Christian Cantrell: Hatáseffektus – Könyv – kritika

Christian Cantrell: Hatáseffektus - Könyvborító

Az Elit Bérgyilkos úgy bukkan fel, mint egy szellem. Gyors, megfoghatatlan és kirívóan kegyetlen. Az országhatárokon átívelő gyilkosságsorozat tempója nőttön nő. Az indíték azonban homályos. Az egyetlen kapaszkodót a gyilkos által hátrahagyott négyjegyű számsorok jelentik – az áldozatok testére tetoválva. Quinn Mitchell, a CIA elemzője sosem kapott még nehezebb feladatot. A Hatáseffektus, Christian Cantrell filozófikus techno-thrillerje betekintés az ajtónkon kopogtató kegyetlen jövőbe.

A jövő itt is van, ni!

Egy köpésnyire. És ugyanolyan csúnya, mint amilyennek képzeljük. A Hatáseffektus játszódhatna öt év múlva. Vagy tíz. Vagy holnapután. A felfoghatatlan mértékben felgyorsult technikai fejlődés eljövendő vívmányai már felsejlettek a láthatáron. A mesterséges intelligencia pedig – ahogy mi is tapasztalhatjuk – már most napról napra változtat meg mindent.

A civilben szoftverfejlesztő és mérnök Christian Cantrell víziója egyszerre van tele ismerős és ismeretlen dolgokkal. A Hatáseffektus technikai eszközeiről és kütyüiről nem egyszerű eldönteni, hogy ebben a könyvben olvastál-e róluk először vagy az újságban. Tegnap.

Mindenesetre a ismerősség langyos melege lengi körül őket. No meg a hitelességé is, szerencsére, amely téren pedig sok jövőben játszódó thriller rögtön elvérzik. Ha túl nagyot, vagy túl sokat akarnak mondani egyszerre.

Egy dologról azonban biztosan nem hallottál: még soha senki sem kapott üzenetet a jövőből. (Vagy legalábbis eddig még nem óhajtott beszámolni róla.)

Read more

Dűne: Második rész (2024) – Film kritika

Dűne: Második rész (2024) - Film plakát

Denis Villeneuve hatalmas fába vágta a fejszéjét 2023-ban. Megfilmesített egy olyan sci-fi könyv-klasszikust, amivel addig minden próbálkozó kudarcot vallott. Villeneuve viszont meglepően jó munkát végzett. Frank Herbert monumentális sorozatának első kötetét, pontosabban annak is nagyjából az első felét, minimális változtatásokkal, a lényeget tekintve azonban teljes hűséggel vitte filmvászonra. A Dűne: Második rész esetében azonban a dolgok már nem ennyire egyértelműek.

A Dűne: Második rész JÓ film, ha…

… nem olvastad a könyvet.

Ebben az esetben egy látványos, esetenként letaglózó bosszútörténetben van részed: Paul Atreides herceg, miután a császár és a gonosz Harkonnen báró cselszövései után számkivetetté vált és elvesztette apját, bosszúállás szempontjából a lehetséges legjobb helyszínen találja magát. Az univerzum legpokolibb helyén: az Arrakis bolygón. Más néven a Dűnén.

A kietlen sivatagbolygón található ugyanis az impérium legértékesebb kincse, az életet meghosszabbító, az emberi tudatot kitágító fűszer. A bolygó lakói, a mély elnyomás alatt szenvedő törzsi fremenek régóta türelmetlenül várnak a számukra megjövendölt messiásra. A titokzatos Bene Gesserit-rend, amely hosszú évezredek óta manipulálja a nemesi házak vérvonalait, az emberi szuperszámítógép, a Kwisatz Haderach eljövetelében reménykedve, már évszázadokkal korábban előkészítette a terepet.

Read more

Hugh Howey: Siló – Könyv – kritika

Hugh Howey: Siló - Könyvborító

Ha otthon ülő típus vagy, aki szívesen tartja karban a kondícióját lépcsőzéssel, gyerekre viszont nem vágyik különösebben, akkor a Siló pont neked való hely lenne. Mindenki más viszont rendesen megszívta. Hugh Howey tudományos-fantasztikus regényében az emberiség beköltözött a föld alá. Mármint az a pár kósza példány, amelyik még megmaradt. A Siló, 144 emelet mélyen belefúrva a földbe ideális helyszín egy klausztrofób sci-fi-thriller számára.

