Thomas Harris: Cari Mora – Könyv – kritika

Thomas Harris: Cari Mora könyvborító

Cari Mora nem csak kemény, de dögös is

Thomas Harris főhőse, Cari Mora, a hajdani kolumbiai gyermekkatona és jelenlegi dögös csajszi Miami Beach-en Pablo Escobar egykori villájának gondnoka. A körültekintő és gondos Pablo annak idején 25 millió dollárnyi aranyat rejtett el a villában. Az aranyra egyaránt pályázik a maffia és egy genyó német pszichopata, akinek a szervkereskedelem a hobbija. (Cari Morának nincsenek ilyen tervei, ő csak egyszerűen állatorvos akar lenni.)

Thomas Harris megújult stílusú regénnyel jelentkezett – értesülsz a fülszövegből. Hogy minek, azt csak a jóisten tudja, mert a régivel semmi gond nem volt: A bárányok hallgatnak könyvben például majdnem ugyanolyan jó, mint a belőle készült zseniális film. Ez az új stílus meg kb. azt jelenti, hogy az egész kicsit laposabb és slendriánabb. És gyorsabb ritmusú – talán a megváltozott olvasói igények miatt, talán amiatt, hogy így jóval egyszerűbb könyvet írni.

Thoams Harris elfelejtette, hogyan kell jó regényt írni

Read more

David Koepp: Hűtőkamra – Könyv – kritika

David Koepp: Hűtőkamra könyvborító

A Hűtőkamra filmszerű élmény

A fószer, aki ezt a könyvet asztalra tette, olyan filmek forgatókönyvírója, mint a Jurassic Park és a Pókember. Mi következik ebből? Egyértelműen az, hogy a Hűtőkamra című könyv olyan mint egy film. 

Egy B-film. 

Egy kevés helyszínen játszódó, kis költségvetésű B-film.

De hé, várjál csak!

Mindez a jobbik fajtából. Oké, a Hűtőkamra alaphelyzete teljesen sablonos: egy új, agresszív gombafaj terjeszkedni kezd az elfelejtett, katonai raktár mélyén. A nagydumás vesztes, akinek azért helyén van a szíve, álmai hölgye és a kicsit már rozoga, nyugdíjas megoldóember felveszik ellene a harcot.

David Koepp főellenfele egy gomba – és ez nem vicc!

Read more

Dean Koontz: A tiltott ajtó – Könyv – kritika

Dean Koontz: A tiltott ajtó könyvborító

Dean Koontz és Jane Hawk is kezd fáradni

Jane Hawk A tiltott ajtóban immár a sorozat negyedik kötetében veszi fel a harcot az amerikai politikai és gazdasági élet legfelsőbb szintjét érintő összeesküvéssel. Kedvenc igazságtevőnk az USA első számú közellenségének csöppet sem irigylésre méltó pozíciójából startol. És eléggé fáradt is.

Mint ahogy a Dean Koontz könyvének első fejezetei is megfáradtak: a fogalmazás egyértelműen slendrián. A szöveg már az első jelenettől kezdve csöpög pátosztól, elárasztják a főhősöket illető, túlzó pozitív jelzők. És beficcennek fordítási hibák is. Ki a frász hallott már például tekintélyemberről?

Aztán érdekes módon, egyszer csak normalizálódik a helyzet, és ezek az anomáliák jórészt megszűnnek. Ezt mégis hogy sikerült összehozni? Ki hallott már olyant, hogy egy könyv elejét csapják össze? Mindegy.

Dean Koontz továbbra is az irodalmi Nobel-díjra hajt

Read more

Lee Child: Csak egy lövés – Könyv – kritika

Lee Child: Csak egy lövés könyvborító

Példaképem (ld. Ne add fel könnyen) Jack Reacher őrnagy először a 42. oldalon bukkan fel a Csak egy lövés című könyvben. Hát ez meg hogy lehet? Nem tudom. Ráadásul azt hittem, hogy már olvastam, mivel ez ismét csak egy 3. kiadás. De nem, ez a kötet kimaradt, és ez nagyszerű hír, mert ebben a korai részben az őrnagy a legjobbját nyújtja. És persze Lee Child is. (És persze pont ebből a kötetből készült a frankó kis filmváltozat (imdb: Jack Reacher) amiben Tom Cruise mindent megtesz, hogy FELNŐJÖN a szerephez.)

