Szenvedélyek viharában – Film – kritika

Szenvedélyek viharában 1994 film poszter

Ludlow ezredes, az indián-mészárlásoktól megcsömörlötten a kies Montanában telepedik le jó régen, három fia születik, ésatöbbi. És amikor a legkisebbik hazaviszi a menyasszonyát, a CSUDASZÉP Suzannah-t, a másik két fiú is elkezdi rá csorgatni a nyálát. Nem elég a bajuk, még az első világháború is kitör pont akkor.

És hogy mi a lényeg? Sose jó nagy szavakkal dobálózni, de nincs mit tenni, ha egyszer ez a helyzet. Na figyi: a Szenvedélyek viharában című filmdráma megtanít arra, hogy hiába tartod be isten és ember összes törvényeit, meg mindig simán járhatsz úgy, hogy MINDENKI azt szereti helyetted, aki ezekre a törvényekre fittyet hány. Tehetsz ellene bármit is? Semmit, simán csak beszoptad. Köszi szépen!

Maximum annyit csinálhatsz, hogy megacélozod a lelked, mert ez a film szemérmetlenül és gátlástalanul manipulatív, minden egyes törekvése arra irányul, hogy jól megríkasson.

Kicsi „M” pölö folyamatosan itatta az egereket, így egy idő után kénytelen voltam elkezdeni strigulázni, és a végen az jött ki, hogy egészen pontosan egy tucat alkalommal bőgte el magát Edward Zwick e neves műalkotásának megtekintése közben. Igazán szép teljesítmény!

Ez a mocskos film így hat a nézőre, meg akkor is, ha pontosan tudod, hogy a szereplők legtöbb gondját – a rohadék forgatókönyvírók mellett – az ostobaságig merészkedő, konok makacsság vagy az érthetetlen öntorvényűség okozza, és nem keverednének ekkora kulimászba a szerencsétlen marhái, ha egy kicsivel több empátiát vagy legalábbis némi TÜRELMET tanúsítanának a másik irányában.

Szóval ha úgy érzed, hogy kemény vagy mint a vídia, de a biztonság kedvéért azért ellenőrizni akarnád, nézd meg a Szenvedélyek viharában-t. És ha egyszer sem lábad könnybe a szemed közben, nos akkor tényleg az is vagy!

8/10

Szenvedélyek viharában (Legends of the Fall – 1994), filmdráma (IMDb)
R.: Edward Zwick, Fsz.: Brad Pitt, Anthony Hopkins, Aidan Quinn, Julia Ormond

Ez is érdekelhet:
Julia Quinn: A herceg és én
Giles Kristian: Lancelot

Alan Moore: V mint vérbosszú – Képregény – kritika

Alan Moore: V mint vérbosszú képregény-borító

A 80-as évek Angliája nem volt egy túl vidám hely (helló, Mrs. Thatcher) De Alan Moore úgy látta, hogy még ennél is kevésbé vidám LESZ – bár a teljes fasizálódás rémképe, – így visszatekintve mindenképpen – kicsit túlzásnak tűnik. Mindegy, a V mint vérbosszú mondanivalójának nagy része, miszerint a „fasizmus nem jó, értem?” ettől még örök érvényű. A mondanivaló másik lényeges eleme, ami azt állítja, hogy „az anarchia jó, értem?” már nem annyira.

V, a Guy Fawkes-maszkos bosszúálló nekiáll, hogy szétkapja a rendszert, mint bolond gyerek a hógolyót és a bevezető fejezetekben a diktatúra felettébb ocsmány prominenseinek csúf halálával növeli az elégedettség-érzetedet. Egy ideig. Aztán éppen kezdesz aggódni, hogy oké, oké, de azért ez így egy kicsit egysíkú, amikor felerősödik a nyomozós szál és a rejtély faktor kis időre feldobja az egészet, és TÉNYLEG elkezd érdekelni, hogy ki ez a roppant teátrális fazon a maszk alatt:

Őrült zseni, mesteri stratéga, a harcművészetek golyóálló mestere és a szerencse fia egyben, aki MINDENHEZ IS ért? Nincs vele bírás? Igen. És pontosan ez az a tényező, ami lecsökkenti a V mint vérbosszú műélvezetét. A sok gonosz féreg nem ellenfél neki. A játszma kimenetele nem lehet kétséges.

Read more

Nemere István: Csák Máté – Könyv – kritika

Nemere István: Csák Máté

Magyarország. Az 1300-as évek eleje. Mintha nem lenne éppen elég gond, hogy kihalt az Árpád-ház, még itt vannak az ország nyakán a kiskirályok is. Élükön Csák Mátéval.

És hát Csák Máté egy köcsög.

