James S. A. Corey: Tiamat dühe – Könyv – kritika

James S. A. Corey: Tiamat dühe könyvborító

Évente egy vaskos kötet, James S. A. Corey Térség-sorozatánál ez a menetsebesség, a nyolcadik résznél már biztos azt gondolod, régen szappanoperává vált az egész. Nos, nem, ez igazából ŰROPERA, a szappanos motívumok inkább csak az első egynéhány kötetre voltak jellemzők, amikor a szereplők „lelki” dolgok miatt nyavalyogtak, de aztán az események oly mértékben „kiterjedtek”, hogy a nyavalygásra többé már nem volt szükség.

Viszont a két előző, hátborzongatóan zseniális könyv után azt veszed észre, hogy a Tiamat dühe nézőpont karaktereinek nagy része mintha most teljesen érdektelen lenne (Teresával az élen) mintha csak helykitöltésnek kellenének. Aztán egyszer csak a könyv szereplői is felismerik azt, amit te olvasóként már egy jó ideje már kapizsgálsz: semmi esélyük Laconia ellen. Innét aztán még súlytalanabbá válik a cselekmény.

És bizony a Tiamat dühében néha teljesen béna fordulatok is felbukkannak. (Teresa és legjobb haverja, Timothy összebarizása az egész sorozat legkevésbé hihető momentuma.)

Ám ekkor Duarte, a felvilágosult zsarnok, – aki nagyjából hagyja, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogy maguktól is mennének, de azért néha betörnek pár fejet a parancsára – elkezdi megráncigálni az alvó oroszlán bajszát. De úgy hogy semmi sincs igazán a kezében, amit fegyverként használhatna ellene, maximum a saját, protomolekulárisan felpimpelt, egyszál pöcse. Igen, ezt úgy hívják, hogy hübrisz, és SOHA nincs jó vége.

Read more

Daniel Silva: A másik nő – Könyv – kritika

Daniel Silva: A másik nő könyvborító

Szerinted működhet egy kémregény-sorozat, ami a 18. részénél tart jelenleg? Schimansky. Én kb. a 7. résznél csatlakoztam be Daniel Silva-sorozatához, és habár meszeiről ordít a sorozat köteteiről, hogy egy kaptafa az összes, mégis, amint elszaladt 100 oldal bármelyik részből, azt veszed észre, hogy nem tudod letenni. Aztán beleszoksz a dolgokba és pár kötettel később már 100 oldal sem kellett hozzá, mintha a szerző menet közben egyre profibbá válna, szinte rögtön az elején lebilincsel. (Miközben a történetek alapfelépítése tulajdonképpen tök ugyanaz részről részre. Érdekes ám.)

Na, A másik nő az első rész, ahol ez nem jött össze teljesen. Nyilván nem lehet mindig arab terroristákkal összeakasztani a bajszot, akik hol ezt, hol amazt a fővárost akarják a levegőbe repíteni, kell egy kis változatosság néha. Azonban a brit hírszerzés soraiba beférkőzött orosz tégla utáni hajtóvadászat elég vérszegénynek tűnik a sorozat korábbi, jóval jelentőségteljesebb eseményei után. Nem beszélve arról sem, hogy az izraeli titkosszolgálat, és főhősünk, Gabriel Allon részvétele is erőltetettnek hat az ügyben, mintha az izraeliek csak oda lennének löködve egy kellemetlen szagú, bűzlő szőrkupachoz mondván nekik: nesztek, skacok, igaz, hogy a mi sarunk, de ti csak azért takarítsátok fel!

Annyira rossz? Nem, egyáltalán nem, A másik nő inkább csak olyan, mintha kémregény helyett krimit olvasnál. Egy helyenként egészen izgalmas krimit. Amelybe még minden kémregény-fogyasztó régi ismerőse, a legendás Kim Philby (ez a hülye pöcs) is belekeveredik.

Szóval nincs azzal különösebb probléma, hogy egy kissé visszafogottabb, kicsit lassabb fordulatszámon pörgő, kevesebb akcióval operáló epizód keveredik a sorozat kötetei közé.