Child könyve már az első oldaltól kezdve izgalmas

Honnan lehet ez tudni? Hát onnan, hogy szeretve tisztelt főhősünk késői felbukkanása ellenére mégis már az első oldaltól letehetetlenül izgalmasnak találod a Lee Child történetét. 

Aztán betoppan Reacher, már megint beleüti az orrát olyasmibe, amibe nem kéne. Már megint buzgárkodik, már megint pofátlan és levakarhatatlan – és láss csudát, már megint kiderül, hogy a teljesen egyértelmű dolgok nem teljesen egyértelműek.

Hogy csinálja ezt Jack Reacher? A jó öreg Sherlock Holmes módszerével. Dolgokról, melyekről neked a nagy semmi jut eszedbe, neki eszébe jut valami más. Dolgokról, melyekre te kapásból rávágod, hogy fekete!, ő kifordít, és bebizonyítja róluk, hogy mégis csak fehérek.

Read more

Nelson DeMille: Az oroszlán – Könyv – kritika

Nelson DeMille: Az oroszlán

A líbiai terrorista és a Corey-házaspár története folytatódik. És ha neked ki is maradt Nelson DeMille könyvének előzménye, mint nekem, nem lesz hiányérzeted, mert mindent szépen elmagyaráznak. A gond inkább azzal van, hogy Az oroszlán című könyv eleje jórészt a rohadék Aszad Halíl nézőpontjából játszódik, aki a sokévi átlagnál is fanatikusabb terrorista, és az öldöklésen kívül semmi más nem érdekli. De most komolyan. Semmi.

És neked körülbelül Az oroszlán harmadánál már kezd eleged lenni abból, hogy válogatás nélkül mészárolja le az előző részből megmaradt ellenlábasait, valamint saját segítőtársait, nehogy azok azonosíthassák. És ennek a nagy óvatosságnak csak az mond ellent PICINYKÉT, hogy közben ez a huncut Halíl szórakozásból telefonon hívogatja a rendőrséget, hogy kigúnyolja őket. Valamint az, hogy a rendőrségnek már alapból egy valag aktája van róla.

Ráadásul Halíl még az Al Kaidától is bevállal egy melót, bár azt a végére hagyja, miután a személyes dolgait elintézi. Aha. (- Semmi gond, Halíl, – mondhatják neki VALÓSZÍNŰLEG az elvtársak az Al Kaidánál, – intézd csak az ügyeidet nyugodtan, az se baj, ha hajtóvadászatba kezdenek ellened, országos körözés, 6 csillag. No problemo, mi ráérünk felrobbantani a bombánkat később is! – És akkor ezek a szerencsétlen Al Kaidások még csak nem is sejtik, hogy van Halílnak ez a heppje a szemtanúkkal. Hát köszönöm szépen az ilyen segítséget!)

Read more

Jack Carr: A végső lista – Könyv – kritika

Jack Carr: A végső lista

Merészelnél nem a kezedbe venni egy olyan könyvet, amit maga Chuck Norris ajánl a címlapon? Nyilván nem, főleg ha Jack Carr A végső listája egy pompás akcióthriller ÍGÉRETÉT hordozza magában. 

A Reece őrnagy vezette teljes SEAL-egységet felrobbantják Afganisztánban. Ha ez még nem lenne önmagában elég kellemetlen, az őrnaggyal elkezd szívózni az NCIS, akikről gyorsan kiderül, hogy kb. hülyék gyülekezete (hé, mi nem ezt tanultuk a sorozatból!) majd hazapaterolják az USA-ba, ahol újabb pech: a családját is lemészárolják. Az egésznek orrfacsaró összeesküvés szaga van! És vért kíván!

Ezután tudod, mi történik? SEMMI. Bár Jack Carr a szereplők túlnyomó többségével együtt vállvetve sulykolja Reece-be és beléd, hogy muszáj lesz üstöllést bosszút állni, ahelyett hogy tisztes állampolgárként elsőként inkább rendőrségi feljelentéssel próbálkozna, mégsem történik SEMMI.

Csupán elmerülsz egy hosszú és monoton felvezetésben, melynek során kiderül, hogy A végső lista főhőse bántóan híján van bármiféle karizmának, csupán egy sablon vastag állú, tökös és jóságos amerikai hazafi (Isten, haza, család!) A felesége pedig JÓ és SZÉPSÉGES is! (Bevallom, innentől kezdve én magam is minden ízben vágyódva gondolok vissza Reece-ék idilli családi életére, és követendő példaként állítom magam elé, főleg mikor itthon nálunk elkezdődik a kibaszott ordítozás.)

