Ja, ez a farkas egy jó nagy döglött farkas, bakker, aminek messzire bűzlik a legyektől rajzó, oszlásnak indult, rothadó teteme. Minden folytatások legrettenetesebbike, a skandináv krimik pöcegödre. És akkor még csak nem is túloztam… Volt itt korábbról Alexander Söderbergtől két döcögő színvonalú, de azért nem túl rossz, és határozottan javuló tendenciát mutató előzménykötet (Ld.: A második fiú) és akkor jön ez az izé, ami olyan mintha nem is az eredeti két regény szerzője írta volna.

Egyébként hétszentség, hogy A jó farkast nem is ő írta, vagy ha mégis, akkor egy súlyosabb lefolyású stroke után, a szájából kifelé csordogáló nyállal. Sokkal valószínűbb, hogy jelbeszéddel megkérte a szomszéd Manci nénit a B-lépcsőházból, ellátta homályos instrukciókkal, mire Manci néni, egyem a lelkét, helyrerángatta magán az otthonkát és azt mondta: Cseppet se aggódjon, aranyoskám, majd én megírom maga helyett. Maga csak figyeljen, hogy ne rángatózzon ennyire, mert kijön az infúzió!

El bírod képzelni, hogy azon rimánkodsz, hogy feltűnjön végre Tomny Janssen, az előző kötet legelbaltázottabb karaktere, – akit ennek a regénynek az összes karaktere felülmúl hiteltelenség tekintetében? De nem ám csak az van, hogy néha becsúszik valami marhaság, hanem jönnek sorban A jó farkas jelenetei – és EGYIK SEM működik.

Egyetlen bekezdés erejéig sem. Hol azért, mert minden második szereplő újra elmeséli az előzményeket, hogy az már a könyöködön jön ki. Hol azért, mert mindezt szenvelgő, a végtelenségig nyújtott lelkizésekkel megspékelve teszik. Hol pedig azért, mert Manci néni, Alexander Söderberg négere feleslegesen erőlteti a lazaságot, de sehogy sem megy neki, hisz igazából csak egy szerencsétlen, kétbalkezes kontár, egy nyüves amatőr, egyem a kis szívét, aki jobban tenné, ha maradna a fakanálnál.

A jó farkas gengsztereinek tervei gyerekesek, ők maguk műmájerek, kivéve abban az esetben, ha nekiállnak hosszasan és értelmetlenül lamentálni: akkor a viselkedésük vérgáz lesz. Pláne, amikor az első jöttmentnek ellötyögik az összes tervüket, mindezt megspékelve saját magukra nézve terhelő információk tömkelegével. (Szia, Aron, te istenverte, féleszű balfasz!)

A Sophie Brinkmann-trilógia első két részében volt pár melléfogás, szó se róla, néhány szereplő olykor logikátlanul viselkedett, és hasonló nyalánkságok, A jó farkas esetében viszont egyáltalán semmi sem működik, az egész egy rosszul sikerült paródiára emlékeztet, amit a Manci néni, egyem a zúzáját, véresen komolyan gondolt. És amit ki nem néztél volna szegény öreglányból, olyan mocskos a szája, mint egy kocsisnak. Vagy csak, nemtom, kiélte magát alkotás közben és az egész könyvet telepakolta teljesen felesleges, öncélú trágárkodásokkal.

A KÖNYV LEGOSTOBÁBB MONDATA:

„Felkelt, meztelenül lement a nappaliba, a töke mélyebbre lógott, mint a farka, ahogy mindig.”

Ha e mondat után tovább olvasod, hát lelked rajta.

3/10

Alexander Söderberg: A jó farkas (Brinkman-trilógia 3.)
Libri Kiadó. 2019. 444 oldal
—
Kritika a sorozat korábbi részeiről:
1. Az andalúziai szerető
2. A második fiú
—
Ez is érdekelhet:
Jorn Lier Horst: Vadászkutyák

Ha Dean Koontz-sorozatának előző részeiben (ld. A suttogószoba) agyfaszt kaptál a túlgondolt hasonlatoktól, akkor A görbe lépcső kapcsán egy jó és egy rossz hírem is van számodra.