Jobb, ha a Silóban maradsz!

Az ember már csak ilyen. Ha be van zárva valahova, akkor ki akar jutni onnan. Mindenáron. Sőt, ahogy elkezded olvasni Hugh Howey könyvét, te is úgy gondolod, ennek nyilván így kell történnie. Nehogy már a teljes könyv ezen a szűk helyszínen játszódjék. Valahogy biztosan kijutnak.

Hugh Howey azonban máshogy gondolja. Azt mondja, naná, hogy ott játszódik! Te pedig hiába reménykedsz: Howey egy méretes pofonnal visszazavar a Silóba.

Ekkor két dologra jössz rá:

1, Ennek a könyvnek nem véletlenül Siló a címe.
2, A Siló tökéletes kalandregény.

Read more

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik - Könyv

Tamsyn Muir a roppant ígéretes, de hamar gyerekességbe fulladó Gideon, a Kilencedik után szintet lépett. A folytatás, a Harrow, a Kilencedik a gyerekbetegségei egy részét jórészt levetkőzte, cserébe viszont teljesen érthetetlen volt. Az ausztrál szerző a Nona, a Kilencedik címet viselő folytatással viszi tovább a nekromanciát az űrbe kilövő, halálosan egyedi sci-fi-fantasy sorozatát. De mintha pár dolog ebben a részben sem lenne TELJESEN világos. Például:

Kicsoda, hol és mit?

Ja, meg hogy, miért?

A legegyszerűbb a „Hol?”-lal kezdeni.

Ugyebár mindkét első két rész cselekménye elég behatárolt helyszínen játszódott. Hiába nyílt tágra Tamsyn Muir univerzuma, a kizárólag nekromantákat, nem evilági szörnyetegeket és csontvázakat mozgató szerző az összeset bezsúfolta egyetlen helyre. A Nona, a Kilencedik végre kilép az emberek közé.

A két kezdő rész legnagyobb hiányossága ezzel orvoslásra került. Mert az rendben van, hogy az univerzum mindenható császára a nekromancián keresztül uralja a mindenséget, de azt mégis csak érdekes volna tudni, hogy mindez hogyan hat a hétköznapi emberekre. Nem túl jól, egyébként. Nem túl jól.

A Hol kérdésre pedig a válasz: a Gőzömsincs bolygó Francsetudja nevű városában. Vagy hol.

Read more

Tamsyn Muir: Harrow, a Kilencedik – Könyv – kritika

Harrow, a Kilencedik könyvborító

Tamsyn Muir debütáló regénye, a Harrow, a Kilencedik előzménye a 2019-es év bődületes sikert arató sci-fi regénye volt. Elnyerte többek között a Locus-díjat, és a legnevesebb sci-fi szerzők irigységről sem mentes döbbent ámulatát. A Gideon, a Kilencedik lüktető energiával, pimasz, de okos humorral, és egy páratlan vízióval (nekromanták + romantika = nekromantika) rontott be a tudományos-fantasztikus irodalom ajtaján. Hogy aztán a történet nagyobbik hányadára bágyadt Agatha Christie-krimibe rogyjon össze.

A Harrow, a Kilencedik nélkülözi ezt az lendületes kezdést, viszont szerencsére az előd helyenkénti vérszegénysége is hiányzik belőle. Cserébe viszont néhol teljesen érthetetlen.

Szó szerint.

Az első fejvakarásra késztető momentum, amikor szembesülsz azzal, hogy se híre, se hamva Gideonnak, a Lezárt sír-sorozat első része főhősének. Mintha kitörölték volna a létezését. Aztán a könyv egymást váltogató fejezetei eltérő (egyes szám, második, illetve egyes szám, harmadik) személyben szólalnak meg. Miközben mindegyik fejezetben ugyanaz a nézőpont karakter: személyesen Harrowhark Nonagesimus tisztelendő leány, a bájos, ám számos balvégzettől súlytott tinédzser nekromanta.

Majd az egészet megkoronázza az, hogy olyan szereplők bukkannak fel élve és pirulva, akik elhunytak az első kötetben.

