Winston Graham: Warleggan (A Poldark-család 4.) – Könyv – kritika

Winston Graham: Warleggan (A Poldark-család 4.) - Könyvborító

Aki azt gondolja, hogy Cornwall már a 18. század végén is az Egyesült Királyság egyik legpezsgőbb, kulturális értelemben legelőrehaladottabb és minden szempontból egyik leginnovatívabb vidéke volt, nos, hát az téved. Nagyot téved. Kivételes bátorság kellett tehát ahhoz, hogy egy szerző ebbe a korba helyezze monumentálisnak is jó okkal nevezhető családregény-folyamát. Winston Grahamben megvolt a kurázsi. És a kitartás is. A Warleggan immár a Poldark-család negyedik része.

A fiúk a bányában dolgoznak

Mihez lehet kezdeni Cornwallban a 18. század végén? Mármint a halászat és a csempészet mellett? Hát bányászkodni. Tele van a környék rézzel. Az, hogy a réz árfolyama már vagy egy évtizede a béka segge alatt van, senkit nem zavar.

Na jó, Ross Poldarkot egy kicsit már tényleg kezdi zavarni, hiszen nyakig eladósodott, minden pénzét a bányájába ölte. Ha véletlenül újabb tőkéhez jut, azt is beleöli. Már-már komikus ez a minden józan észnek ellentmondó makacsság, amellyel Poldark a csőd és az összeomlás szélén tántorogva különböző váratlan fordulatok hatására újabb és újabb lélegzetvételnyi haladékhoz jutva tovább kapálózik a sors ellenében.

Aggódni persze nem kell. Tudod jól, hogy már csak egy nagyon kicsikét kell kibírnia és amint Anglia és a forradalmi Franciaország között kitör a háború, beköszönt majd a konjunktúra.

Poldarkék pedig gazdagok lesznek, mint az állat.

Read more

Thomas Mann: A Buddenbrook ház – Könyv – kritika

Thomas Mann: A Buddenbrook ház - Könyvborító

– WTF! – mondta Thomas Mann, a Varázshegy szerzője, mikor 1929-ben megkapta a Nobel-díjat – a Buddenbrook ház című regényéért. Talán maga is úgy gondolhatta, hogy a lübecki Buddenbrook kereskedőcsalád mintegy három és fél generációjának a 19. század közepén játszódó története nem a legegyértelműbb választás e magas díjra.

Miről nem szól a Buddenbrook ház?

1, Lübeckről egyáltalán nem szól. Egy, de maximum két ujjadon meg tudnád számolni (és lehet, hogy sokat mondok) hogy hányszor hangzik el annak városnak a neve, ahol Mann családregénye szinte teljes egészében játszódik. A városról az égegyadta világon semmi lényegeset nem tudsz meg, a cselekmény a legritkább esetben hagyja el Buddenbrookék aktuális rezidenciáját.

2, A kereskedelemről sem szól. Ha esetleg arra számítanál, hogy az éppen aktuális Johann Buddenbrook majd 19. századi Jockey Ewingként végez különböző pénzügyi machinációkat és kergeti az őrületbe üzleti ellenlábasait, hát semmi ilyesmi nem történik. A Buddenbrookok üzleti vezérelve az, hogy csakis olyan bizniszbe szabad belemenni, amitől aztán jól alszol éjszakánként. Unalmasan hangzik? Nem én mondtam!

3, A 19. század német társadalmi folyamatairól pedig végképp egy szó nem sok, annyi sem hangzik el. A Buddenbrook ház szereplői kizárólag a tehetős nagypolgári közegben mozognak.

Read more

Winston Graham: Jeremy (A Poldark-család 3.) – Könyv – kritika

Winston Graham: Jeremy

Ki hinné, hogy már 7 év eltelt azóta, hogy Ross Poldark százados sebesülten visszatért az amerikai függetlenségi háborúból. Azóta rengeteg minden történt Namparában, és már lassan te is kezded magad a Poldark-család tagjának érezni. A Jeremy című harmadik rész annyiban más, hogy jóval kevesebb dolog történik benne.

