Füst Milán: A feleségem története – Störr kapitány feljegyzései – Könyv – kritika

Jacob Störr, a derék hollandus hajóskapitány rengeteg mindent összezabált életében – nem vicc, tényleg így indul a sztori – nem csoda, hogy bekrepál a gyomra. Egy jótanács hatására főhősünk panaszait nősüléssel kívánja orvosolni. Ez sem vicc. Pláne, hogy be is jön nála. Aztán persze az emésztése helyett egyéb gondjai támadnak. Az asszonnyal természetesen. (Lehet, hogy jobban járt volna egy kis szódabikarbónával? Egyértelműen.)

Füst Milán 1942-ben ízig-vérig kozmopolita regényt írt. Első látásra. Störr számos világvárosban megfordul az asszonnyal a nyakában, de a helyszín annyira nem is lényeges. Regénye simán játszódhatna Pesten. Magyar szereplők azonban elvétve akadnak, leginkább csak említés szintjén. Amik lényegesek, azok a kapitánynak a felesége körül forgó gondolatai, melyek mint a méhecskék döngicsélnek a fejében, megállás nélkül. És szép lassan az agyára mennek.

A könyv felvezetése a kapitány ifjúkori románcaival csalóka módon vetíti előre egy élvezetes, könnyedén ironikus olvasmány lehetőségét. Pont a kellő mértékben régies ahhoz, hogy egyedi legyen, de azért nem avíttas. Pont megfelelő iramú, nem tökörészik a lényegtelen részleteken… khm… Aztán nem sokkal később mégis úgy érzed, mintha egy házassági tanácsadó előtti csapongó monológ 408 oldalas átiratát olvasnád.

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba – tartotta a tudós filozófus. A kapitány azonban mégis belelép. Kábé tizenkétszer.

Te már az 50. oldalon pontosan tudod, hogy mi a pálya: a kapitány képtelen lekezelni törékeny, szertelen, enyhén boltkóros asszonykáját. Mert egész egyszerűen rosszul választott. Őhozzá egy pirospozsgás, tenyeres-talpas nőszemély illene, bajor népviseletben. Mivel a kapitány egy műveletlen, merev, a felesége széptevőit fizikai fölényével elrettentő őstulok. Egy boldogságra gyárilag alkalmatlan hollandus. De nem ez a fő baj vele. Nem is az, hogy egy állandóan féltékenykedő barom. Még csak nem is folyamatos, sehová sem tartó, céltalan tépelődése.

Hanem az, hogy be nem áll a pofája.

És lehetetlen kedvelni egy megállás nélkül ennyit összelocsogó alakot (Cooper százados 80 évvel korábbi hű előképét), aki neje egyetlen gyanús csuklását képes 4 hosszú oldalon keresztül elemezgetni.

Aki, mint egy rossz házasságban szokás (igen, igen), szüntelenül ugyanazokon a témákon lovagol, és nem ért semmit. Nem tanul semmiből.

Störr kapitány játszmái talán működnének egy kabarétréfában, ahol, mint tudjuk, nagy szerepe van az ismétléseknek, de egy vaskos regényben folyton ugyanazokat a monoton köröket futni… hát, előbb-utóbb azt eredményezi, hogy az olvasó elkezdi tőle a saját arcát karmolászni.

E téma jó esetben maximum egy kisregényt érdemelt volna. De nem elég, hogy a kapitány folyton folyvást visszakeveredik ugyanoda, mint valami ütődött, Füst Milán ráadásul úgy nyújtja a jeleneteket, mint a rétestésztát. A tűzesetnél már egyenesen a hajadat tépkeded, pedig az még jócskán a mű eleje.

Füst Milán

A regény szerkezete sem stimmel. A fő téma mellé („biztos megcsal ez a cemende”) ugyanis minduntalan beúsznak a mellékvágányról a kapitány ugyancsak értelmetlenül elnyújtott ügyei holmi nőcskékkel, – és innentől immár azt sem mondhatod, hogy szegény, derék Störr, hogy megjárta. Mert a kapitánynak ezután már csak jogos felhánytorgatnivalója sem marad. Innentől az egész süket duma.