Oda vagy a rejtvény-fejtésért? Van egyetemi diplomád? Ha egyik sem jellemző rád, akkor esélyes, hogy körülbelül a könyv 80 százalékának eléréséig a pokolba kívánod a Harrow, a Kilencedik-et.

Read more

Frank Herbert: A Dűne gyermekei – Könyvkritika

Frank Herbert: A Dűne gyermekei könyvborító

Paul Atreides, Frank Herbert Dűne című korszakalkotó sci-fi remekművének főhőse levonult a történelem színpadáról. A Dűne gyermekeiben Paul saját gyermekei, az ikerpár Leto és Ghanima kényszerülnek kezükbe venni az Arrakis sivatagbolygó és így az ismert univerzum sorsát.

Talán nagy szavak ezek, de hát valóban ez a tényállás. Aki a világegyetemben az egyedüliként a Dűnén jelen lévő fűszer-melanzsot uralja, – amely többek között nélkülözhetetlen az űrutazáshoz, nem mellesleg pedig az életet is meghosszabbítja, – az uralja a bolygók ezreiből álló feudális űrbirodalom gazdagsági életét.

Frank Herbert utánozhatatlanul egyedi világot teremtett a számítógépektől elforduló, helyettük inkább a végletekig felturbózott emberi elmére támaszkodó sci-fi világával, amelyben a mindenható császár és a hatalmas űrhajók ugyanúgy megférnek, mint a kardvívás, valamint a tudatukat és testük minden porcikáját uralni képes Bene Gesserit-rend boszorkányai. 

A Bene Gesserit évezredek óta fáradozott a tökéletes emberpéldány, a Kwisatz Haderach létrehozásán. A terveik sikerrel jártak, mégsem tudtak mit kezdeni az eredménnyel.

Valahogy ugyanúgy lehettek vele, mint Frank Herbert, aki császárrá és prófétává emelte hősét, majd egy minden tekintetben elrontott, sehova sem vezető folytatás után (A Dűne messiása) leküldte a süllyesztőbe. 

Az egyértelmű, hogy a szerző Letónak és Ghanimának nem ezt a sorsot szánta. Mégis, a Dűne gyermekei számtalan motívuma mutat erőteljes hasonlóságot a Dűne messiásáéval. Paul Atreides/Muad-Dib tragédiája az volt, hogy megbéklyózta a jövő ismerete, amely tűéles pontossággal rajzolódott ki előtte. Mit csinál az univerzum leghatalmasabb, istenként tisztelt uralkodója, ha ez a jövő nem a legfényesebb? Az az ember tudniillik, aki egyedüliként képes a jövő formálására.

Nos, hagyja, hogy atombomba robbanjon, majd angolosan lelép.

Ha azt gondolod, hogy mindebből Frank Herbert levonta a következtetést, miszerint el kellene engedni ezt a egész jövőbelátós ostobaságot, akkor tévedsz. A Dűne gyermekei ugyanezt a témát variálja. Leto és Ghanima előtt ugyanúgy a csúf jövő sejlik fel, mint az apjuknak. 

A sivatagbolygó lakóinak, a fremeneknek az alapműben van egy víziója: hosszú, fáradságos munkával élhetővé kívánják tenni planétájukat. Nos, alig telt el 10 esztendő (Herbert nem bírt többet várni…) munkájuk első gyümölcsei máris kezdenek beérni, helyesebben inkább megrohadni: ahogy a Dűne bolygó egyre élhetőbb lesz, a fűszert termelő homokférgek úgy kezdenek pusztulni. És mire a sivataglakók földi paradicsomot varázsolnak lakhelyükből, arra tuti fixen MEGDÖGLIK az összes.

Az mar csak hab a tortán, hogy a fremenek, akik az univerzum legdurvább harcosai, egyre puhányodnak. A látvány első aggasztó jelei: a fremenek híznak. Ráadásul fejre híznak, mint a vöröshagyma.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nos, te nyilván azt mondanád, hát, akkor ennyi volt, gyerekek, hagyjuk a csudába ezt az egész környezet-átalakítást. Aki nem bírja a klímát, az utazzon el a Caladanra, lové van rá elég, oszt csá.