Persze ez lehet nézőpont kérdése is. Jóval kevesebb történik a FELSZÍNEN. A felütést leszámítva. Ross súlyos vádakkal néz szembe, nagy az esély, hogy Ausztráliában köt ki a kenguruk közé deportálva. Azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy a Poldarkék ezután e távoli kontinensen gyarapodjanak és sokasodjanak tovább, így a regény tulajdonképpen csak azután indul el, hogy e kellemetlen közjáték megnyugtatóan lezárul.

A Poldarkok krónikájától sosem állt távol egy kis könnyedség. Ross Poldark és a cselédsorból kiemelkedő, ámde életrevaló feleségének kapcsolata most is kap egy kis lektűrös mellékízt (félreértés & sértődöttség jól bevált kombinációja), ez azonban szerencsére nem telepszik rá a könyvre, így jó eséllyel elnézhető neki, főleg, hogy összességében mindössze fentiek azok, amik hibaként komolyabban felróhatók neki.

A Poldark-familiában számos sértettség és harag gyűlt össze, a Jeremy című kötetben pedig ezek állnak a középpontban. Azonban még véletlenül sem úgy futnak ki, mint ahogy azt az előzmények ismeretében várnád. Ezért, noha különösebb nagyobb horderejű esemény nem történik, a könyv mégis végig izgalmas marad.

Az már az ezelőtti kötet esetében is jó kérdésnek számított, hogy Dwight Enys doktor miért kap ennyi játékidőt Winston Graham-től. Most is ugyanaz a helyzet. Mindenesetre ha valaki odáig van két nehezen összeillő ember döcögősen induló szerelmétől (ami az előző részek sava-borsát is adta) az feltehetően megbocsát majd a doktornak. Másrészt Graham láthatóan jobban ért ahhoz, hogy konfliktusokkal dolgozzon, egy jól működik házasság hétköznapjainak átadása már nincs annyira az ínyére.

A Jeremy című harmadik kötet legnagyobb rejtélye maga a címe, mivel a címszereplő nagyon sokáig nem lép színre. (És színre lépés után is jobbára rászorul arra, hogy mások cipeljék.) Szóval ha a Dwight nem is (mivel nem családtag), de a Francis név – jobb híján – hitelesebb cím lehetne. (Francis ugyanis sok meglepetést okoz ebben a részben.) De nem lenne rossz cím az sem, hogy RÉZ.

Igen, igen, a Poldark-sorozat egyik nagy erénye a 18. századi vidéki Anglia életének (majdnem) minden romantikától mentes ábrázolása. Szédítő nyomor, tudatlanság, az ebből fakadó egyéb problémák, kiegészülve a gazdasági pangással. Egyszóval a korábban a vidék megélhetését jelentő, de most éppen erősen gyengélkedő cornwalli rézbányányászat a sorozat egyik vezérfonala. És már mindenkire nagyon ráférne, főleg szegény Poldarkékra, hogy felmenjen a nyomorult réz ára.

Ez várhatóan előbb-utóbb bekövetkezik. És akkor ez a színvonalas angol családregény-sorozat már tényleg majdnem olyan lesz, mint az Onedin-család, csak persze hajókázás helyett bányászattal.

7.8/10

Winston Graham: Jeremy (A Poldark-család 3.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2021. 379 oldal

Kritika a korábbi részekről:
Winston Graham: Ross Poldark (1.)
Winston Graham: Demelza (2.)

Margaret Mitchell: Elfújta a szél – Könyv – kritika

Margaret Mitchell 1936-ban megjelent első és egyetlen regénye, az Elfújta a szél minden idők legismertebb romantikus regényének számít. Scarlett O’Hara pedig, a regény főszereplője, minden idők legismertebb romantikus főhősnőjének. Nagy lehet hát az egyszeri olvasó meglepetése, lassacskán haladva előre a két monumentális kötetben, amikor egyszer csak világossá válik számára, hogy az Elfújta a szél sokkal inkább egy női szempontból megírt történelmi regény, mintsem a szokásos, érzelmekkel teli nyári olvasmány.