Csák Máté csak unatkozik

Ezt tudhatod már történelmi tanulmányaidból is, ha nagyon figyeltél töriórán. Mert ha azt várod, hogy ennél valamivel többet tudsz meg róla Nemere István könyvéből, hát nagyobbat nem is tévedhetnél. Csák Máté egy kissé gügyének tűnő, papírmasé alak, akinek a birtokai gyarapításán kívül semmilyen más célja nincsen az életben. És hiába vársz, hogy legalább a motivációjáról kiderüljön valami, nem tudsz meg annál többet, mint hogy közönséges szadista (unalmas eset) aki, ha nem jön szemére álom, arról ábrándozik, miféle változatos módokon végezne különféle ellenlábasaival. Slussz.

Csák Máté nem jó ember!

Read more

Szép Zsolt: Kárpát Walzer – Könyv – kritika

Szép Zsolt: Kárpát Walzer könyvborító

Magasra srófolt várakozások

Többkötetes fantasy szagával kecsegtet Szép Zsolt tetszetős féltégla méretű Kárpát Walzer-je, amely ráadásképpen a magyar hiedelemvilág lényeit is beemelni ígéri a Monarchia korabeli történetbe, lúdvérccel meg Garabonciással. Mindez annyira egyedinek és érdekesnek hangzik, hogy alig várod, hogy belevesd magad a történetbe. Aztán sajnos azt veszed észre, hogy csak zavartan tapicskolsz benne.

A Kárpát Walzer tipikus elsőkönyves szövegnek érződik, számos bosszantó hibával, ami különösen azért disszonáns, mert a fogalmazásmód igazából egyáltalán nem lenne rossz: csipetnyit régies, ami még épp nem zavaró, de azért megadja a korabeliség ízét.

Hallja, sok beszédnek sok az alja!

Viszont a szerző fecseg. Ha jön egy szereplő, akkor azonnal komplett életrajz kerekedik köré, ezt csinálta, azt csinálta, amazt csinálta, ilyen ember, olyan ember, amolyan ember. Szép Zsolt tücsköt-bogarat egy helyre hány, ahelyett hogy menet közben adagolná az információkat, (ld. Zsuzsanna és Emrődy gróf antréja) Ugyanígy a fecsegés érzetét keltik Zsuzsannának a történet szempontjából teljesen érdektelen és kicsinyes konfliktusai a szívózó személyzettel.

Az arisztokrácia diszkrét bája

Továbbá a szerző ájult tisztelettel viszonyul könyve ÖSSZES nemesi származású szereplőjéhez, narrátorként is méltóságos báró és bárónőként hivatkozik a Bellényeshy család tagjaira, és a karakterek jellemzésénél pozitív jelzők garmadájával árasztja e őket, amivel olyan érzést kelt, mintha a Magyar Főnemesek Rajongói Klubjának egy különösen ügybuzgó tagja körmölné, szájából félig kilógó nyelvvel a szöveg sorait.

Read more

Narine Abgarjan: Égből hullott három alma – Könyv – kritika

Narine Abgarjan: Égből hullott három alma könyvborító

Ha már a Száz év magányhoz hasonlítgatják Narine Abgarjan könyvét a borítón, te is kénytelen vagy azt tenni, méricskéled, így-úgy, hogy például a kakasos rész nem az igazi, de amikor a penész mindent felfal, az már teljesen olyan, mintha maga García Marquez írta volna. Aztán úgy a 40-50. oldal tájékán rájössz, hogy teljesen felesleges bármit is összehasonlítgatni, az Égből hullott három alma köszöni, de megáll szépen a saját maga lábán. Igaz, nem 100 évbe sűríti bele egy fél kontinens történetét, hanem csupán egy örmény hegyi falucska körülbelül 90 évét meséli el, de azt olyan szépséges, egységesen hullámzó stílusban teszi, hogy istókuccse kedved lenne odaköltözni – már ha nem félnél attól, hogy végleg el lennél vágva az internettől, és ki kéne dolgozni a beled a napi betevőért.

Anatoliját és Vaszilijt, a két magányos özvegyet éppenséggel úgy lökdösik egymásnak. És mialatt te várod, hogy Vaszilij csipkedje kicsit magát végre, – mert választottja, aki már semmit sem vár az élettől, éppen lefekszik meghalni, – a két karakter köré az időben ide-oda ugrálva felfestődik két-három nemzedéknyi felmenő, rokon, barát és szomszéd élete. Mi, magyarok, semmi kétség, elég sokat szívtunk a történelmünk során. Nos, az örmények körülbelül ötször annyit. Mégis, a nemzeti sorstragédiára, „nagy mészárlásra” mindössze két odavetett félmondat utal, a hangsúly cseppet sem a megpróbáltatásokon van.

