A. K. Larkwood: A Kimondatlan Név – Könyv – kritika

A. K. Larkwood: A Kimondatlan Név - Könyv Borító

Nem vitás, hogy az Internettel együtt a fantasy-szerzők aranykora is beköszöntött. Kis túlzással a kiadók mindent sz*rt megjelentetnek. Ha valaki sok fantasyt olvas, hát könnyedén azt tapasztalhatja, hogy a műfaj három frissen megjelent könyvéből (minimum) kettő középszerű vacak. Pláne, ha elsőkönyves szerzőről van szó. A. K. Larkwood A Kimondatlan Név című debütáló regényével szerencsére nem ez a helyzet.

Sétatempóban

Persze lehet, hogy a könyv legelején még nem oszlanak el teljesen a kétségeid. A Kimondatlan Név című könyv nyilvánvalóan azonnal megragadja a fantáziádat a teljesen egyedi világépítésével, azonban kezdetben mégis jellegtelennek tűnik. Amikor a választott menyasszony, Kszorvej elindul felfelé a lépcsőn a titokzatos isten szentélye felé, hogy az vélhetően elfogyassza őt következő vacsorájaként, akkor egy tapasztaltabb író talán jóval dermesztőbbre írta volna ezt a jelenetet. Kszorvej meg csak úgy simán felsétál.

De ugyanez szürkeség érhető tetten megmentője, a varázsló Belthandrosz Szethennáj kapcsán is. Az illető úr nagy hatalmú varázsló, ez azonban sehogy sem jön le róla. Inkább csak olyasféle személynek tűnik, aki ugyan ezt állítja magáról, de tanúbizonyságát nem igazán adja semmi ilyesminek.

Némi időnek el kell telnie, mire rájössz, hogy ők mindketten egyszerűen csak ilyenek.

A. K. Larkwood viszont arról mindenképpen gondoskodik, hogy ne add fel, míg az igazi kalandok el nem kezdődnek.

Read more

Michael Robotham: Az enyém leszel – Könyv – kritika

Michael Robotham: Az enyém leszel - Könyvborító

A Joseph O’Loughlin-sorozat ausztrál szerzője szereti különálló regényekkel stimulálni a saját elméjét. Philomena McCarthy közrendőr kalandjait olvasva azonban már rögtön a könyv elején egyértelműnek látszik, hogy nevezett hölgy maga is könnyedén elbírna egy teljes sorozatot. Michael Robotham Az enyém leszel című könyvével azoknak az erős női karaktereknek a sorát gyarapítja, akiket az Úristen is bűnügyi regények főszereplőjének teremtett.

Utálod a nyomorult zsarukat? Ha eddig nem, hát a könyv végére utálni fogod a szemétládákat! Philomena McCarthy csupán egyszerű közrendőr, azonban a saját igazságérzetétől vezérelve az ártatlanok védelmében bárkivel szembeszáll. Na most mit gondolsz, ki az a mocskos, szemét, a feleségét és szeretőjét egyaránt terrorizáló, korrupt gazember, aki összetűzésbe keveredik Philomenával?

Hát egy másik zsaru.

Ráadásul az összes rohadék haverja gondolkodás nélkül mellé áll a lánnyal szemben. Persze, gondolhatnád, azok is mind zsaruk. Sőt, a többi zsaru is, akik nem a haverjai, azok is mind mellé állnak. És mindannyian a lánnyal szemétkednek.

Michael Robotham könyvét olvasva egyszer csak azt veszed észre (amellett, hogy megutáltad a zsernyákokat) hogy a vérnyomásod az egekben van, és folyton szünetet kell tartanod, hogy lenyugodjál.

Read more

Lev Tolsztoj: Háború és béke – Könyv – kritika

Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke - Könyvborító

Tolsztoj Háború és béke című monumentális műve, melyet a közvélekedés szinte egybehangzóan a világirodalom egyik legnagyszerűbb művének tart, mégis a távolba vesző, meghódításra váró hegycsúcsként meredezik az egyszeri olvasó előtt. Sokakat az oldalszám riaszt, másokat a félsz gyötör, hogyan birkóznak majd meg a nagy szakállú filozófus vélhetően mélységes mély értelmű gondolataival. És biztosan akadnak olyanok is (köztük e sorok likacsos memóriájú írója) akik attól tartanak, hogy lépten-nyomon össze fogják majd keverni e nagy műben Dimitrij Ivanovicsot Ivan Dimitrijeviccsel. (Vagy Timofej Polikarpoviccsal.)

Mindenki nyugodjon le!

Először is, más egyéb dolgokhoz hasonlóan, egy könyv minél vastagabb, annál jobb. Másodszor a Háború és béke meglepően könnyedén olvasható. Harmadszor pedig a terjedelméhez mérten viszonylag kevés szereplőt mozgat, főbb szereplőből talán alig egy tucat tucat, ha van.