Read more

Batka Zoltán: Vata fia – Könyv – kritika

Batka Zoltán: Vata fia

Az Úr 1060. esztendeje. Adelardót, a szerzetest társaival Vata fia János, az utolsó pogány törzsfő területére küldik követségbe. A keresztény tanításoktól idegenkedő magyarok az egész sleppet telelövöldözik nyílvesszővel, kivéve Adelardót, akit mindenki által érthetetlen okból saját testével oltalmaz a törzs táltosa. A törzs tagjainak és az olvasónak is szent meggyőződése, hogy a sámán összekeverhette valakivel Adelardót. Vagy csak véletlenül ellenkező irányba ugrott el a nyílvessző elől.

Innentől kezdve Adelardó a pogány magyarok között téblábol, és semmit sem ért, miközben Vata fia János előbb depresszióba, majd súlyos betegségbe esik. Mikor mindkettőből kigyógyul, leleplezi a törzs árulóját, és hazazavarja Adelardót a francba. Így, ni.

Ezután átkerülünk kezdve Béla király udvarába, és míg eddig elmondhattuk, hogy legalább bepillantást nyertünk a vándorló magyarok életmódjába (sámán, szárított lóhús & nemezsátor) innentől kezdve azt mondhatjuk el, hogy semmibe sem nyerünk bepillantást, az ökörködésen kívül.

Ilyenek történnek, na: Béla király megöleti pár random alattvalóját, pl. két őrt, hogy senkinek ne mondhassák el, hogy a tömlöc legmélyén egy boszorkány letépte a saját lábát! (Pedig milyen ütős pletyka lenne már. Noha, lehet, senki se hinné el. Pedig TÉNYLEG LETÉPTE!) Aztán a király visszaemlékezik, hogy Szent István király mekkora egy köcsögláda volt (nem én mondom, nyugi, nekem semmi bajom vele, amíg nem az én fülembe akar forró ólmot öntetni! – Az uncsitesója volt Vazul, vele bánt ily gazul!). Majd Béla király megciceréli dögös, Noémi nevű szolgálólányát. Ezután Noéminak ki kell deríteni, hogy Béla király fia, Gézagyerek homár-e, vagy csak bátortalan. (Hm, lehetséges volna, hogy Apa és fia ezután pluszban még sógorságba is kerülnek?) Remélem, közben mindannyian érzékeljük a Gesta Hungarorumba kívánkozó nagy horderejű történelmi események súlyát?

Közben Rada ispán (ez egy szemét alak, hogy tudd!) aki azt terjesztette a Gézuról, hogy homár, a Csubakka-védelmet alkalmazva meggyőzi a királyt, hogy minél szegényebb és nyomorultabb egy vidék, annál nagyobb stadiont templomot kell oda építeni. A király hisz neki. És így tovább.

Te pedig, aki eddig azt gondoltad, hogy történelmi regényt olvasol, rájössz, hogy igazából a Barátok közt 1060-as verzióját tartod a kezedben, csupa olyan eseménnyel a lapokon, amelyek tök érdektelenek, vagy egyenesen baromságok (a dobogó tetején a pogányságból sikeresen átnevelt megmosolyogtatóan együgyű, vallási fanatikus keresztény magyarok),ráadásul semmi közük sincs egymáshoz.

Egyedül az a tudat vigasztalhat, hogy valamikor 1061-ben ki kell törnie egy fasza kis lázadásnak, elvégre, ezt a hetedik oldalon jó előre beprognosztozálták. Addig persze Adelardó és papi cimborái még lelepleznek egy összeesküvést és egy sorozatgyilkost is! Most mér ne? Csak az amcsiknak lehet sorozat-gyilkosuk? Tollat a fülükbe! Nekünk. Előbb. Volt! (Persze nem az a lényeg, hogy kinél volt előbb, hanem hogy mi a frászkarikát keres egy 11. században játszódó történelmi regényben.)

Vata fia János lázadása végül eléggé akadozva, pont a derék Adelardónak köszönhetően tör ki, aki véletlenül kikotyog pár érzékeny infót. (Emberek vagyunk, megesik az ilyesmi.) Ezután megtudjuk, milyen egy pogány lázadás, ha azt komikusan hiteltelen fordulatok tarkítják. Igen, a regény egyenletesen süllyedő színvonala végül eléri az 1 NI-t (ami a büszke nemere istváni-mélység mértékegységét jelenti, ld.: Csák Máté.) Béla király (ez a ravasz ördög) például úgy intézi, hogy a pogányok elfogják a pápai követet, annak reményében, hogy a pápa így majd VILLÁMGYORSAN sereget küld az ő megsegítésére. (Mert az összes pápa arról volt híres, hogy jobbra balra küldözgette a seregeket, nem?) Ezután a király és Vata fia hol ki akarnak békülni, hol nem. A királynak hol van serege, hol nincs. Ráadásul még a mezei nép is fellázad és valami aranybulla szerűséget akar a királyra kényszeríteni. (Az angolok is elmennek az anyjukba a Magna Cartával!)