Gerald O’Harának, a vállalkozó szellemű szerencsevadásznak ír vehemenciával megáldott legidősebb leánya már a kezdetektől meghökkenti a tökéletes hősnőre vágyakozó olvasót: Scarlett indulatos, akaratos, hiú, szeszélyes, makacs, önző, KIÁLLHATATLAN, ráadásul kirívóan műveletlen és tudatlan is. 

Innen szép nyerni, gondolhatja az olvasó, ám esetünkben ebben is téved: Scarlett egy fikarcnyit sem változik a nagyjából 1200 oldal alatt. Margaret Mitchell viszont ilyen tetemes hátrányból indulva is írt egy nagyszerű, örökérvényű könyvet a régi Dél porba hullásáról, a reménytelen szerelemről és a nők összetartó erejéről.

Az Elfújta a szél mostanában rendesen kapja az ívet, amiért igaztalan nosztalgiával fordul a rabszolgatartó nagybirtokos arisztokrácia és annak életmódja felé. Ebben természetesen van igazság. Azonban az ilyesfajta könyvekkel általában az a helyzet, hogy egy adott kor hozzáállását tükrözik. Nem feltétlenül érdemes a jelenben számon kérni rajtuk egy majdnem 100 évvel ezelőtti felfogást. (Még ha be is csúszott jó néhány, mai szemmel egészen ízléstelen mondat.) Inkább arra érdemes koncentrálni, hogy mi változott előnyére azóta. És persze bármikor el lehet olvasni mellé kiegyenlítésként a Tamás bátya kunyhóját vagy Alex Haley Gyökerek-jét. Mindent összevetve Mitchell regénye összességében nagyon jól öregedett.

Az amerikai polgárháború végigsöpör a Délen, és az első modern hadvezérnek tartott Sherman tábornok a „felperzselt föld” réges-régi taktikájával kényszeríti térdre Georgia államot és a vasúti központként megnőtt jelentőségű Atlantát. A férfiak nagy része elesett a harcokban, akik mégis hazakerülnek, nagyrészt nyomorékok vagy nem találják a helyüket a fejére fordult világban.

Ilyenkor érkezik el a nők ideje. Scarlett O’Hara vállára kerül a teher, hogy az apjától örökölt szívóssággal és kitartással megmentse magát és családját az éhhaláltól, majd pedig megteremtse a további boldogulásukat.

Margaret Mitchell 1926-ban vetette papírra az Elfújta a szél első fejezetét és bizton állítható, hogy járatlan úton haladt előre. Scarletthez fogható hasonlóan erős női karakterrel azóta is csak kivételes szerencsével találkozni irodalmi művekben. Az 1860-as évek férfiközpontú társadalmában Scarlett O’Hara elszabadult hajóágyúként viselkedik. Felrúg társadalmi normákat, szokásokat és erkölcsi szabályokat egyaránt. Ha a túlélés a cél. És akkor is, ha nem. És közben persze kenterbe veri az összes férfit. Azaz egyetlen egyetlen egyet kivéve.

Rhett Butler kapitánnyal Mitchell a dörzsölt, cinikus, ám ha kell, mégis páratlan nagylelkűségre képes rosszfiú archetípusát alkotta meg. Butler ugyanaz férfiban, mint Scarlett nőben. Éli az életét és magasról tesz bármiféle elvárásra. A merev konvenciók által irányított Georgia állam pedig fortyog dühében. 

Butler arrogáns viselkedése mintha csak azt akarná jelképezi, hogy ő az egyetlen józan, felnőtt gondolkodású személy saját begyöpösödött társadalmi osztályában. Így aztán nem csoda, hogy fensőbbsége állandó lenéző türelmetlenséggel párosul.