Oroszországról szól!

A Háború és béke viszont nem a legpontosabb cím. Igazából ennek kellene lennie: Béke, béke, béke, háború és háború. Ez azt jelenti, hogy a schöngraberni és az austerlitzi csata meglepően érzékletes leírása után körülbelül 7 év telik el, mire sor kerül Napóleon Oroszország elleni hadjáratára, 1812-ben.

Ennek a 7 évnek a története teszi ki Tolsztoj művének túlnyomó részét, több arisztokrata család tagjainak szemszögéből, akiknek a sorsa hol jobban, hol kevésbé összefonódik egymáséval. (Az alsóbb néprétegek számára még vagy jó száz évig nem osztottak lapot Oroszhonban. Így e regényben sem.)

„Elvégeztem egy gyorsolvasó tanfolyamot, és húsz perc alatt elolvastam a Háború és békét. Oroszországról szól.”

– mondja Woody Allen.

És milyen igaza van!

Read more

Joe Abercrombie: Bajok a békével – Könyv – kritika

Joe Abercrombie: Bajok a békével könyvborító

Mi történhet egy monumentális fantasy-sorozatban, miután a legfőbb mágus elbánt mindenkivel, akivel csak kedve szottyant. (Erről Raymond E. Feist tudna mesélni a Résháború-könyvek kapcsán.) Márpedig Bayaz nagyúrnak ellenfele az nem nagyon maradt közel s távol. Joe Abercrombie úgy döntött, hogy Bayazt mellékvágányra helyezi, Az őrület kora-trilógiával pedig folytatja a kalandozást az Első Törvény-világában, sok új, és sok régi szereplővel, tablószerűen gördítve előre az Unió történelmét, amelybe most, a mágia mellé, füstöt és tüzet okádva beköszöntött az ipari forradalom is.

A trilógia második része, a Bajok a békével látszólag ugyanazt a receptet követi, mint az első. A szereplők lokális jelentőségű konfliktusokban vesznek részt, igazából semmi eget rengető nem történik. Egy-egy lázadás persze felüti a fejét itt-ott, Észak erős emberei pedig szokás szerint békétlenkednek, de hát azok folyton ezt teszik. (Tegyük hozzá, hogy e marcona és vad férfiasság nélkül talán nem is igazán működne Abercrombie sorozata, hiszen jórészt csak az uniós bürokrácia és kicsinyes torzsalkodás maradna.)

És közben mégis azt veszed észre, hogy Az őrület korát sokkal jobb olvasni, mint Abercrombie összes korábbi könyvét. Talán azért, mert most a korábbi történetek faék egyszerűségű (kizárólag harcoló vagy duzzogó) karakterei megtelnek élettel. (Kivétel persze Caul Reszket-et, Észak jelenlegi legveszélyesebb emberét. De hát ő pont úgy van jól, ahogy van.)

Úgy tartják, hogy az igazán jó írók hétköznapi eseményekről képesek úgy írni,, hogy azok maguknál sokkal többnek látszanak. Nos, a Bajok a békével nézőpont karakterei ezt a feladatot simán megoldják. Ha csak a könyv három roppant erős női főszereplőjét vesszük alapul (egy önfeladásig hűséges kém, egy rendszeresen a nadrágjába csináló jövőbelátó és Adua kíméletlen és törtető üzletasszonya, akinek maga az Inkvizíció biztosít hátszelet) azt látjuk, hogy minimum ketten közülük nagyon nehezen illeszthetők a kedvelhető személyiségek halmazába, mégis körömrágva lapozol előre a sorsukat követve.

Read more

Alex Finlay: Minden félelmed – Könyv – kritika

Alex Finlay: Minden félelmed - Könyvborító

Rendesen oda tud vágni az amerikai álomnak, ha egy nagy kővel ripityára vered a barátnőd fejét. Danny Pine márpedig éppen ez okból kifolyólag vendégeskedik a Fishkill Büntetés-végrehajtási Intézetben. A családja azonban töretlenül hisz az ártatlanságában és évek óta küzdenek a felmentéséért. Danny-nek a családtól eltávolodott öccse, Matt szörnyű hírt kap: a mexikói nyaraláson résztvevő hozzátartozói mindannyian életüket vesztették egy balesetben. A körülmények az idő előrehaladtával egyre gyanúsabbnak tűnnek… Matt elhatározza, hogy kideríti az igazságot. Alex Finlay a Minden félelmed drámai felütése ellenére is meglepően családbarát thrillert alkotott.