Azaz csak félig-meddig. Mivel a kapitány egyszerűen KÉPTELEN befűzni a csajokat. Ez nyilván ugyanazt a írói célt szolgálja, mint Lizzy hűtlenségének (most akkor tényleg megcsal?, vagy mégse?, vagy mégis igen?) állandó lebegtetése: Hogy minél tovább lehessen húzni ezt a nyomorult könyvet. És Füst ebből a szempontból sikerrel jár. A második részben Miss Bordennel együtt már a végtelen unalom köszönt be regénye lapjaira. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Mint valami rózsaszín leányregényben. A kapitány meg botcsinálta Casanovaként futja – ugyanúgy mint a feleségével – végeérhetetlen, állandóan ismétlődő köreit.

És ha azt gondolnád, egye fene, legalább elszórakozol a malacságokon, ha már Störr úgyis különféle csajszikkal hetyeg, ebben sincs szerencséd. Füst Milán regénye a két háború közötti végtelenül szemérmes kor terméke. Holmi lépesmézekre meg hevülő tüzekre esik célozgatás MINDÖSSZE.

Pedig oly egyszerű lenne a megoldás a kapitány bajaira. Az asszony egyértelműen megmondja neki, hogy legyen egy kicsit lazább. George Sanders haverja építő jellegű tanácsa pedig, hogy ne agyaljon annyit feleslegesen. Mind hiába.

A hülye kapitány csak nagyon-nagyon sokára kezdi kapizsgálni a dolgot. Te már jóval előbb képben vagy mindennel: A beteges féltékenység baromság. A másik ember meg, lett légyen az a saját hitvesed, kiismerhetetlen. Örök titok és rejtély. Érdemes ebbe belebolondulni? (Döntse el mindenki saját maga.)

Azt állítottam volna feljebb, hogy kisregény? Erre egy novella is elég lett volna, bakker. Csóri Füst Milán meg 7 évig gyúrta ezt a zavaros, szétfolyó, önismétlő szövegmasszát, napi 10 órában. Nemere István ugyanezt legyártotta volna 3 hét alatt kb. ugyanezen a színvonalon. (Ld. Csák Máté.)

„A feleségem története 1942-ben kedvezőtlen kritikákat kapott, sem az irodalom akkori hivatásos értői, sem közeli barátai nem értették-érezték meg hatalmas jelentőségét és szépségét.” /Wikipédia/

És én se nagyon érzem.

Talán az egy Enyedi Ildikó lehet a kivétel.

5.5/10

Füst Milán: A feleségem története – Störr kapitány feljegyzései.
Fekete Sas Kiadó. 2017. 408 oldal

Isaac Asimov: Az Alapítvány-trilógia – Könyv – kritika

Isaac Asimov: Az Alapítvány-trilógia

Alapítvány (1951)

5/10

A 12 ezer éve fennálló galaktikus birodalom önmagába fog roskadni, efelől semmit kétség, lassú halódása azonban évszázadokig is eltarthat. Ez viszont mind semmi ahhoz képest, ami azután következik: halálhörgés & siralom, huszonharmincezer év a szopóroller kormánya mögött, alsó hangon is.

Létezik azonban egy terv. Hari Seldon, a pszichohistória atyja (Neumann János és dr. Csernus ügyes kereszteződése a Terminus bolygón) aszondja, az ő módszerével az egész szívás lerövidíthető piti ezer évre, nem kell hozza más, mindössze egy ásványkincsektől mentes, lakatlan bolygó az univerzum legtávolabbi szegletében. Hisszük, ha látjuk.

Még, ha áhítattal állunk is Isaac Asimov kolosszális életműve előtt, és végtelenül türelmesek vagyunk egy, az 1940-es évek legelején kezdett elbeszélés-füzérrel, már az első oldalak olvastán is nehéz nem azonnal arra gondolni, hogy egy naiv szemléletű, ifjúsági regényt tartunk a kezünkben. Gaal doktor, a tudós matematikus minimum 12 ezer évvel az időben előrébb lévő vidékies ügyefogyottsága zavarba ejtően megmosolyogtató, pláne, ha összevetjük egy mostani 12 éves tik-tokos életrevalóságával.

Asimov a legnagyobb jóindulattal is csak közepes írónak nevezhető. Szövege tele van az európai kultúrkörből származó évszázados anakronizmusokkal, mint a pl. a hollandus bajuszka, a szatócs vagy a burnótszelencét használó, raccsoló nagykövet. Az önmaga paródiáját alakító dagályos beszédű despota. Satöbbi.

A szereplők közötti konfliktusok gyerekes mértékben leegyszerűsítettek, sematikusak. A szemben álló felek rendszeresen ellátogatnak ellenfelük lakhelyére, és mint valami kamaradráma szereplői, eltúlzott, heves monológokban előre ellötyögik összes tervüket, majd az ajtót bevágva távoznak.

