

Mennyire kínos már egy exszel (meg annak a főnökével) újra együtt melózni. Ennél már csak egy kínosabb van, ha az ex régen továbblépett, és te még mindig az érzelmeiddel nyaggatod. Na de ami még ennél is jóval kínosabb, ha az exed már eredetileg is csak pótlék volt, hiszen te igazából a főnökébe voltál belezúgva.

Jól van, lapozzunk, ezt a témát gyorsan letudjuk a könyv legelején.

Na de, basszus, akkor is, te átrepcsiznél Amerikából, hogy rájuk akaszkodj? Repcsizne a tököm, legfeljebb az Atlanti-óceán felé köpdösnék, vagy max. egy sörösüveget hajítanék abba az irányba…

Mindegy, hagyjuk.

Gabriel, immár mint a Moszad igazgatója az eggyel korábbi részben (ld. A másik nő) az amcsik helyett melózott. Most a szaudiak helyett teszi. És el nem hiszed, bazmeg, már megint terepen akciózik. Oké, most valamivel visszafogottabban, mert főleg Keller és Mihail vannak a tűzvonalban, de a rozoga, hátfájós Gabriel még így is számos alkalommal teszi ki magát teljesen feleslegesen életveszélynek. Hetvenegynéhány évesen…

Gabriel és csapata újra inkább csak nyomoz, mint kémkedik, ezúttal egy emberrablásból kiindulva, de nem azon a lassú és megfontolt módon, mint az eggyel korábbi részben. Ellenkezőleg, túl gyorsan történik minden. Gabriel ide-oda utazgat a nagyvilágban és jönnek sorban a régi ismerősök (kémfőnökök & bérgyilkosok) futószalagon, adják az infót, és Gabriel kinyomozza azt, amit ugyanúgy simán kinyomozna helyette a francia rendőrség is. Ráadásul az anyósülésen ott ül mellette Szaud-Arábia trónörököse. Komolyan mondom, már csak őfelsége az angol királynő hiányzik a hátsó ülésről, meg talán a moszkvai metropolita.

Az elrabolt lány utáni kutatás később azért a szokásos kémes keverés-kavarássá változik. S habár árnyalatnyival gyengébbre sikerült, azért majdnem ott van a szokásos minőség szintjén. Ha ez az első Allon-történeted, hát jól fogsz szórakozni (kivéve, te kis kópé, ha az iszlám vahabizmus elkötelezett híve vagy) A fentebb említett hibák is inkább csak az egyenletesen jó színvonalú előző részekhez viszonyítva lesznek szembetűnők.

Kivéve persze Sarah Bancroft gázos szerelmi vívódásait.

Gabriel megöregedett, nem vitás, és évei előrehaladtával egyre lágyszívűbb lett. És amellett egyre felelőtlenebb is. A kémes móka viszont működik most is, sőt most nem csak a korábbi történetek egy az egybeni kopija. Az aktuálpolitikai vonatkozások szokás szerint a legfrissebbek. (A könyv alapjait a Hasogdzsi-ügy, az oknyomozó újságíró Isztambulban történt meggyilkolásának valós eseményei szolgáltatják.)

Még a címmel is sikerül összehozni egy egészen elegáns csavart. A slusszpoén pedig, noha teljesen váratlan és kiszámíthatatlan (Silva nem szokott ilyesmit művelni) mégis megelégedéssel tölthet el. Vagy nem. Sőt, inkább csak nézel, mekkora szopás már.

7.9/10

Daniel Silva: Az új lány
Vinton Kiadó Kft. 2020. 400 oldal

Kritika a sorozat további részeiről:
18. A másik nő
19. Az új lány
20. A rend
21. A csellista

Stephen King – Owen King: Csipkerózsikák – Könyv – kritika

Stephen King - Owen King: Csipkerózsikák - Könyvborító

Bevallom, az összes könyv közül a féltéglákat szeretem a legjobban. Nagy szerencsémre egyik kedvenc írómtól, Stephen Kingtől nem áll túl távol a grafománia, így aztán elég gyakran megörvendeztet egy-egy nehézsúlyú alkotással.A Csipkerózsikák című féltéglában azt vizsgálja meg a mester, gyermeke, az igyekvő Owen hathatós közreműködésével, mi történne akkor, ha az összes nő egyszerre csak bealudna. Végleg.

Még belegondolni is szörnyű!

Ki főzne? Ki mosna? Ki takarítana ezután? Én biztos nem, az hétszentség. Arról nem is beszélve, hogy a leszbikus pornó, mint önálló filmművészeti ág, egyszerűen nem létezne többé!!!

A Csipkerózsikák kissé színtelen

King (és a szorgalmas Owen) nem vizsgálják az alaphelyzet ezen traumatikus aspektusát Csipkerózsikák című közös alkotásukban, ehelyett egy széles tablóképet rittyent, ahol az események középpontjában egy kisváros és annak női börtöne áll. Ugyanígy szereplők garmadájával indult anno a Búra alatt is, és ahhoz hasonlatosan mintha e könyv ereje is szétosztódna, és lassan elszivárogna a temérdek szereplő között. (Annyi megjegyzéssel, hogy a Búra kb. a 70. oldalára teljes dögunalommá válik. E mű viszont azért nem.)

Read more

Eva García Sáenz De Urturi: A fehér város csöndje – Könyv – kritika

Eva García Sáenz De Urturi: A fehér város csöndje - könyvborító

Ha már rengeteg krimit olvastál, akkor tisztában vagy azzal, hogy az amerikai, angol, skandináv ésatöbbi rendőrök a belüket kidolgozzák, ha meló van, mert tudják, ahogy telik-múlik az idő, úgy lesz egyre macerásabb elfogni egy bűncselekmény tettesét. Mit csinálnak ezzel szemben a baszk zsernyákok?
Legalábbis A fehér város csöndje című krimi alapján. Szarnak bele, baszki.

Ők hétvégén lazulnak. Akkor is, ha Spanyolhon történetének legdurvább sorozatgyilkosa öldösi halomra a fél várost. Lemennek a telekre kertészkedni, meg intézik a közelgő esküvőjüket, ilyesmi. A hullák meg hegyekben tornyosulnak.

A fehér város csöndjével nem stimmel valami

Kicsit ilyen félrecsúszott Eva García Sáenz De Urturi egész könyve. Az alapjai nagyjából rendben vannak, de le-föl csúszkál a színvonal. Nincsen semmi igazán nagy gond vele, de a sok apró kis hülyeség folyamatosan lent tartja, átlag alatti szinten.

Például?

Read more
1 10 11 12 13 14 18