Scarlett ezzel ellentétben – ahogy a csajok általában – csak jól akarja érezni magát.

Lehet kárhoztatni Margaret Mitchell-t mindenfajta nosztalgiáért és múltba révedezésért, ha azonban Butler kapitány vagy Ashley Wilkes – azaz a könyv két legértelmesebb karaktere – véleményt nyilvánít, akkor kitűnik, hogy mindketten már a kezdetektől teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy a déli államok – az ilyenkor szokásos esztelen kardcsörtetés és patetikus hazafiaskodás kíséretében – egyenesen a vesztükbe rohannak.

Az Elfújta a szél – míg a háttérben lezajlik egy háború, összeomlik majd a romokon újra sarjad egy civilizáció – a reménytelen szerelem regénye is. Margaret Mitchell nagyon jól tudja, hogy kinek kit KELLENE szeretnie. Ebből nem is csinál titkot. Sőt a szádba is rágja. A szerelem azonban már csak olyan, hogy találomra lövöldöz a nyilaival. Így aztán várhatsz vagy 1000 oldalt, mire a szerelmi háromszög kétharmadának derengeni kezd, hogy mit is kéne éreznie a másik iránt.

Az Elfújta a szél kevés számú hibája is ehhez a szerelmi vergődéshez köthető. Akad benne egy-két csöpögős jelenet is, de tényleg csak egy-kettő. Egy ilyen monumentális könyv esetében ez nagyszerű arány. 

Scarlett viszont – mondjuk ki, mondjuk ki! – sajnos buta, mint a tök. Mitchell előszeretettel hangsúlyozza ezt minden lehetséges alkalommal, amikor szóba kerül halhatatlan hősnőjének mérhetetlen önfejűsége, mások, köztük saját gyerekei iránti közönye vagy éppen az, hogy minden kijelentést szó szerint vesz. Arról nem is beszélve, hogy a legegyszerűbb elvonatkoztatás vagy absztrakció iránt is a legtökéletesebb közönyt mutatja.

Margaret Mitchell írói tudásáról tanúskodik, hogy ennek ellenére lényegében a könyv legelső oldalától a legutolsóig szorítasz faék egyszerűségű hősnőjének, és minden egyes megkérdőjelezhető húzása után ugyanúgy kitartasz mellette, mint ahogyan egy családtag kezét sem engeded el, bármit is tegyen.

Miért is?

Talán a girl power és a legyőzhetetlen női akarat miatt. Mert amíg a léha férfiak háborúskodással foglalják el magukat, addig, mint mindig a kurva történelem során, a nőkre marad, hogy életben tartsák a családot. És a vasakaratú Scarlett O’Harát – minden jellembéli hiányossága ellenére is – egyenesen erre teremtették.

Jól van, jól van, persze, dögösnek is nagyon DÖGÖS, azért ez sem utolsó szempont.

Az Elfújta a szél viszont nem emelkedne ki fároszként a zsánerből, ha szerzője a könyv minden terhét Scarlett kisasszony törékeny vállaira helyezné. Mitchell könyvében azonban HEMZSEGNEK a pompásan megírt, életszerű karakterek. Legyenek fehérek vagy feketék. Peter bácsi és Mammy, fekete háziszolga létükre ugyanolyan erős, büszke és megingathatatlan karakterek, mint Scarlett vagy Butler kapitány.

A csodálatos Melanie Wilkes nélkül pedig végképp nem lenne ugyanaz a könyv az Elfújta a szél. Melanie Scarlett O’Hara ellenpontja, ketten együtt az érme két oldala, akik egymás nélkül talán nem is mennének semmire. Melanie „tökéletesen angyali lénye” még határozottabban világít rá kontrasztként, milyen az, ha szerencsétlenségedre Scarlett O’Harával, a világirodalom talán legnevesebb hősnőjével keveredsz kapcsolatba: éppen olyan, mintha a saját töködet szurkálnád egy tűvel.

