Vezércsel – Sorozat – kritika

Vezércsel sorozat

A Netflix 2020-as nagy dobása a Vezércsel című sorozat, ami igazi sakkreneszánsz indított el világszerte. (E poszt szerzője is előkereste a sakktábláját.) Beth Harmon 7 epizódnyi felnövéstörténete Walter Tevis 1983-as könyvéből készült.

Beth 9 évesen kerül árvaházba egy közlekedési baleset után, melyben elveszti édesanyját. Az 1950-es évekbeli Methuen Otthon nem a legvidámabb hely egy morózus, teljes kívülállásba dermedt kislány számára. De cserében legalább teletömik az ott lakókat nyugtatóval. Mindkét motívum, azaz az elhagyatottság érzése és a kábítószer-függőség végighúzódik a teljes sorozaton, azaz Beth életének következő körülbelül 10 évén.

No de mi az, ami menekülést kínálhat egy kislány számára a fojtogató légkörű, merev intézményben? Bethnek ez a sakkjáték, amire azonnal teljes erőbedobással és végérvényesen rácuppan, amint megpillantja Mr. Sheibel, a mufurc gondnok előtti sakktáblát. Még jobb, amikor kiderül, hogy őstehetség a játékban, így nem csak a pincébe lelopózva tud lenyomni egy-egy partit, hanem fejben is, bármikor.

Isla Johnson, aki a főszereplő fiatalkori énjét alakítja, remekül adja a magányos, visszahúzódó kislányt. Nem hiába hozzák vissza őt később is pár flashback erejéig. Amikor Beth egy ügyes váltással hirtelen Anya Taylor-Joy-já változik, szokni is kell a tinédzseres izgés-mozgást az addigi jóval eszköztelenebb játék után.

Vezércsel - Isla Johnson

Beth gyors sebességgel halad előre, egyre jobb játékossá válva, egyre keményebb ellenfelekkel szemközt találva magát. A horizonton pedig már nagyon hamar felsejlik a játék ledönthetetlen monolitjának, Borgov nagymesternek, az oroszok világbajnokának a sziluettje.

A Vezércsel című sorozat olyan mint egy ’60-as évekbeli álom. Messziről látszik, hogy a készítésénél nem spóroltak a lóvéval. Mintha az amerikai hétköznapok valahogy belekeveredtek volna egy tündérmesébe, de legalábbis egy divatmagazin lapjai közé. A kizárólag a sakknak élő, a külsőségekkel nem igazán törődő Beth Harmon is hamarosan echte divatmodellé változik. Ami cseppet sem probléma, hiszen Anya Taylor-Joy Beth-sze éteri jelenség. Enyhén manószerű arcával, teljes lényéből a világ iránti közönyt árasztva az a nehezen megfogható, furán szépséges kategória, akiért döglik a többi sakkozó.

Vezércse - Anya-Taylor-Joy

A Vezércsel Beth egyszemélyes showja, ahol az epizódisták sűrűn váltogatják egymást. A kezdetben durván ellenszenves nevelőanya, Mrs. Wheatley marad talán csak huzamosabb ideig, aki léha, dologtalan teremtésből sikeresen felhozza magát a sokkal tetszetősebb életművész szintre.

A minisorozat hűen követi az alapjául szolgáló regényt. Két különbséggel. A Beth fejében zajló sakkjátszmákat, szó se róla, ügyesen kivetítették a plafonra, viszont az emberi ellenfelekkel szembeni játszmák nem adják vissza a Walter Tevis könyvében papírra vetett taktikus összecsapások izgalmait (ld. kritika a könyvről). Beth és aktuális opponense villámgyorsan lépdelnek a táblán, mintha hangyák nyüzsögnének a gatyájukban; mintha nem is 90+ percük lenne egy-egy összecsapásra, hanem állandóan rapid mérkőzéseket tolnának. A pillanatnyi állást így az arcukról tudod csak leolvasni: melyikük grimaszol éppen kétségbeesettebben. Egyszóval nem ártott volna egy kis vizualitás a mérkőzések köré sem. Az összecsapások izgalma így eléggé fékezett habzású marad.

A másik dolog, amiben nem éppen az előnyére tértek el az írott szövegtől, az az utolsó rész hollywoodi módra történő elsziruposítása, ahol főleg a magánéleti szálnál estek túlzásba. De a sorozat szerencsére mindezek ellenére is nagyszerű és teljes élményt kínál.

