Yoon Ha Lee: Vezércsel – Könyv – kritika
Rögtön beledobnak a mély vízbe, egy csata kellős közepébe. És egyúttal egy űropera első felvonásába is belekerülsz, ami egy roppant egyedi és figyelemfelkeltő alapötletre épül: Az univerzum rendjét a nagykalendárium szabályozza. De ez a naptár nem csak naptár, ez szervezi a társadalmi berendezkedést, a katonai kasztokat, de még az emberek hitét is. Az élet minden területét. A hadrendet is. Ha nem olyan formációban masírozol, mint ami a nagykönyvben meg van írva, neked meszeltek: hitehagyottá válsz.
Kérdés. Mi történik, ha a csata hevében beleszaladtok egy sor ürgelyukba vagy egy mérges-szömörcésbe? Jobb nem is belegondolni.
Arról nem is beszélve, ha éppen szerda van és te aszondod: KEDD! Már eretnek is vagy, bazmeg.
Márpedig az eretnekekkel együtt felüti randa fejét a kalendrikus rohadás, – ami, hát a fene se tudja, mi az Úristen csudája. Talán a hivatalos helyett Kiszel Tünde ottani megfelelőjének a naptárát aggatják a falra és ez mindenféle tévelygéseket, esetenként pedig egyenesen őrületet idéz elő a lakosságban? Hm. Azért egy LASSACSKÁN túlkorossá váló poszterasszonyság csak nem okozhat ennyi galibát? De.
Szóval a könyv alapötlete nesze semmi, fogd meg jól. Értelmetlen zagyvaság, vagy még inkább kínos erőlködés egy egyedi univerzum megteremtésére.
De ha csak ennyi lenne. A szöveg olvasása folyamatos rejtvényfejtésre késztet, mivel alig akad bármi, amit kontextusba tudnál helyezni. Ennyit tudsz biztosan: van valami Erőd nevű hely. Eszi a rohadás. Csajszikám egy 400 éve halott elmebeteg stratéga felélesztett lenyomatával az agyában odamegy, hogy szétlője az egészet a jó büdös francba.
A többi értelmetlen, össze nem passzoló kifejezések egymásra hajigálása. Matematikai egyenletek összekeverve hasraütésszerűen bedobált katonai zsargonnal. Követhetetlen az egész.
„Nagy, hupikék, durrbelebumm.” És akkor ez valami űrfegyver.
De a katonai vonal is tökre hülyeség. Van a harcos kaszt, ugyebár, a ‘kel”-ek. Minimum 500 éve háborúznak. De azért a saját parancsnokuknak meg kell őket győzni, hogy ugyan már méltóztassák követni őt. Vagy hasraütésszerűen kinyíratják magukat űrhajóstól, csak mert villogni támadt kedvük valami űrbizgentyűvel, éppen mint az óvodásoknak. Stb.
A könyv legostobább mondata:
„A kelek csak akkor mutatkoztak kesztyű nélkül a nyilvánosság előtt, ha öngyilkos küldetést teljesítettek.”
Vagy:
„A shuosok kizárólag akkor húztak piros alsóneműt, ha északi szél fújt.”
Na jó, ez utóbbit én találtam ki, de akkor is. Érted.
És az első nagyobb ütközet során, nagyjából a könyv felénél unalomba is fullad az egész. Olvasod, olvasod a könyvet. De nem érted, hogy mit olvasol. Yoon, Ha kitalál valamit, felhúz rá egy jelenetet, de nem magyarázza el, hogy mire gondolt, vagy hogy a szereplői mire gondolnak közben. A mondatok csak lógnak a levegőben önmagukban. Így köbö mindennek a felét érted csupán. Ugyanez van karakter-ábrázolás szintjén. Kapsz számos hivatkozást a köztük lévő viszony-rendszerre, de teljesen esetleges a kibontásuk. Néha egy-egy odavetett mondat. Oszt’ csá.
De a teljes együgyűségre is akad jó példa: a saját nyelvet kifejlesztő, csipogó, nyekergő fémközlegények társasága. A kutya le nem szarja őket, kivéve az újonnan kinevezett tábornokot, aki ráérő idejében leáll velük smúzolni. VASBÓL vannak ember! Egy sima őrvezető is úgy rugdosná őket valagba, hogy zúgva szállnának, mint a győzedelmi zászló.
És amikor a nagy, zagyva űrcsata kellős közepén kiderül, hogy az egyszerű, naptárlapozgató állampolgárok hitvilága hatással van még az egymást lövöldöző űrhajók és űrerődök pajzsainak állapotára is, na, az az utolsó csepp a pohárban.
Egye meg őket a penészkartács!
5/10
Yoon Ha Lee: Vezércsel (The Machineries of Empire 1. )
Metropolis Media. 2019. 372 oldal
(Ha, mondjuk értelmesebb katonai sci-fit olvasnál e katyvasz helyett, akkor jó választás lehet a faék egyszerűségű, de mégis hatásos Rettenthetetlen-sorozat, vagy a zseniális és monumentális, minden izében hitelességre törekvő Térség-széria (ld. James S. A. Corey: Tiamat dühe – ez, mondjuk a 7. kötet, azért ne ezzel kezd.))