8.6/10

Margaret Mitchell: Elfújta a szél I-II.
Európa Kiadó. 1986. 1180 oldal

Ez is érdekelhet:
Winston Graham: A Poldark-család

Kollár-Klemencz László: Öreg Banda – Könyv – kritika

Kollár-Klemencz László: Öreg Banda

A zenészként közismert Kollár-Klemencz László Öreg Banda című regényével rögtön a nehezebbik végén ragadta meg a dolgot. Vannak írók, akiknek egész életpályájuk során nem jön össze egy valamirevaló regény. Kollár-Klemencz meg lazán levágott az asztalra egy családregényt.

Az Öreg Banda több rétegű, sőt egészen sok rétegű mű. A sváb gyökerű hartyániak által alapított fúvószenekarra mint tartóoszlopra, fel vannak függesztve a Kaldenecker-család három generációjának falusi hétköznapjai. És az egészet áthatja a zene. A ZENE. 

Aki előtt eddig nem lett volna nyilvánvaló, hogy Kollár-Klemencz Lászlónak a vérében van a muzsika, az innentől most tudni fogja. Vélhetően az anyatejjel szívta magába. Felmenőinek férfi tagjai előbb-utóbb a tágabb értelemben vett családi zenekar sorában találták magukat.

A német mintájú fémfúvós zenekarok tájidegenek a 19. század végi citerás-népdalos-cigányzenés falusi Magyarországon. A csárdást, polkát, hopszot és marsch-ot fújó Öreg Banda korabeli hatása korabeli hallgatói körében elementáris erejű lehetett. Kollár-Klemencz érdeme, hogy ezt a hatást – hiszed, vagy sem – leírva is könnyedén képes átadni.

Valószínűleg nem olvastál sok könyvet, ahol ilyen szépen írnak a zenéről. Pláne fúvószenéről. Az Öreg Banda örömzenekar, megélhetés a szűkös esztendőkben és a zene iránti ellenállhatatlan kényszer kifejeződése. Tagjai pedig egyszerű sváb parasztok.

Kollár-Klemencz életkoránál fogva gyerekként még megtapasztalhatta a mostanra már eltűnt falusi létforma mutatóban még meglévő momentumait. Nem is volt rest mindezt beledolgozni regényébe. Étkezés, öltözködés, vallás, ünnepek, disznóölés stb. – néha meglepetésszerűen akár több bekezdésnyire a népi hagyományok dokumentálása felé kanyarodik szövege. Ezek a leírások néhol eléggé esetlegesek, átkötés nélkül kerülnek a családtörténet jelenetei közé, mégsem érzed úgy, hogy feleslegesek, a hajdani falusi hétköznapok részeként habarcsként töltik ki a családi zenekar köré felhúzott háttér likacsait.

Kollár-Klemencz László valahogy úgy lehetett, hogy ha mindezeket szinte néprajzi igényességtől fűtve át nem adja, hát akkor azt nem fogja már megtenni senki más, mind elveszik örökre.

Az Öreg Banda körülbelül az ’50-es évek végéig fújja rendületlenül. Ezután jön a kommunizmus és a városiasodás. No meg a nyomorult dzsessz. Ezek együttes erővel elhozzák a falusi zenekar alkonyát. Igazából a történetnek itt nagyjából vége is van, még ha Kollár-Klemenczet valamivel tovább is viszi még a lendület.

Jól tudjuk (lásd Víziló a Szamosban) hogy a legújabb nemzedékek sorsa már soha nem olyan érdekes. Az a láttató erő, amivel a regény indul és ami kitart többé-kevésbé három nemzedéken keresztül, a zenekar lassú szétforgácsolódásával maga is elhalványul. Kollár-Klemencz ekkor családi és falusi anekdoták leközlése felé fordul, amelyek semmi különösebbet nem tesznek már hozzá a könyvhöz, és legfeljebb csak maguk a régi hartyániak számára lehetnek érdekesek. Ezek a random sztorik – néha egymáson el-elcsúszó mondatokkal – pár bekezdésre behozott szereplőikkel leginkább csak lógnak a levegőben, mivel a korábbiakkal ellentétben nincsenek hozzáfűzve sem Kaldeneckerékhez, sem az Öreg Bandához. Mintha valamiféle kötelező körök lennének, amik hozzá tartoznak a falu közös emlékezetéhez, ezért aztán muszáj őket MINDENKÉPPEN lejegyezni. Pedig nem is.