De előtte jöjjön egy jó kis példa:

Kinézel, mondjuk az ablakon, és a kint álló satnya barackfádat megrezzenti egy szélfuvallat. Ez a könyvben így nézne ki:

„Egy pillanatra mintha a legvadabb tájfun, maga az Isteni szél söpört volna át az ablakodnak az idő egyetlen pillanatába dermedt üvege előtt, és egy történelem előtti óriás marcona, ellenállhatatlan erejével tépte-rángatta a létébe makacsul kapaszkodó, robusztus gyökérzetével talán a Föld égő középpontjáig leérő barázdás testű, oxigént lehelő élőlényt.” Jól hangzik, nem? De. (Igazából nem.) Oldalanként kétszer? Már nem annyira.

A rossz hír az, hogy a szerző szívének oly kedves hasonlatok továbbra is büntetnek A görbe lépcsőben. A jó hír az, hogy a számuk az elmédre gyakorolt káros hatás szempontjából elviselhető mértékűre zuhant. Hurrá.

További jó hírek is vannak: A görbe lépcső thriller vonatkozásában ugyanolyan lebilincselő, mint az előzményei, sőt erre a részre a szerző még rá is pakol egy jókora lapáttal. A hihetőség határán átbillenve is magával ragad a folyamatos akció, a macska-egér harc és a vadászat izgalma. Ráadásul a szokásos recepten túl (amely alapján Jane, annak saját otthonában becserkész, majd jól elagyabugyál egy-egy genya alakot, aztán kezdi előröl az egészet egy másikkal) bejön két újabb szál is, elkerülendő az önismétlés csábos tekintetű szörnyetegét.

A görbe lépcső egyik ilyen újabb ösvénye Jane barátait, Gavint és Jessie-t követi, és ez azon túl, hogy üdítő változatosságot is hoz magával, még Jane alaptörténeténél is feszkósabb: mert tudod, hogy Jane elpusztíthatatlan, a barátaiért viszont már komolyan muszáj izgulni, nem beszélve arról, hogy náluk van a kiskrapek is. (És hát igazán nagy kár lenne ezért az édes kis pofáért.)

Belép még két újabb szereplő is, akik sorsáért aggódni lehet: Sanjay és Tanuja. Hogy mi a frászkarikáért, az nem egészen világos, hiszen mint a párhuzamos egyenesek, az életben nem futnak össze sem Jane-nel, sem a barátaival, szóval így egészen érthetetlen ötlet a szerepeltetésük. Bár az oldalak mennyisége különösebben nem igényelné, nehéz nem arra gondolni, hogy csupán helykitöltésnek kellenek, – még akkor is, ha ez a két karakter nagyon jól sikerült, csakúgy mint a frappáns rögtönzésekkel teli, kétségbeesett menekülésük. Aminek a kimeneteléről sajna egyre baljósabb sejtéseid támadnak menet közben.

Koontz uraság Jane-Hawk-sorozat harmadik részének írása közben bölcsen felfedezte azt is, hogy ha az összes ellenfél gonosz, egy kaptafára készült szociopata vagy távirányítóval működtetett agyú brokkoli, akiknek az ellenállását Jane pillanatokon belül lebírja, az egy idő után uncsi. Ezért kiemelt kettő nyomorultat a vad bandából és elkezdte őket saját fejezetekkel árnyalni.

Amitől faramuci helyzet áll elő: Bob és Bobek két lelkiismeretlen rohadék, de amint kezded jobban megismerni őket, valamennyire meg is kedveled a két mocskos szemétládát, vagy csak hozzájuk szoksz, mittomén, ahogy szórakoztatóan bajmolódnak és szívóznak egymással. (Meg valamivel kevésbé szórakoztatóan gyilkolják az ártalmatlan népeket.) Hogy a villám csókolná őket homlokon!.

A végig egyenletes színvonalú A görbe lépcső simán veri a sorozat előző kér részét. De az is látszik, hogy miután Koontz bácsi az összeesküvés fő pénzügyi és informatikai géniuszaitól csöppet elhamarkodottan megszabadult, már csak kínkeservvel tud nekünk újabb komolyan vehető főellenséget rittyenni.

8,3/10

Dean Koontz: A görbe lépcső (Jane Hawk 3.)
XXI. század Kiadó. 2019. 463 oldal
—
Kritika a folytatásról:
A tiltott ajtó