Itt már tényleg nem tudod, hogy sírjál vagy nevessél ezen a fura misztikus gőzt eregető, anakronizmusokkal meghintett, dilettáns csacskaságon, amely sehogy sem akar történelmi regényre hasonlítani. Persze, hogy nem, ha a szerző tücsköt-bogarat egymásra hord, hogy hátha kikeveredik majd belőle valami. Nos, nem keveredik ki belőle az égegyadta világon semmi sem.

5.5/10

Batka Zoltán: Vata fia
Athenaeum Kiadó. 2019. 400 oldal

R. F. Kuang: Mákháború – Könyv – kritika

R. F. Kuang: Mákháború könyvborító

Kína pár ezer évvel előre a jövőben? Egy katonaiakadémiás-kiképzős fantasy-ben? Kb. Mitikus császárok, emberfeletti hadurak, sámánizmus? Igen, a Mákháború második felében. Az elsőben suliba jársz. A szereplők tinik, tehát ifjúsági fantasyről van szó, de szerencsére, úgy TŰNIK, a jobbik fajtából.

Rivalizálás, genyó tanár, genyó osztálytárs, mind pipa, de nincs semmi túltolva. A lényeg a kiképzésen van: harcművészetek, taktika, stratégia, ilyesmi. Szerelem és szex ZÉRÓ fokozaton. Nem is arról van szó, hogy R. F. Kuang szemérmes lenne, hanem mindkettő teljességgel ki van innen satírozva, mintha sose hallott volna róla senki. A legdurvább egymás iránti érzelem a lagymatag barátság. Romantikus lelkületűek tehát erős hiányérzettel fognak küzdeni.

Némi óvatos rendszerkritika is megfigyelhető a sorok között R. F. Kuang részéről a mostani Kína kapcsán: ha mindenben a túlzott egyformaságra törekszel, akkor rengeteg hasznos dologról lemondasz. A Mákháború esetében ez a hasznos dolog a sámánizmus.

A könyv második felében a légypiszoknyi Mugeni Föderáció (erős japán hatást árasztva magából) megtámadja a hatalmas Nikant (Kínát) immár harmadszor pár évtizeden belül. R. F. Kuang története történet pedig önmagába roskad. Előkerül egy csomó mitikus lény, egy szekérderéknyi sámán, rengeteg hiszti, sértődékenység, és Kuang, aki eddig folyton minden stratégák öregatyjával, Szun-cével példálózott, képtelen leírni egy hadmozdulatot úgy, hogy az ne lenne gyerekesen együgyű.

Read more

Nelson DeMille: Az oroszlán – Könyv – kritika

Nelson DeMille: Az oroszlán

A líbiai terrorista és a Corey-házaspár története folytatódik. És ha neked ki is maradt Nelson DeMille könyvének előzménye, mint nekem, nem lesz hiányérzeted, mert mindent szépen elmagyaráznak. A gond inkább azzal van, hogy Az oroszlán című könyv eleje jórészt a rohadék Aszad Halíl nézőpontjából játszódik, aki a sokévi átlagnál is fanatikusabb terrorista, és az öldöklésen kívül semmi más nem érdekli. De most komolyan. Semmi.

És neked körülbelül Az oroszlán harmadánál már kezd eleged lenni abból, hogy válogatás nélkül mészárolja le az előző részből megmaradt ellenlábasait, valamint saját segítőtársait, nehogy azok azonosíthassák. És ennek a nagy óvatosságnak csak az mond ellent PICINYKÉT, hogy közben ez a huncut Halíl szórakozásból telefonon hívogatja a rendőrséget, hogy kigúnyolja őket. Valamint az, hogy a rendőrségnek már alapból egy valag aktája van róla.

Ráadásul Halíl még az Al Kaidától is bevállal egy melót, bár azt a végére hagyja, miután a személyes dolgait elintézi. Aha. (- Semmi gond, Halíl, – mondhatják neki VALÓSZÍNŰLEG az elvtársak az Al Kaidánál, – intézd csak az ügyeidet nyugodtan, az se baj, ha hajtóvadászatba kezdenek ellened, országos körözés, 6 csillag. No problemo, mi ráérünk felrobbantani a bombánkat később is! – És akkor ezek a szerencsétlen Al Kaidások még csak nem is sejtik, hogy van Halílnak ez a heppje a szemtanúkkal. Hát köszönöm szépen az ilyen segítséget!)