De ugyanez a helyzet a család legújabb nemzedékeivel is. Az Öreg Banda megszűnésével a könyvet összetartó erő is elszivárog; Kollár-Klemencz a legújabb generációkkal igazából már nem közöl semmi érdemlegesebbet vagy saját magán túlmutatót.

No de mindegy, így is írt egy körülbelül négyötödéig nagyon szép, sokrétű, megindító jelenetekkel teli családregényt a zene különleges erejéről és a falusi életforma dicséretéről, majd annak elkerülhetetlen alkonyáról.

7.8/10

Kollár-Klemencz László: Öreg Banda
Magvető Kiadó. 2021. 358 oldal

Ez is érdekelhet:
Nádas Péter: Rémtörténetek
Visky András: Kitelepítés

Winston Graham: Demelza – Könyv – kritika

Winston Graham: Demelza

A Poldark-család történelmi családregény-sorozatot már csak amiatt sem lehet egykönnyen betuszkolni a romantikus regények kategóriájába (ami az Arany Pöttyös Könyvek címke láttán töltheti el gyanakvással az egyszeri olvasót) mert az előző rész felénél simán lekörözte amazokat azzal, hogy a két főhős összeházasodott. A cselédsorból kiemelkedő céltudatos Demelza és karakán férjura, Poldark százados megpróbáltatásainak a 18. század végi festői Cornwall szolgál díszletül. De nem csak úgy lazán odakenve, mint mondjuk, a Bridgerton-család akármelyik részében (lásd A vikomt, aki engem szeretett).

Igaz, a sorsfordító történelmi események hírei éppen csak szórványosan érik el a Cornwallt, de azért György király vagy az ifjú Pitt miniszterelnök neve is elhangzik párszor (ha máshol nem is, hát a Fekete Viperában találkozhattál utóbbival) és Franciaországból is egyre baljósabb hírek szállingóznak.

Azonban a könyv cselekményének helyszíne mindössze egyetlen járás: a házaspár namparai tanyaháza körüli falvak és bányásztelepülések, no meg esetenként a megyeszékhely, Truro, Cornwall jelenleg is egyetlen nagyobb városa.

A borítón beharangozott drámai fejlemények

„Vajon meg lehet óvni a szerelmet, ha a világ el akarja pusztítani?”

teljes mértékben eltúlzottak, hiszen semmi olyasmi nem történik a könyvben – sem szerelmi sem egyéb más téren – ami nem eshetett volna meg bárkivel akkoriban a kor társadalmi, gazdasági vagy egészségügyi körülményei között.

A romantikus bonyodalmakra bőséges nyálelválasztással rákészülő olvasók így meglepődve találhatják szemközt magukat a RÉZBÁNYÁSZATTAL.

(A réz ára folyamatosan esik. A bányászok nyomorognak.)

Ross Poldark társadalmi érzékenysége egy cseppet sem csitult az előző rész óta, ráadásul rézfeldolgozó vállalkozásba kezd bányatulajdonos üzlettársaival, hogy csökkentsék a veszteségeiket, újabb összetűzésekre adva okot ezzel a HMCS-kkel.

A könyv fő témája mellett szerepet kapnak a Martin, Daniel és Carter bányászcsaládok különböző tagjai is. De most nem csak úgy a levegőben lógva, mint az előző rész esetében. A mellékszálakat sikerült szervesebben a Poldark-család tagjai köré fűzni. Ross vagy Demelza valahogy mindig kapcsolatba kerül a jelentősebb eseményekkel.