A Minden félelmed írásstílusa meglehetősen jellegtelen. Semmi különleges jellemzője nincs, naponta tucatjával jelennek meg a hasonlóan visszafogott színvonalon íródott könyvek. Amiben viszont Alex Finlay nagy sikerrel vette az akadályokat, az a regény felépítése. Matt magánnyomozásával egyidejűleg megkapod a Pine család többi tagjának visszaemlékezéseit egészen a tragikus végkifejletig.

Ugyancsak külön fejezeteket kap az ügyben nyomozó FBI ügynök, Sarah Keller is. A Minden félelmed tehát számtalan úton kanyarog előre, és ezek majd mindegyikén valamilyen váratlan fordulatot tartogat. Újabb és újabb csavarokat és természetesen újabb lehetséges gyanúsítottakat játékba hozva. Az ilyen rafinált trükkök pedig kiválóan meg tudják emelni egy thriller élvezeti értékét.

Read more

Tamsyn Muir: Harrow, a Kilencedik – Könyv – kritika

Harrow, a Kilencedik könyvborító

Tamsyn Muir debütáló regénye, a Harrow, a Kilencedik előzménye a 2019-es év bődületes sikert arató sci-fi regénye volt. Elnyerte többek között a Locus-díjat, és a legnevesebb sci-fi szerzők irigységről sem mentes döbbent ámulatát. A Gideon, a Kilencedik lüktető energiával, pimasz, de okos humorral, és egy páratlan vízióval (nekromanták + romantika = nekromantika) rontott be a tudományos-fantasztikus irodalom ajtaján. Hogy aztán a történet nagyobbik hányadára bágyadt Agatha Christie-krimibe rogyjon össze.

A Harrow, a Kilencedik nélkülözi ezt az lendületes kezdést, viszont szerencsére az előd helyenkénti vérszegénysége is hiányzik belőle. Cserébe viszont néhol teljesen érthetetlen.

Szó szerint.

Az első fejvakarásra késztető momentum, amikor szembesülsz azzal, hogy se híre, se hamva Gideonnak, a Lezárt sír-sorozat első része főhősének. Mintha kitörölték volna a létezését. Aztán a könyv egymást váltogató fejezetei eltérő (egyes szám, második, illetve egyes szám, harmadik) személyben szólalnak meg. Miközben mindegyik fejezetben ugyanaz a nézőpont karakter: személyesen Harrowhark Nonagesimus tisztelendő leány, a bájos, ám számos balvégzettől súlytott tinédzser nekromanta.

Majd az egészet megkoronázza az, hogy olyan szereplők bukkannak fel élve és pirulva, akik elhunytak az első kötetben.

Oda vagy a rejtvény-fejtésért? Van egyetemi diplomád? Ha egyik sem jellemző rád, akkor esélyes, hogy körülbelül a könyv 80 százalékának eléréséig a pokolba kívánod a Harrow, a Kilencedik-et.

Read more

Robert Dugoni: A nyolcadik nővér – Könyv – kritika

Robert Dugoni: A nyolcadik nővér könyvborító

Most komolyan egy 64 éves pacákot kell reaktiválni a CIA-nek, hogy aztán Moszkvába küldjék kémkedni? Öregebbet nem találtak? Jó, tudjuk, hogy 60 az új 40, de ha a KGB utódszervezete, az FSZB, tegyük fel, üldözőbe venné az illetőt, nem jobb lenne mégis csak egy erőtől duzzadó ifjú sprinter?

És ha már a külsőségeknél tartunk: nem jobban megfelelne egy orosz melóra egy szőke, szláv kinézetű személy, jóindulatú, bamba arckifejezéssel, mintsem egy afroamerikai? Csak arra az esetre, mondom, ha az FSZB véletlenül hajszát indítana utána és végig akarná kergetni fél Oroszországon. Csak azért hogy könnyebben beolvadjon a tömegbe.

Egy halvány esély pedig mindenképpen mutatkozik arra, hogy az FSZB gyanakodni kezd majd Charles Jenkins-re. Hiszen azért megy oda, hogy beleavatkozzon egy műveletükbe. Az oroszok ugyanis elkezdik sorra kiiktatni az ún. hét nővért, a CIA évtizedek óta mély fedésben Oroszországban működő kémeit. Három nővérnek (Mása, Olga és Irina – ha pontosan emlékszem a nevükre) már annyi is.

Azonban nem elég, hogy a nővérek egyre fogyatkoznak, Vlagyimir Vlagyimirovics, minden oroszok cárja ráadásul még aktiválja a nyolcadik nővért is! Basszus! Az a feladata, hogy megtalálja a többi hetet és kinyírja őket. Jenkinsre az a hálátlan feladat vár, hogy addig szerencsétlenkedjen, amíg fel nem figyel rá a nyolcadik nővér. Ha ez megtörténik, azonosítania kell ezt a cemendét, majd azonnal olajra kell lépnie.

És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra! Használjuk az eszünket!

Read more
1 6 7 8 9 10 35