Read more

Dean Koontz: A suttogószoba – Könyv – kritika

Dean Koontz: A suttogószoba könyvborító

Sosem olvastam eddig semmit Dean Koontztól, bár több könyvét is elkezdtem. Aztán mindegyiket abbahagytam pár oldal után. Még jó. Túl semmitmondóak voltak. Aztán jött a Jane Hawk-sorozat első része, azt meg nem tudtam letenni. Hoppá, mintha Dean Koontz hirtelen MEGTÁLTOSODOTT volna. Ha te is olvastad, hát egy príma kis 8.5/10-es összeesküvős thrillerrel találtad szemközt magad. Jane-t pedig sikeresen belőtted példaképed, Jack Reacher őrnagy (ld. Lee Child: Ne add fel könnyen) ugyanolyan hatékony, kevésbé brutális, és jóval szexibb női megfelelőjének. Aki pont a kellő mértékben könyörtelen ahhoz, hogy a történet hihető maradjon.

Pár rohadék már meglakolt az első részben, a Suttogószobában a többin a sor. A cselekmény több szálon fut, talán azért, hogy elkerülje az önismétlést, mert mi tagadás, Jane szála kb. ugyanolyan, mintha egy az egyben az első részt olvasnád. Ami igazából nem is gond. A másik szál is rendben van. Aztán a két sztorivonal egy ponton összeér, és itt egy kicsit leülnek a dolgok, leginkább a „decemberi frissítés”-en vonhatod fel a szemöldököd, amely még egy összeesküvős thrillerhez képest is kicsit túlzásnak tűnik. A Sötét zóna sem volt már a hihetőség totemoszlopa, de a saját keretein belül azért elment. Szóval, ha te összeesküvést szőnél Amerika ellen, jobban járnál, ha nem bonyolítanád ennyire túl a dolgokat és naná, hogy nem pazarolnád egy csomó mihaszna átlagemberre az értékes nano-izéket. Meg hát valószínűleg simán belebuknál Jane mentőakciójába is, ami a fő küldetés szempontjából teljesen értelmetlen és kapásból kivitelezhetetlen. Mármint számodra. Jane számára azért nem annyira.

Read more

Attack on Titan – Sorozat – kritika

Halvány lila gőzöd sincs arról, hogy mi a lópikula az anime? Nekem se nagyon volt. (Rajzfilm, amúgy.) De Kicsi „M” addig nyüstölt teljes egy esztendőn át, – már ha a nyílt és szemérmetlen zsarolást nyüstölésnek lehet nevezni, – hogy kénytelen voltam beadni a derekam. – „Hogy az Attack on Titan a legjobb anime! Meg hogy mindenki az Attack on Titant nézi!” – állította Kicsi M. Lehet, bár a kérdés az, hogy meddig nézik. Már akik jót akarnak maguknak.

Hogy indul amúgy? Baromi jól. Az emberiség száz éve böhöm nagy falak mögött él. A falon kívül, pucér, androgün és agyilag zokni óriások, amelyek emberhúsra éheznek. Kábé mintha zombik lennének, csak még ráadásul akkorák is mint egy emeletes ház. Az első részben az óriások áttörnek a falon. Miután végignézted, valószínűleg leteszed a hajadat, és azt mondod, ennél ütősebb sorozatkezdést még sose láttál, Lost, Kemény zsaruk, mind smafu.

Attack on Titan - Első évad

Sajnos, azonban innét már csak lefelé visz az út. Mintha a sorozat készítői összezártak volna pár tizenkét évest, akik egymásra licitáltak, hogy ki tud minél nagyobb baromságot kitalálni, és aki nyert, annak az ötlete ment tovább. Nincs se füle, se farka a sztorinak; mintha kényszeresen mindig valami nagyot akarnának durrantani, és lehetőleg minél gyorsabban. Az első két évad simán elbírta volna annak kibontását, hogyan tér magához az emberiség az első sokkból, hogyan veszi fel szép lassan a egyenlőtlen harcot a szinte lebírhatatlan ellenféllel. Ehelyett bedobnak két olyan csavart, egyiket ráadásul a legelején (az első a főszereplő, hm, megváltozása, a másik az óriáscsajszival való kalamajka) amelyek teljesen hiteltelenné csavarják az amúgy erős alapötletet. És akkor a Rendellenesekről még egy szót sem ejtettünk, amik ugyebár speciális képességgel rendelkező óriások. Páncél, teleportáció, tökömtudja. Mindezek sikeresen ostoba mesefilmé redukálják a sorozatot.

Read more
1 36 37 38 39 40 42