Demelza, – aki csakúgy mint az sorozatindító kötet esetében a könyv legszerethetőbb szereplője – jóval tevékenyebben vesz részt a könyv fordulatainak alakításában, mióta úrinő lett belőle. A felsőbb körökbe való beilleszkedése pedig, ha nem is teljesen zökkenőmentes, de azért szépen halad.

Azért a romantikára áhítozók sem maradnak teljesen üres kézzel. Bár a Poldark-házaspár családi élete ugyanúgy nélkülözi a csöpögős érzelmességet, mint Blamey kapitány és Verity nehezen révbe érni akaró kapcsolata, azért mindkét párosért lehet izgulni. Főleg Verity jövőbeni boldogsága esetében jogos az aggódalom, hiszen még az is előfordulhat, hogy szíve választottja, Blamey kapitány, a sorozat One Punch Man-je (egy feleség = egy ütés) egy igazi büdös tahó.

Aki olvasta annak idején kötelező olvasmányként a Kincskereső Kisködmönt, az tudja, hogy mivel járt a torokgyík akkoriban, mikor aszpirin helyett még rutinszerűen érvágást szoktak elrendelni az orvosok. Aki nem tudja, annak álljon itt kedvelt rovatunk, a könyv legszebb mondata(i):

„A gyertya füstölt, az éjjeliszekrényre csöpögött, és a kandallópárkányról Szűz Mária festett szobrocskája bólogatott rá. Hogy még cudarabb legyen a helyzete, nem tudott nyelni, mert madzagot csomóztak a torkára; és Valaki várakozott a könyvtárszoba ajtaja mögött, várta, hogy ő elaludjon, a gyertya kihunyjon, hogy aztán a sötétben besettenkedjen, és szorosra húzza a madzagot.”

A Poldark-család második kötete az előzményénél is jobban sikerült, egyenletes színvonalú írásmű. A folytatásban az első kb. 50 oldal kivételével takarékra kerülnek a hosszadalmas leírások is. A cselekmény kidolgozottabb, még váratlan fordulatokban is lesz részed (amikor Francis rádöbben, hogy soha semmi nincs ingyen, az tényleg nagyon ügyes húzás; de a százados úr kártyapartija közben is jól felhúzhatod az agyad).

És noha igazából semmi hatalmas horderejű dolog nem történik a második kötetben, csak zajlik a kb. 230 évvel ezelőtti Nampara környéki élet, te mégis alig várod, hogy belevessed magad a folytatásba.

8,2/10

Winston Graham: Demelza (Poldark-család 2.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2020. 567 oldal

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3.

A Saga tempója lassul

Kedvenc megbotránkoztatásra belőtt űroperánk, a Saga robog tovább. A harmadik részre viszont a sebesség mintha most kicsit csökkent volna. Persze a szürreális, elborult lényekkel és helyszínekkel benépesített galaxisban zajló végeérhetetlen háború olyan biztos alapokkal szolgál, amelyek elbírnak némi belassulást.

Mégis, míg eddig az események többsége sorsfordítónak érződött hőseink életében, most előfordulnak helykitöltésnek érzett epizódok is, például anyós-meny cívódásai, vagy különféle szereplők hallucinációi. Ez utóbbiak egyetlen pozitívuma, hogy tiszteletét teszi benne a sorozat (eddigi) legjobb karaktere, Az Űzés, akit a szerzők láthatólag képtelenek elengedni. Csak akkor mi a fenének nyírták ki az ostoba marhák, kérdezheted teljes joggal.

Az átütő erő eltűnt, de még mindig roppant szórakoztató

A Saga harmadik részében a legfeleslegesebbnek mindamellett az új szereplők beemelését találod. A két nyavalyás bulvárújságíró nem fog kideríteni semmit, amit te már régóta ne tudnál. Legfeljebb, hogy Alana még nagyobb ribanc, mint gondoltad.

Read more
1 2