Teljes űrhajók legénysége képes en bloc úgy viselkedni, mintha egy idétlen kabarétréfa résztvevői lennének.

Az első két női (mellék)szereplő a 150. oldal tájékán pördül elénk, és mindkettő könnyűszerrel lekenyerezhető holmi csecsebecsékkel.

Amiért a Seldon-terv kezdő circa 180 évének és az első három válságának története mégis eléri, hogy ne hajítsd azonnal a sutba, az talán az űropera magával ragadó grandiózussága. Az ezeréves terv pofátlan, korokon átívelő merészsége és magabiztossága. És noha Asimov, finoman szólva a karakter-építésben sem jeleskedik különösebben, a két józan gondolkodású és a kellő időben a kellő helyen felbukkanó „válságmenedzser”, Salvor Hardin és Hober Mallow épp a megfelelő mértékű erélyt és karizmát mutatja fel, hogy figyelmedet a lapokon tartsa.

Még akkor is, ha a nagy terv végül is az, hogy nincsen terv. Csupán keszekusza, összetákolt ál-vallásra és bóvli-kereskedelemre alapozott, centire kiszámított egyensúlyozás a szűkös lehetőségek között. Arról nem is beszélve, hogy tizenhúszmillió lakott bolygót összetartó galaktikus birodalmat összetákolni merő időpocsékolás. Úgyis szétesik az első adandó alkalommal mint a kártyavár – milliom darabra.

Alapítvány és Birodalom (1952)

4.5/10

A trilógia második kötete két elbeszélésből áll. A galaxisban fokozatosan terjeszkedő Alapítvány előbb az önmagának már csak halovány árnyékát felmutató Galaktikus Birodalommal találja szembe magát.

Az Első rész
A Generális

cselekménye a római birodalom erőteljes hatását árasztja magából. Bel Riose tábornok, az „utolsó birodalmi” pedig Flavius Aetius, az „utolsó római” enyhe kipárolgását – hiszen a nevezetes Aetius feltehetőleg nem volt ennyire tökkelütött pojáca.

Read more

Daniel Silva: Az új lány – Könyv – kritika

Daniel Silva: Az új lány

Mennyire kínos már egy exszel (meg annak a főnökével) újra együtt melózni. Ennél már csak egy kínosabb van, ha az ex régen továbblépett, és te még mindig az érzelmeiddel nyaggatod. Na de ami még ennél is jóval kínosabb, ha az exed már eredetileg is csak pótlék volt, hiszen te igazából a főnökébe voltál belezúgva.

Jól van, lapozzunk, ezt a témát gyorsan letudjuk a könyv legelején.

Na de, basszus, akkor is, te átrepcsiznél Amerikából, hogy rájuk akaszkodj? Repcsizne a tököm, legfeljebb az Atlanti-óceán felé köpdösnék, vagy max. egy sörösüveget hajítanék abba az irányba…

Mindegy, hagyjuk.

Gabriel, immár mint a Moszad igazgatója az eggyel korábbi részben (ld. A másik nő) az amcsik helyett melózott. Most a szaudiak helyett teszi. És el nem hiszed, bazmeg, már megint terepen akciózik. Oké, most valamivel visszafogottabban, mert főleg Keller és Mihail vannak a tűzvonalban, de a rozoga, hátfájós Gabriel még így is számos alkalommal teszi ki magát teljesen feleslegesen életveszélynek. Hetvenegynéhány évesen…

Gabriel és csapata újra inkább csak nyomoz, mint kémkedik, ezúttal egy emberrablásból kiindulva, de nem azon a lassú és megfontolt módon, mint az eggyel korábbi részben. Ellenkezőleg, túl gyorsan történik minden. Gabriel ide-oda utazgat a nagyvilágban és jönnek sorban a régi ismerősök (kémfőnökök & bérgyilkosok) futószalagon, adják az infót, és Gabriel kinyomozza azt, amit ugyanúgy simán kinyomozna helyette a francia rendőrség is. Ráadásul az anyósülésen ott ül mellette Szaud-Arábia trónörököse. Komolyan mondom, már csak őfelsége az angol királynő hiányzik a hátsó ülésről, meg talán a moszkvai metropolita.

Az elrabolt lány utáni kutatás később azért a szokásos kémes keverés-kavarássá változik. S habár árnyalatnyival gyengébbre sikerült, azért majdnem ott van a szokásos minőség szintjén. Ha ez az első Allon-történeted, hát jól fogsz szórakozni (kivéve, te kis kópé, ha az iszlám vahabizmus elkötelezett híve vagy) A fentebb említett hibák is inkább csak az egyenletesen jó színvonalú előző részekhez viszonyítva lesznek szembetűnők.