A gonosz összeesküvőkről meg az derül ki, hogy nagyon gonoszok. Emellett még hülyék is mint a segg, mert SEAL-eseket tesznek meg az összeesküvésük kísérleti alanyaivá, akik tudvalevőleg az amerikai haditengerészet elit kommandója, – ahelyett, hogy, mondjuk, mexikói bevándorlókkal próbálkoznának, akik esetében talán fel se tűnne, ha pár tucatnyian levegőbe repülnének.

Amikor az őrnagy végre akcióba lép… tádádádá… a regény ugyanolyan lagymatag marad. Az ellenfelek között nincs senki, aki Reece súlycsoportja lenne, kivéve talán Holdert, de ezt sem használja ki a szerző. Noha joggal elvárnád, hogy Reece jogos bosszúvágytól űzve néha legalább egy husánggal jól elpáholja a gaz bitangokat, mielőtt KÍMÉLETESEN jobblétre szenderíti őket. A végső lista leszámolásai nélkülöznek minden feszültséget, Reece-t a kutya se keresi, ő meg csak bandukol előre és szépen sorban mindenkit halomra lövöldöz.

Az egész kicsit ügyetlen, vontatott, naiv szemléletű opusát azzal ellensúlyozza a  szerző (aki feltehetően a bölcs, megfontolt és széles látókörű Trump elnökhöz hasonlatosan TÚL SOKAT bámulta a Fox News-t) hogy szórványosan egészen együgyű republikánus propagandát illeszt a sorok közé. (Aminek a lényege: akárhány mocskos szemét bitanggal hozza is össze a rossz sorsa az őrnagyot, azokról valahogy mindig kiderül, hogy ráadásul még tetves demokraták is.)

A KÖNYV LEGOSTOBÁBB MONDATA is a túleszményített, tökéletes amerikai családkép kapcsán hangzik el, a főhős leépülő édesanyja kapcsán: 

„… Végül sikerült elhelyezni ebben az otthonban, ahol hamar az ápolószemélyzet kedvence lett.” 

Aha, nyilván sorozatban nyerte el a ‘Hónap Demenciása” megtisztelő címet.

Összességében A végső lista egy-két izgalmasabb jelenetet leszámítva olyan, mintha szimpla Bevásárlólista lenne, 2 kiló krumpli, egy liter étolaj, négy darab szafaládé stb., amelyeket Reece őrnagy kipipál, miután elégedetten a kosarába pakolta őket. (De azért jobb lenne, ha a jó öreg Chuck nem értesülne a véleményemről!)

6.7/10 

Jack Carr: A végső lista (James Reece 1.)
Twister Media. 2019. 494 oldal

Ez is érdekelhet:
Mark Greaney: A szürke ember

Ready Player One – Film – kritika

Ready Player One (2018)

Jól indul, nem mondom, a Ready Player One első 20 perc, ha lényegi változtatásokkal is, de átadja a regény szellemiségét. Az pedig, ahogy Wade Watts neve elsőként feltűnik a az Oasis toplistáján, MAJDNEM ugyanolyan hatásos, mint a regényben.

A sztori egy közeli, disztópikus jövőben az élet minden területét (oktatás, munka, szórakozás) uraló virtuális valóság rejtett, megörökölendő kulcsának megszerzése körül zajlik. A változások viszont, amelyek nyilvánvalóan ahhoz kellettek, hogy a történet filmként működjön, sőt kifejezetten látványos filmként, szép lassan maguk alá gyűrik a sztorit.

A a Ready Player One alsó hangon 99-100 százalékát kitevő komputeres animációtól hamarosan zsongani kezd a fejed, és úgy érzed, egy manga karakterekkel teli japán szerepjátékba gázoltál bele derékig, és egyre unottabban figyeled a partvonalról, ahogy a többi szereplő avatárja egymást csépeli.

Épp, mint valamelyik ütődött  transformers-filmben.

Nem sokat segítenek az ifjúsági filmek szintjére belőtt fekete-fehér jellemek és a gyermeteg humor, vagy a RESZKETEG programozó isten, Halliday sem, aki mintha minden megjelenését telerottyantott gatyával tolná le. De a leggázabb egyértelműen a béna béla főellenfél.

Read more
1 3 4 5 6