Muad-Dib gyermekei, akik a Kwisatz Haderach örököseként osztoznak apjuk mentális erejében és az elméjükben hordozzák több ezernyi elődjük felhalmozott tudását, más utat választanak. Úgy döntenek, inkább elszabják az univerzum összlakosságának az életét kb. 200 évre előre. Aminél jobban már csak a saját életüket szabják el.

Ez a Frank Herbert könyvének a lényege. Azonban mire mindez kiderül, elég sokat kell szenvedned. Egyrészt Herbert gallyra vágja a Dűne-univerzum második legjobb karakterét, Késes Szent Aliát. Mivel vele sem tud mit kezdeni. Emlékszel még a Dűne négyéves mindentudó, könyörtelen enfant terrible-jére? Nos a Dűne gyermekei egyik fő kérdése az, hogy Alia megbuggyant-e. A másik az, hogy mennyire. 

Amíg ezek a kérdések tisztázódnak, lényegében egy családi perpatvar zajlik az Atreides-ek között. Ahelyett, hogy Herbert megoldandó kihívásokat és kalandok elé állítaná szereplőit, ami ugye, oly nagyszerűen működött az első részben, azt figyelheted majdnem egy teljes könyvön keresztül, hogyan civakodnak és áskálódnak egymás ellen az Atreides-klán tagjai.

Ráadásul a Dűne gyermekei még egy ponton osztozkodik a sorozat legpocsékabb részével, azaz a Dűne messiásával. Ez pedig a zagyva szöveg.

Olvasod Herbert mélyenszántónak, felemelőnek és filozófikusnak szánt gondolatait – és nem értesz egy árva szót sem. Azért mert bullshit az egész. Értelmetlen ostobaság. Közhelyek, okoskodás, logikailag össze nem tartozó dolgok összekapcsolása. 

Nincs szinte az egész könyvben egyetlen koherens jelenet – talán az utolsó 50 oldalt leszámítva. Minden szimpla párbeszéd a szemben álló elmék csavaros és összetett párbaja, amelyek során szinte soha nem derül ki, hogy kinek mi a célja, vagy mit miért tesz. Ennek ellenére minden társalgás hatalmas jelentőségű, mindig másodpercen múlik, hogy a felek kést rántsanak egymásra és lemészárolják a másikat. Aztán persze sose történik ilyen. (Amikor egyszer mégis, akkor viszont jórészt feleslegesen.)

A Dűne gyermekei már a második folytatás, ami nem találja az utat a zseniális első rész után. A végigolvasása rengeteg figyelmet kíván az olvasójától, mivel az arra kényszerül, hogy megpróbálja megérteni a megérthetetlent. Így egy idő után elkerülhetetlenül az unalom szelei kezdenek lengedezni a sivatagbolygó homokdűnéinek irányából.

A könyv csak az utolsó 50 oldalra tér magához, de az is inkább csak arra döbbent rá, hogy milyen átkozottul pocsék is az előtte lévő 300. Frank Herbert azon igyekezete, hogy grandiózus és katartikus fináléval zárja művét, leginkább azért marad hiábavaló, mert főhősének az áldozathozatala is teljes mértékben hiábavalóság.

6.6/10

Frank Herbert: A Dűne gyermekei (Dűne 3.)
Szukits Könyvkiadó. 2002. 344 oldal

Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
Frank Herbert: A Dűne
Frank Herbert: A Dűne messiása (Dűne 2.)

Orson Scott Card: Ender száműzetésben – Könyv – kritika

Orson Scott Card: Ender száműzetésben

Orson Scott Card Végjáték-sorozatának első része minden idők egyik legjobb sci-fi regénye, és a Dűne mellett személyes kedvencem. Andrew „Ender” Wiggint, a Hadiiskola mélyvízébe dobott kisfiút, társaival együtt embertelen kiképzésnek vetik alá, hogy felkészítsék őket az űrből érkező ellenség elleni harcra. Az Ender száműzetésben időben nagyrészt a közben egész univerzummá terebélyesedő könyvsorozat első és második része között helyezkedik el. Majd túlnyúlik rajta és belekap az utána következő részekbe is, szóval ha esetleg elkövetnéd azt a hibát, hogy nem a megjelenés sorrendjében olvasod a könyveket, előzékenyen számos SPOILERRŐL is gondoskodik. A könyv túlnyomó részét mégis az Endernek az egyik első terraformált űrbéli koloniára tett hajóútja teszi ki. A legfőbb kérdés pedig az, hogy úgy egyáltalán mi szükség volt erre.