8,3/10

Vezércsel (The Queen’s Gambit). 2020. Minisorozat, 7 epizód (IMDb)

American Horror Story – Az első öt évad – Sorozat – kritika

Gyors összegzés az elején a mihez tartás végett: Na, miben nem lesz részed e sorozatot nézve? Bezony, rémületben. Vagy csak nagyon kevésben. Ha kimondottan félős vagy. De nyugi, ha már túléltél egy random Supernatural-epizódot, anélkül hogy ijedtedben az arcod elé kellett volna rántanod a paplant, akkor biztonságban vagy.

Antológia-sorozatról lévén szó, minden évad más fogvacogtató(nak szánt) történetet, horror-mítoszt vagy -toposzt dolgoz fel, természetfeletti lényektől, gyilkos bohócokon és sorozatgyilkosokon át egy nem túl bizalomgerjesztő elmegyógyintézet szürkés-zöldes(re szaturált) mindennapjaiig.

1. évad – A gyilkos ház (7/10)

Furcsa alkotói hozzáállás úgy elkészíteni egy rémisztgetésre becélzott sorozat első évadát, hogy csak nagyon kevés rémisztő momentum található benne. Az első pár részben az összes puskapor ellövésre kerül, onnantól kezdve pedig mintha egy üresben túráztatott gépjárművet figyelnél, ami csak bőg és bőg, de nem halad sehova. Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy A gyilkos ház sztorija túl vékonyka egy sorozathoz. Kapcsolati dráma? Ezerszer láttuk. Kicsit pszichó ex-szerető? Ötszázszor. A régi lakók nyűglődései? Mindnek ugyanaz a vége. Uncsi. És amint az is kiderül, hogy ki huncutkodik a bőrszerkó alatt, végképp tét nélkülivé válik a cselekmény.

American Horror Story - Murder House - Rubber Man
Rubber Man

Van még egy tényező, ami mindegyik évadra jellemző kisebb-nagyobb mértékben, de talán itt, az elsőnél a legérthetetlenebb és legfeleslegesebb. Ez pedig a trágár, mocskos szexuális tartalom – szavak szintjén. Vidáman elkezded csurgatni a nyálad: nahát, ezek aztán cseppet sem szemérmeskednek, – és közben kiderül, hogy de mégis. Mert csak pofáznak. Hangemberek. Ilyen maszturbáció, olyan maszturbáció, így megbasználak, úgy megbasználak, és amivel ténylegesen alátámasztják az ordenáréra belőtt szöveget, az Dylan McDermott pucér segge. Kétszer. Az egész évadban. Az obszcén, de amúgy üres szócséplés az erotika majdnem teljes hiányával párosulva (oké, a szobalány nagyon dögös – mármint a fiatalabb verzió) annyit ér el maximum, hogy kínosan érezd magad, ha a családdal együtt ülnél a tv-képernyő előtt.

2. évad – Zártosztály (8,5/10)

Minden rosszban van valami jó. Az első évadban az, hogy rögtön utána következik a sorozat egyszeri és megismételhetetlen csúcsteljesítménye, a Zártosztály. Na, ebbe mindent beletoltak, ami a fellengzős tv-filmre hajazó előzményből hiányzik: Totális őrület, sorozatgyilkos, girl power, női önmegvalósítás, Télapó, szexuális elfojtás, vallási fanatizmus, minden visszafogottságot nélkülöző emberkísérlet, leszbikus szerelem, náci doki, megváltástörténet, ufók és végül, de nem utolsósorban színre lép maga az ördög is. Mindez ponyva- és b-filmes lazaság, dévajkodás és romlottság közepette. Talán az utolsó két rész felesleges a végéről, vagyis inkább csak feleslegesen túlnyújtott, de hát a fene bánja! És hogy creepy, de nem rémísztő? Kit érdekel?! (Plusz, el ne felejtsük, ebben az évadban elhangzik a horror történetének egyik legbetegebb mondata is.)

Americah Horror Story - Asylum - Pepper
Pepper

3. évad – Boszorkányok (6,5/10)

Az 1960-as évek elmegyógyintézetének szürke falai közül irány a napfényes New Orleans 2013-ban. A lehengerlő cold open után olyan érzés fog el a Boszorkányok nézése közben, mintha egy csillogó-villogó cukrászdában találnád magad csupa habos sütemény és emeletes torta között. A díszlet, a fényképezés, a ruhák, minden csodaszép! És a sztori sem indul rosszul: az életet nagykanállal habzsoló genya főboszi (Jessica Lange old & sexy AF) visszatér az addig hanyagolt boszorkánykörbe, hogy jól elcsesszen mindent.

Read more

Eva García Sáenz De Urturi: A fehér város csöndje – Könyv – kritika

Eva García Sáenz De Urturi: A fehér város csöndje - könyvborító

Ha már rengeteg krimit olvastál, akkor tisztában vagy azzal, hogy az amerikai, angol, skandináv ésatöbbi rendőrök a belüket kidolgozzák, ha meló van, mert tudják, ahogy telik-múlik az idő, úgy lesz egyre macerásabb elfogni egy bűncselekmény tettesét. Mit csinálnak ezzel szemben a baszk zsernyákok?
Legalábbis A fehér város csöndje című krimi alapján. Szarnak bele, baszki.