Kivéve persze Sarah Bancroft gázos szerelmi vívódásait.

Gabriel megöregedett, nem vitás, és évei előrehaladtával egyre lágyszívűbb lett. És amellett egyre felelőtlenebb is. A kémes móka viszont működik most is, sőt most nem csak a korábbi történetek egy az egybeni kopija. Az aktuálpolitikai vonatkozások szokás szerint a legfrissebbek. (A könyv alapjait a Hasogdzsi-ügy, az oknyomozó újságíró Isztambulban történt meggyilkolásának valós eseményei szolgáltatják.)

Még a címmel is sikerül összehozni egy egészen elegáns csavart. A slusszpoén pedig, noha teljesen váratlan és kiszámíthatatlan (Silva nem szokott ilyesmit művelni) mégis megelégedéssel tölthet el. Vagy nem. Sőt, inkább csak nézel, mekkora szopás már.

7.9/10

Daniel Silva: Az új lány
Vinton Kiadó Kft. 2020. 400 oldal

Kritika a sorozat további részeiről:
18. A másik nő
19. Az új lány
20. A rend
21. A csellista

Jorn Lier Horst: Vadászkutyák – Könyv – kritika

Jorn Lier Horst: Vadászkutyák

Vannak olyan könyvek, amelyek után már előre eltervezed, hogy a szerző következő művét unni fogod mint állat. Ilyen volt pölö a Fekete nap is. Aztán szerencsére mégsem így történt, mert kiderült, hogy ez a könyv első ránézésre ravaszul sokkal közepesebbnek álcázza magát, mint amilyen. Nagy spíler a szerző, csalafintán rávesz, hogy folyton az el-elhintett infómorzsákon járasd az agyad, melyek hatására hol egyik, hol a másik szereplő lesz gyanúsabb (legalábbis a bizonyíték-hamisítási ügyben) (kábé ugyanazzal a módszerrel, mint Jane Harper tette Az elveszett férfi c. krimiben).

De azért te rutinos krimiolvasóként már nagyjából az elején sejted, hogy ki rakta oda azt a nyomorult csikket (sajnos rosszul, mert persze átvertek) és azt is, hogy ki volt a tettes (ami viszont most kivételesen bejött.)

A másik trükk, amivel Horst behálóz, annak köszönhető, hogy Wisting főnyomozó egy réges-régi ügyben szaglászik, így rengeteg anyag hozzáférhető már kezdettől fogva, nem szükséges a sok tévútra vezető hamis nyom & egyéb pepecselések – emiatt már a legelején nagyobb horderejűnek érzed az ügyet.

Na és a korábbi részben a regényhez magához hasonlóan szürkés Wisting itt nem lacafacázik annyit. Igazi tökös zsaru, ha éppen az kell – de ezzel párhuzamosan megmarad azért mintaapának is, hogy néha elábrándozol azon, milyen jó lett volna elcserélni egy ilyen szülőre a saját szenvedélybeteg faterodat.

Wisting csemetéje, Line nyomozásáról meg az a véleményed, hogy nekiálltál már több olyan skandináv kriminek, amelyben újságíró nyomozott, aztán abba is hagytad őket mindig. (Jó, valószínűleg alapból is szarok voltak.) Mert hát egy firkásznak sosicsenek meg az infói a teljes képről, csak beleüti a nyavalyás orrát abba, amibe nem kellene.

És így tesz persze Line is. De Horstnál most minden összejött, Line teljesen egyenrangú nyomozó félnek bizonyul hivatásos atyjával. Az egyetlen kisebb, szinte észrevehetetlen döccenő Line, de talán az egész könyv kapcsán is, amikor a derék leányzó a főnökét kárhoztatja a haszonelvű, kattintásvadász módszerei miatt, – aztán később a saját cikke esetében kiköpött ugyanúgy ravaszkodik ő is. Hiába, no, clickbait forever.

Wisting és lánya szépen lassan végigvezetnek a réges-régi ügyön, és egyre jobban belerántanak téged is. Oké, a nagy leleplezés nem vág földhöz, de a történet a maga egyszerű, visszafogott vonalvezetésével is simán kiemelkedik a nyavalygós, depresszív és túlbonyolított skandináv krimik tengeréből.