Read more

S. A. Chakraborty: Bronzváros – Könyv – kritika

S. A. Chakraborty: Bronzváros könyvborító

Kairó. A 18. század vége. Nahri egy csajszi, aki arrafelé szélhámoskodik, plusz gyógyító képességei is vannak, de e kettő kombinációjával se megy semmire szerencsétlen. És még a mágiában sem hisz. Erre véletlenül nem megidéz egy dzsinnt? De. A dzsinn persze tökre pipa. Hogy lenyugodjon, Nahrinak el kell vele mennie a Bronzvárosba, ami a sivatag kellős közepén van álcázott üzemmódban, sose találnál oda. (Google Maps-el se.)

Nahri és a Dára (a dzsinn) nekivágnak keletnek és közben rengeteget civódnak, összevesznek, kibékülnek és a saját utazásukat szabotálják, főleg a csintalan kis Nahri jó ebben. Közben fel is akarják őket falni párszor. Mindehhez a rengeteg kalamajkához a keleti mitológia és hitvilág ad keretet, szokatlan mellékízekkel szolgálva minden nyugati stílusú fantasyhez szokott olvasónak. Ugyanakkor az arab hitvilágból becsúszó lények közül néhány komolyan vehetetlenül mesei, ld. a tizenkét szemű, falánk óriásgalambot (mekkora adag pörkölt kijönne pedig belőle!)

A mesei elemekkel önmagukban a maguk kereteik között, például az Ezeregyéjszaka meséiben, nincs is baj, viszont ha egy fantasynek induló történet lecsúszik gyerekmesébe, az kicsit mindig fájdalmas élmény. Ugyancsak ezt a kellemetlen érzést erősíti, amikor a szereplők a nagy semmiből ételt-italt varázsolnak elő maguknak, mint a Harry Potterben, köztük minőségi piákat, amitől, a fene a jó dolgukat, még jól be is nyomnak. Ilyesmiktől minden történet vészesen a gagyi felé kezd lejteni. S. A. Chakraborty Bronzvárosa sem kivétel természetesen.

Read more

Samuel Bjork: Őzike – Könyv – kritika

Samuel Bjork: Őzike

Skandináv krimisorozat, ami nem ontja a részeket? Végre, egy kis nyugalom! Samuel Bjork Őzikéjének főhőse erősen problémás, de amúgy zseniális nyomozónő. A rengeteg személyes probléma minden skandináv krimi kötelező alapvetése, bár zseniális nyomozó viszonylag kevés akad bennük, inkább csak lelkiismeretesek és szétgürcölik magukat. Jó, mondjuk, Nesbo Harry Hole-je tényleg zseniális egy kicsit, de cserében alkoholista. Mindezek alapján úgy néz ki, hogy skandinávéknál az értelmi képességek egyenesen arányosak a problémákkal, – elképzelheted, hogy mi a pálya szegény Mia Krügerrel.

Minden egyes rész elején fel van függesztve vagy pszichiátriai kezelés alatt áll. Néha, ha olyan kedve van, az ereit is fel akarja vagdosni, miközben MÉG masszív alkoholista is. De amúgy szimpatikus csajszi. És valamiért, basszus, el nem hiszed, mindig ki akarják rúgni a munkahelyéről. Fene se érti. (Csak Holger, a dagadék főnöke mindig megvédi.)

Az Őzike nem a szokásos sablonkrimi, az tény; mert jó is lenne, ha az lenne! De itt egyszerre öt szálon kapod az infót, alig győzöd kapkodni a fejed, és úgy érzed, nem árt, ha te is zseniális vagy egy kicsit, mert a túl sok szereplőt képtelen lennél észben tartani egy élesre csiszolt AGY nélkül.

Az Őzike sok karaktere ráadásul olyan ritkán bukkan fel, hogy egyáltalán nem is emlékeznél rá, ha az elméd, ez a finom szerkezet nem működne átlagon felüli hatékonysággal. De NÉHA, basszus, még így is előkeveredik egy csomó ismeretlen pofa! A fene egye meg őket!

Read more
1 27 28 29 30 31 35