Ők hétvégén lazulnak. Akkor is, ha Spanyolhon történetének legdurvább sorozatgyilkosa öldösi halomra a fél várost. Lemennek a telekre kertészkedni, meg intézik a közelgő esküvőjüket, ilyesmi. A hullák meg hegyekben tornyosulnak.

A fehér város csöndjével nem stimmel valami

Kicsit ilyen félrecsúszott Eva García Sáenz De Urturi egész könyve. Az alapjai nagyjából rendben vannak, de le-föl csúszkál a színvonal. Nincsen semmi igazán nagy gond vele, de a sok apró kis hülyeség folyamatosan lent tartja, átlag alatti szinten.

Például?

Read more

Jane Harper: Az elveszett férfi – Könyv – kritika

Jane Harper: Az elveszett férfi - könyvborító

Családi dráma a halálos hőségben

Kezdésnek nem árt, ha tudjuk, hogy Ausztráliában dögmeleg van. Jó, hogy még nem gyulladt ki a fél kontinens. Ja, de már kigyulladt. Az elveszett férfi című könyvhöz hasonlóan körülbelül majdnem ugyanerre a magas hőmérsékletre volt beállítva Jane Harper legelső krimije is, az Aszály. Ami eléggé átlagos (bár magát többnek láttatni akaró) kriminek bizonyult ahhoz, hogy komolyan elgondolkodjak azon, hogy olvassak-e még mást is tőle.

De persze nem bírtam megállni. (Átkozott kíváncsiság!) És nem is bántam meg különösebben. Az elveszett férfi mindenképpen jobban sikerült elődjénél, még ha sokáig nem is derül ki, hogy most igazából krimit olvasol-e (nem tudni, bűntény történt-e egyáltalán) vagy komótosan csordogáló családi drámát. Igazából mindkettőt. Bármelyik legyen is, el bírom képzelni, hogy a lassú cselekmény-vezetés többeket eltántoríthat egy idő után.

Ausztrália legmagányosabb embere nyomozgat

A mindentől – kivéve a sivatagot – távol lévő családi nagybirtokot irányító középső testvért holtan találják a semmi közepén. Elhagyta az autóját. Márpedig, aki azon a vidéken, ahol a 45 fok még nem számít túl melegnek, elhagyja a kocsiját, annak kampó. Nathan, egész Ausztrália LEGMAGÁNYOSABB embere és egyben az áldozat elhidegült testvére igazából nem is nyomozást folytat, hanem a többi családtaghoz hasonlóan csak próbálja feldolgozni a tragédiát.

Read more

Szenvedélyek viharában – Film – kritika

Szenvedélyek viharában 1994 film poszter

Ludlow ezredes, az indián-mészárlásoktól megcsömörlötten a kies Montanában telepedik le jó régen, három fia születik, ésatöbbi. És amikor a legkisebbik hazaviszi a menyasszonyát, a CSUDASZÉP Suzannah-t, a másik két fiú is elkezdi rá csorgatni a nyálát. Nem elég a bajuk, még az első világháború is kitör pont akkor.

És hogy mi a lényeg? Sose jó nagy szavakkal dobálózni, de nincs mit tenni, ha egyszer ez a helyzet. Na figyi: a Szenvedélyek viharában című filmdráma megtanít arra, hogy hiába tartod be isten és ember összes törvényeit, meg mindig simán járhatsz úgy, hogy MINDENKI azt szereti helyetted, aki ezekre a törvényekre fittyet hány. Tehetsz ellene bármit is? Semmit, simán csak beszoptad. Köszi szépen!

Maximum annyit csinálhatsz, hogy megacélozod a lelked, mert ez a film szemérmetlenül és gátlástalanul manipulatív, minden egyes törekvése arra irányul, hogy jól megríkasson.

Kicsi „M” pölö folyamatosan itatta az egereket, így egy idő után kénytelen voltam elkezdeni strigulázni, és a végen az jött ki, hogy egészen pontosan egy tucat alkalommal bőgte el magát Edward Zwick e neves műalkotásának megtekintése közben. Igazán szép teljesítmény!

Ez a mocskos film így hat a nézőre, meg akkor is, ha pontosan tudod, hogy a szereplők legtöbb gondját – a rohadék forgatókönyvírók mellett – az ostobaságig merészkedő, konok makacsság vagy az érthetetlen öntorvényűség okozza, és nem keverednének ekkora kulimászba a szerencsétlen marhái, ha egy kicsivel több empátiát vagy legalábbis némi TÜRELMET tanúsítanának a másik irányában.