Pláne, hogy a bűnügyi regények személyes kedvencemnek tekintett azon alfajába tartozik, ahol – mint mondjuk, a Bosch-sorozatnál is -a könyv alapja a precíz és hiteles rendőrségi munka.

Értékelés: 8/10

Jorn Lier Horst: Vadászkutyák
Central Kiadói Csoport. 2020. 335 oldal

Ez is érdekelhet:
Tove Alsterdal: Elnyelte a föld

Borsa Brown: A végzet – Könyv – kritika

Borsa Brown: A végzet

Borsa Brown erotikától túlfűtöttnek és szenvedélytől izzónak mondott MŰ alkotásaihoz pompás belépőnek tűnt vizsgálatunk jelen tárgya, lévén A végzet főhőse a Delta Force különleges egység tagja. Így némi remény mutatkozott arra, hogy a romantikázás mellett Cooper százados fegyvere is elsül néha-néha.

Vágjunk a közepébe, és emeljük ide az elejére a blog legnépszerűbb rovatát, „A KÖNYV LEGOSTOBÁBB MONDATÁT”:

” – Alany biztosítva! – kiáltom Paulnak, aki már saját magát csatolja be.
– Gloria! Ez a nevem. Alany az anyád picsája! Érted, zsoldos?
– B4! Ez a nevem! Zsoldos az anyád picsája!”

Habla pszicho-blabla

A folyamatos és szükségtelen trágárságokon kívül az alábbiak teszik ki még ezt a könyvet:

Fárasztó és közhelyes lamentálások a katonai léttel kapcsolatban (vér, veríték, könnyek – halálhörgés, siralom – haza és haladás). Coelho-i álbölcsességek és egymásra hajigált közhelyek keszekusza halmaza. Robert Cooper százados folyamatos, monoton, végeérhetetlen, konyhai szintű önpszichologizálása. Fentiek elegáns és virtuóz ütköztetése macsó(nak szánt) kommentárokkal (nyomukban az obligát „felröhögéssel”) – mintha középiskolás hülyegyerekek adnák egymásnak a vagányt. Mindezek együttesen kábé A végzet című könyv 80 százalékát adják.

Nem tehetek róla, Maunika, idegbe jöttem!

A fennmaradó soványka hányad arról szól, hogy két magasan képzett elitkatona képtelen kezelni egy provokatív, ordenáré, szexmániás, drogos némbert, miközben valami dzsungelben kolbászolnak. Közös túrájuk nem a leghangulatosabb, mert a két főszereplő feltehetően borderline-személyiségzavarban szenved: állandóak a szélsőséges hangulat-ingadozásaik. Paul pedig, szegény, a másik elitkatona csak simán idegbajos.

Két eltérő személyiség (khm, egy szexéhes, kábítószerfüggő környezetvédő – egy útszéli szopóskurva MINDEN CSÁBEREJÉVEL és, khm, egy pszichésen labilis, rinyagép komandós, khm, khm) lassan kialakuló vonzalmát, hahaha, regényíróként talán macerás lenne végigvinni, így marad az állandó, hibbant, szó szerinti tökön rúgásokkal tarkított érzelmi libikóka. Az ember azt gondolná, a Delta Force tagjait mindenre felkészítik. Így is van. Mindenre. Kivéve a csajokat!

Persze, van magyarázat. Ha egy tizenéves gondolatvilágában ragadsz és ebből az alapállásból írsz könyvet, ahol – az egészen pocsék regényekre jellemzően – mindenkinek folyton konfliktusa van mindenkivel, még mindig bekamuzhatod, hogy az átélt traumák miatt ilyenek hőseid. De ez csak ügyetlen kifogás. A lóláb nagyon hamar kilóg. Merthogy Cooper százados már a flashbackekben, a nagy-nagy trauma előtt is folyton hadakozik és ordibál mindenkivel.

Őszinte jótanács Borsa Brown számára:

FRONTINT MINDEN SZEREPLŐNEK!!!

Komolytalan kémes kalandok

A flashbackek egy halvány árnyalatnyival jobban sikerültek. És, láss csudát, A végzet című könyv katonai vonala egészen rendben van. A szakzsargon, a szleng, a technika, még a taktikai rész is nagyjából rendben lévőnek látszik. Leszámítva Cooper állandó nyavalygását és fékezhetetlen indulatait, azok ugyanis a visszatekintéseket is hazavágják. A könyv legalja a kémes bevetés, az kábé olyan, mintha Mr. Bean (tudom, Johnny English) lépne akcióba a CIA megbízásából a szokásos kínos szerencsétlenkedések közepette – csak éppen mindennemű humor nélkül.

