Paul Atreides, Frank Herbert Dűne című korszakalkotó sci-fi remekművének főhőse levonult a történelem színpadáról. A Dűne gyermekeiben Paul saját gyermekei, az ikerpár Leto és Ghanima kényszerülnek kezükbe venni az Arrakis sivatagbolygó és így az ismert univerzum sorsát.
Talán nagy szavak ezek, de hát valóban ez a tényállás. Aki a világegyetemben az egyedüliként a Dűnén jelen lévő fűszer-melanzsot uralja, – amely többek között nélkülözhetetlen az űrutazáshoz, nem mellesleg pedig az életet is meghosszabbítja, – az uralja a bolygók ezreiből álló feudális űrbirodalom gazdagsági életét.
Frank Herbert utánozhatatlanul egyedi világot teremtett a számítógépektől elforduló, helyettük inkább a végletekig felturbózott emberi elmére támaszkodó sci-fi világával, amelyben a mindenható császár és a hatalmas űrhajók ugyanúgy megférnek, mint a kardvívás, valamint a tudatukat és testük minden porcikáját uralni képes Bene Gesserit-rend boszorkányai.
A Bene Gesserit évezredek óta fáradozott a tökéletes emberpéldány, a Kwisatz Haderach létrehozásán. A terveik sikerrel jártak, mégsem tudtak mit kezdeni az eredménnyel.
Valahogy ugyanúgy lehettek vele, mint Frank Herbert, aki császárrá és prófétává emelte hősét, majd egy minden tekintetben elrontott, sehova sem vezető folytatás után (A Dűne messiása) leküldte a süllyesztőbe.
Az egyértelmű, hogy a szerző Letónak és Ghanimának nem ezt a sorsot szánta. Mégis, a Dűne gyermekei számtalan motívuma mutat erőteljes hasonlóságot a Dűne messiásáéval. Paul Atreides/Muad-Dib tragédiája az volt, hogy megbéklyózta a jövő ismerete, amely tűéles pontossággal rajzolódott ki előtte. Mit csinál az univerzum leghatalmasabb, istenként tisztelt uralkodója, ha ez a jövő nem a legfényesebb? Az az ember tudniillik, aki egyedüliként képes a jövő formálására.
Nos, hagyja, hogy atombomba robbanjon, majd angolosan lelép.
Ha azt gondolod, hogy mindebből Frank Herbert levonta a következtetést, miszerint el kellene engedni ezt a egész jövőbelátós ostobaságot, akkor tévedsz. A Dűne gyermekei ugyanezt a témát variálja. Leto és Ghanima előtt ugyanúgy a csúf jövő sejlik fel, mint az apjuknak.
A sivatagbolygó lakóinak, a fremeneknek az alapműben van egy víziója: hosszú, fáradságos munkával élhetővé kívánják tenni planétájukat. Nos, alig telt el 10 esztendő (Herbert nem bírt többet várni…) munkájuk első gyümölcsei máris kezdenek beérni, helyesebben inkább megrohadni: ahogy a Dűne bolygó egyre élhetőbb lesz, a fűszert termelő homokférgek úgy kezdenek pusztulni. És mire a sivataglakók földi paradicsomot varázsolnak lakhelyükből, arra tuti fixen MEGDÖGLIK az összes.
Az mar csak hab a tortán, hogy a fremenek, akik az univerzum legdurvább harcosai, egyre puhányodnak. A látvány első aggasztó jelei: a fremenek híznak. Ráadásul fejre híznak, mint a vöröshagyma.
Mit lehet ilyenkor tenni? Nos, te nyilván azt mondanád, hát, akkor ennyi volt, gyerekek, hagyjuk a csudába ezt az egész környezet-átalakítást. Aki nem bírja a klímát, az utazzon el a Caladanra, lové van rá elég, oszt csá.
Muad-Dib gyermekei, akik a Kwisatz Haderach örököseként osztoznak apjuk mentális erejében és az elméjükben hordozzák több ezernyi elődjük felhalmozott tudását, más utat választanak. Úgy döntenek, inkább elszabják az univerzum összlakosságának az életét kb. 200 évre előre. Aminél jobban már csak a saját életüket szabják el.
Ez a Frank Herbert könyvének a lényege. Azonban mire mindez kiderül, elég sokat kell szenvedned. Egyrészt Herbert gallyra vágja a Dűne-univerzum második legjobb karakterét, Késes Szent Aliát. Mivel vele sem tud mit kezdeni. Emlékszel még a Dűne négyéves mindentudó, könyörtelen enfant terrible-jére? Nos a Dűne gyermekei egyik fő kérdése az, hogy Alia megbuggyant-e. A másik az, hogy mennyire.
Amíg ezek a kérdések tisztázódnak, lényegében egy családi perpatvar zajlik az Atreides-ek között. Ahelyett, hogy Herbert megoldandó kihívásokat és kalandok elé állítaná szereplőit, ami ugye, oly nagyszerűen működött az első részben, azt figyelheted majdnem egy teljes könyvön keresztül, hogyan civakodnak és áskálódnak egymás ellen az Atreides-klán tagjai.
Ráadásul a Dűne gyermekei még egy ponton osztozkodik a sorozat legpocsékabb részével, azaz a Dűne messiásával. Ez pedig a zagyva szöveg.
Olvasod Herbert mélyenszántónak, felemelőnek és filozófikusnak szánt gondolatait – és nem értesz egy árva szót sem. Azért mert bullshit az egész. Értelmetlen ostobaság. Közhelyek, okoskodás, logikailag össze nem tartozó dolgok összekapcsolása.
Nincs szinte az egész könyvben egyetlen koherens jelenet – talán az utolsó 50 oldalt leszámítva. Minden szimpla párbeszéd a szemben álló elmék csavaros és összetett párbaja, amelyek során szinte soha nem derül ki, hogy kinek mi a célja, vagy mit miért tesz. Ennek ellenére minden társalgás hatalmas jelentőségű, mindig másodpercen múlik, hogy a felek kést rántsanak egymásra és lemészárolják a másikat. Aztán persze sose történik ilyen. (Amikor egyszer mégis, akkor viszont jórészt feleslegesen.)
A Dűne gyermekei már a második folytatás, ami nem találja az utat a zseniális első rész után. A végigolvasása rengeteg figyelmet kíván az olvasójától, mivel az arra kényszerül, hogy megpróbálja megérteni a megérthetetlent. Így egy idő után elkerülhetetlenül az unalom szelei kezdenek lengedezni a sivatagbolygó homokdűnéinek irányából.
A könyv csak az utolsó 50 oldalra tér magához, de az is inkább csak arra döbbent rá, hogy milyen átkozottul pocsék is az előtte lévő 300. Frank Herbert azon igyekezete, hogy grandiózus és katartikus fináléval zárja művét, leginkább azért marad hiábavaló, mert főhősének az áldozathozatala is teljes mértékben hiábavalóság.
6.6/10
Frank Herbert: A Dűne gyermekei (Dűne 3.)
Szukits Könyvkiadó. 2002. 344 oldal
–
Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
Frank Herbert: A Dűne
Frank Herbert: A Dűne messiása (Dűne 2.)