Szóval ha úgy érzed, hogy kemény vagy mint a vídia, de a biztonság kedvéért azért ellenőrizni akarnád, nézd meg a Szenvedélyek viharában-t. És ha egyszer sem lábad könnybe a szemed közben, nos akkor tényleg az is vagy!

8/10

Szenvedélyek viharában (Legends of the Fall – 1994), filmdráma (IMDb)
R.: Edward Zwick, Fsz.: Brad Pitt, Anthony Hopkins, Aidan Quinn, Julia Ormond

Ez is érdekelhet:
Julia Quinn: A herceg és én
Giles Kristian: Lancelot

Attack on Titan – Sorozat – kritika

Halvány lila gőzöd sincs arról, hogy mi a lópikula az anime? Nekem se nagyon volt. (Rajzfilm, amúgy.) De Kicsi „M” addig nyüstölt teljes egy esztendőn át, – már ha a nyílt és szemérmetlen zsarolást nyüstölésnek lehet nevezni, – hogy kénytelen voltam beadni a derekam. – „Hogy az Attack on Titan a legjobb anime! Meg hogy mindenki az Attack on Titant nézi!” – állította Kicsi M. Lehet, bár a kérdés az, hogy meddig nézik. Már akik jót akarnak maguknak.

Hogy indul amúgy? Baromi jól. Az emberiség száz éve böhöm nagy falak mögött él. A falon kívül, pucér, androgün és agyilag zokni óriások, amelyek emberhúsra éheznek. Kábé mintha zombik lennének, csak még ráadásul akkorák is mint egy emeletes ház. Az első részben az óriások áttörnek a falon. Miután végignézted, valószínűleg leteszed a hajadat, és azt mondod, ennél ütősebb sorozatkezdést még sose láttál, Lost, Kemény zsaruk, mind smafu.

Attack on Titan - Első évad

Sajnos, azonban innét már csak lefelé visz az út. Mintha a sorozat készítői összezártak volna pár tizenkét évest, akik egymásra licitáltak, hogy ki tud minél nagyobb baromságot kitalálni, és aki nyert, annak az ötlete ment tovább. Nincs se füle, se farka a sztorinak; mintha kényszeresen mindig valami nagyot akarnának durrantani, és lehetőleg minél gyorsabban. Az első két évad simán elbírta volna annak kibontását, hogyan tér magához az emberiség az első sokkból, hogyan veszi fel szép lassan a egyenlőtlen harcot a szinte lebírhatatlan ellenféllel. Ehelyett bedobnak két olyan csavart, egyiket ráadásul a legelején (az első a főszereplő, hm, megváltozása, a másik az óriáscsajszival való kalamajka) amelyek teljesen hiteltelenné csavarják az amúgy erős alapötletet. És akkor a Rendellenesekről még egy szót sem ejtettünk, amik ugyebár speciális képességgel rendelkező óriások. Páncél, teleportáció, tökömtudja. Mindezek sikeresen ostoba mesefilmé redukálják a sorozatot.

Read more

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 1. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 1 - képregény borító

Minden el van szaródva!

„Most szarok? Úgy érzem, mintha szarnék.”

Ezekkel az örökbecsű mondatokkal kezdődik Brian K. Vaughan és Fiona Staples Saga című képregény-sorozata, egy gyermekszülés kellős közepén. És ha mindebből azt szűrnéd le hogy TALÁN a megbotránkoztatásod a cél, nem is nagyon lőné mellé… De persze ez már a 21. század, helló, szóval ki nem fossa telibe, ki nem ejti le magasról?

Ezzel együtt azért a Saga című képregényt PRŰDEKNEK nem ajánlanám JÓ SZÍVVEL, hiszen ez nem az EGYETLEN ilyen eset.

Például minekutána többször látni VÉLSZ benne himbálózó férfi nemi szerveket, ellátogatsz egy bordélybolygóra is, ahol belecsöppensz egy orgiába. Aztán van benne egy szereplő, akinek több lába van mint keze és több szeme mint füle. És ezen a ponton talán kételkedni kezdesz magadban: nem lehetséges-e egészen véletlenül, hogy csöppet aberrált vagy, ha azt gondolod, hogy ez a gyönyörűséges teremtmény SZEXI mint az állat…

De bizony, nagyon is lehetséges!

(Ő ráadásul monokiniben tolja végig az összes jelenetét. Szóval, ha eddig nem nagyon vágtad, mi az, hogy arachnofília, most már fogod.)

És ez még csak nem is a lényeg.

Read more
1 2 3