Ahol minden klappol, még a pszichorizsa is elfogadható – kis jóindulattal, – az mindössze a két kurta fort braggi kiképzős fejezet.

A végzet szimplán szöveggyártás

Borsa Brownnak 2020-ban A végzet a negyedik könyve. Az három havonta egy könyv. Legtöbben elolvasni se tudnak egyet ennyi idő alatt, nemhogy megírni. (Kivéve persze az utolérhetetlen Nemere Istvánt, ld. Csák Máté.) Háromhavonta egy könyv, az olyan is. Egyszerű szöveggyártás. Kínos amatőr szint.

A végzet c. könyvben szenvedély az nincs, csak ordibálás és indulat. Erotika halvány nyomokban (tulajdonképpen egyetlen egy jelenet, a függőágyas, amiben Gloria rutinosan ledumálja a lassan szétdurranó tökű Cooperről a kincstári alsót). Humor semmi. Értelem se. Hülye, aki olvassa!

4/10

Borsa Brown: A végzet
Álomgyár Kiadó. 2020. 578 oldal

Stephen King – Owen King: Csipkerózsikák – Könyv – kritika

Stephen King - Owen King: Csipkerózsikák - Könyvborító

Bevallom, az összes könyv közül a féltéglákat szeretem a legjobban. Nagy szerencsémre egyik kedvenc írómtól, Stephen Kingtől nem áll túl távol a grafománia, így aztán elég gyakran megörvendeztet egy-egy nehézsúlyú alkotással.A Csipkerózsikák című féltéglában azt vizsgálja meg a mester, gyermeke, az igyekvő Owen hathatós közreműködésével, mi történne akkor, ha az összes nő egyszerre csak bealudna. Végleg.

Még belegondolni is szörnyű!

Ki főzne? Ki mosna? Ki takarítana ezután? Én biztos nem, az hétszentség. Arról nem is beszélve, hogy a leszbikus pornó, mint önálló filmművészeti ág, egyszerűen nem létezne többé!!!

A Csipkerózsikák kissé színtelen

King (és a szorgalmas Owen) nem vizsgálják az alaphelyzet ezen traumatikus aspektusát Csipkerózsikák című közös alkotásukban, ehelyett egy széles tablóképet rittyent, ahol az események középpontjában egy kisváros és annak női börtöne áll. Ugyanígy szereplők garmadájával indult anno a Búra alatt is, és ahhoz hasonlatosan mintha e könyv ereje is szétosztódna, és lassan elszivárogna a temérdek szereplő között. (Annyi megjegyzéssel, hogy a Búra kb. a 70. oldalára teljes dögunalommá válik. E mű viszont azért nem.)

Read more

Giles Kristian: Lancelot – Könyv – kritika

Giles Kristian: Lancelot - Könyvborító

Giles Kristian, hoppá, egy elegáns mozdulattal kikapja Lancelot a nevezetes Artúr-mondakörből és főhőst csinál belőle. Teheti, hiszen címszereplője a mondakör legderekabb vitéze, így számos csetepaté középpontjába beilleszthető, és nem mellesleg befűzi a nagy Artúr király csaját is, ennélfogva a szerelmi dráma és egyéb konfliktusok is garantálhatók.

Tiszta érzelmek és mocskos középkor

Kristian aránytalanul nagy teret ad könyvében a gyermekkornak, és azt várnád, hogy simán bealszol rajta, mert hát mi érdekes történhet egy későbbi nagy hős zsenge gyermekéveiben. De a várakozás simán rád cáfol. A kidolgozása semmivel sem sikerül érdektelenebbre, mint a későbbi, jóval jelentékenyebb felnőtt éveké. Sőt, fordítva. Az izgalom kezdettől fogva jelen van, mert a szigeten, ahol Lancelot pátyolgatják, előbb feltűnik Guinevere, hogy felszítsa az érzelmeket, majd minden druidák legnevezetesebbikje, Merlin, aki a feszültséget szítja fel.

Kristian pedig ügyesen leráncigálja a legendát a hétköznapokba. Szinte minden misztikumtól és varázslattól megfosztja. (Ha mégis akad valami bűbáj, az talán csak sima bűvésztrükk.) A híres-nevezetes szereplők (vagy csupán neveik) felbukkannak ugyan, de jóval emberközelibbek, körülöttük a középkor minden szennyével és mocskával.

Read more
1 22 23 24 25 26 35