Nem. Sok. Minden.

Ender, – nem titok, – legyőzhetetlen stratégia, katonai lángelme. És mindössze 13 éves. Élete legnagyobb csatája immár mögötte van, amit az emberiségért megtehetett, azt megtette. Vajon mit tartogathat egy ilyen elme számára egy kétéves hajóút nagyrészt hibernált telepesekkel a fedélzeten. (Mármint Shakespeare Makrancos Katájának műkedvelő előadásán túl.) Nos, olyan összetűzéseket, amik méltatlanok egy géniusz számára, – és sajnos Orson Scott Card számára is.

Ender a könyv elején és végén is egy-egy olyan konfliktus megoldására kényszerül, amelyeknek megoldása fényévekről látható. Különösen az Achilles-szel való konfliktus teljesen értelmetlen, hiszen a problémát simán orvosolta volna már egy (fény)évekkel korábban elküldött E-MAIL is.

De nem ez az egyetlen légből kapottnak tűnő összeütközés az Ender száműzetésben. Ender az egész emberiség LEGNAGYOBB hőse. Card azonban mégis úgy intézi, hogy e hőst hol piedesztálra emelik, hol lerángatják onnan hálátlan embertársai. Ahogy éppen a cselekmény, azaz néhány áskálódó ellenlábas kívánja. De az ilyen húzások nem igazán hitelesek. Igazából az egész száműzetés sem az. Mintha Róma azon sofort száműzte volna megmentőjét, Hannibál legyőzőjét, a nagy Scipiót, miután az a győztes csata után hazaérve még ki se csomagolta a peplumát és a campagusát.

Persze Ender mégiscsak Ender. Ez néha jó, néha pedig kevésbé. Ender tinédzser korára bölcs, jóságos és gondoskodó személlyé nemesedett. Jobb kormányzót egyetlen kolónia sem kívánhatna magának. Azonban ez a koravén, állandóan elemezgető és terveket szövő alkat már-már túlzásnak tűnik, AMIKOR kívánatos ifjú hölgyek, teszem azt, megvillantják előtte a cicijüket. Jobb ilyenkor, most mondd meg, bekapni azt a cicit, – és csak utána átelemezni a helyzetet.

Persze a Wiggin-családban a dolgok állandó mérlegelése hagyományszámba megy. Ender bátyja és nővére mindketten zsenik. Egyikük a pelenkából kinőve rögvest világuralomra is tör. Mit tesznek ilyenkor a Wiggin-szülők, – ahelyett hogy jól felpofoznák becsvágyó csemetéjüket? Természetesnek veszik az ambícióit. És közben hülyének tettetik magukat. Nem egy átlagos család, no.

Azonban a Wiggin-família saját tagjai elleni/melletti állandó konspirációi egy idő után tök érdektelenné válnak. Csakúgy, mint a történetet kísérő számos levél, amik általában csak a semmit csócsálgatják. Jó példa erre, amikor bizonyos szereplők csak a haláluk után elolvasandó szigorúan titkos levelet küldenek. Miután végre kipurcannak, te hatalmas várakozással telve kezedbe kaparintod a levelet, és nincs benne semmi, csak BLABLA.

Az Ender száműzetésben című könyvben igazából nem sok minden történik, amit ne tudnál már az előzményekből. Így ami marad, az sokszor csak vihar egy pohár vízben. Olykor csak önmagukban lényegtelen jelenetek, amiket nagyon halványan köt össze a címadó személye. Igaz, ez a személy elég nagy formátumú. Bár amiért az utókor emlékezetében tartja majd, azt már megcselekedte. Ő pedig időközben önmaga letisztult verziójává változott, valóságos szentté. Azok pedig legtöbbször, mi tagadás, elég unalmasak.

6.8/10

Orson Scott Card: Ender száműzetésben
Unio Mystica Könyvkiadó. 2916. 415 oldal

Ez is érdekelhet:
Frank Herbert: Dűne

1 2 3 5