John Le Carré: Kettős szerepben – Könyv – kritika

Leave a comment
John Le Carré: Kettős szerepben Könyvborító

Igen, tudom, ne is mondjad, te is azok közé a biztos ízlésű, műértő kémregény-fogyasztók közé tartozol, akik behánynak Le Carré munkásságától. Mint e sorok írója is, aki 15 évig DIREKT nem olvasott Le Carrét, hogy jól kicsesszen vele, annyira elege lett a barokkos túlcizelláltságból, a sznobságig merészkedő, eltartott ujjú finomkodásból, vagy éppen a sima egyszerű dögunalomból (A panamai szabó, hm?) amit a szerző szépirodalom jelszóval próbált belegyömöszölni a könyveibe. Brrr.

Hát akkor? Hipp-hopp, az évek szálltak, mint a percek, és hirtelen becsapódik eléd az Éjszakai szolgálat egy laza kis 8.5-tel. Mi van, a főszer megtanult írni vénségére? Ja. Ja, mégsem, mert rádöbbensz, hogy az Éjszakai szolgálat 1993-as, és már semmit se értesz.

Na, mindegy, hagyjuk ezt. Szóval Kettős szerepben. Van egy ilyen arab tag ebben a könyvben, aki mindenkit felrobbant Európában. De mindenkit ám, senki nincs tőle biztonságban, főleg, ha zsidó. Ezért a többi zsidó Izraelben kimondja rá a fatvát, ami azt jelenti, hogy annyi neki. Igen ám, de mégse annyi neki, mert az úristennek nem találják sehol se, folyton elbújik előlük. Csak akkor jön elő, ha robbantgatni támad kedve. Ilyen egy szemét alak ez! Akkor mégis mit csináljanak? Elhatározzák hát, hogy szereznek neki egy csajt!

Tessék, ilyen könnyedén le lehet írni Kettős szerepben lényegét, mindenféle felesleges sallang és kínos erőlködés nélkül. Erre mi van ebben a könyvben? Hát felesleges sallang. Teli van vele! Túlírtság, ide-oda csapongás és bennfenteskedés. Mindentudással való tetszelgés.

„Az emberrablásra szükségtelen sok szót vesztegetni.”-

hazudja például a képedbe ez a disznó szerző, majd jön hét (APRÓBETŰS) oldal az emberrablásról. Ez direkt szórakozik veled, állítom!

Emiatt kényelmetlenül fészkalódsz olvasás közben, főleg az elején… aztán szép lassan, bassza meg a pereces pék, hozzászoksz ehhez a gunyoros, szórakoztató cinizmushoz. És a Kettős szerepben elkezd tetszeni.

Igaz, a sztori kísértetiesen emlékeztet Daniel Silva Gabriell Allon-regényeire (helyesebben azok hasonlítanak erre, hoppá, ld.: Daniel Silva: A másik nő), annyi különbséggel, hogy az ő könyvei nem ilyen átkozottul terjengősek. Viszont, most már egyértelmű, egy az egyben Le Carré köpönyegéből bújtak ki.

Talán ez az általam olvasott első kémregény, amely nem egyértelműen elfogult az izraeliek irányában. Silva saját kezűleg pofozná le az összes palesztint, ha tehetné. Le Carré könyvének jelentős része foglalkozik a palesztin menekültek libanoni helyzetével. Ekkor nézel utána, és jössz rá, Jézus szerelmére!, hogy ez a könyv 1983-as, meg arra, hogy eltelt majd’ 40 esztendő, és a palesztinok helyzete még mindig kábé ugyanolyan. És rájössz arra is, hogy lehet, Le Carré egyre jobb könyveket ír, ha időben visszafelé haladva olvasod őket. Mert a Kettős szerepben például hihetetlenül jól öregedett, simán letagadhatna vagy harminc évet. Talán még többet is.

Persze, tudod, ki lesz kibe szerelmes, és sejted, hogy mit fog kapni szerencsétlen viszonzásul, – már ha mindenki túléli. Az izraeliek hírszerző főnökei meg fogalmatlan idióták (ez, mondjuk, talán az egyetlen nem túl hihető momentuma a könyvnek).

Viszont irigykedve figyeled, ahogy Joseph végtelenül módszeresen (és türelmesen mint egy pók) befűzi Charlie-t (ő az a csajszi, akit az arab tagnak szánnak. De igazából csak jól meg akarják szívatni. Mármint az arabot.)

Csak maga a beszervezés egy fél könyv. Onnantól kezdve persze még izgalmasabb lesz minden. És Charlie-val szemben a szerző lazán meg merészeli lépi még azt a csúfságot is, hogy egy szabados, ide-oda kefélgető ribizlinek állítsa be, – miközben, figyelj csak!, eléri, hogy mégis őszintén megkedveld. Hogy a fenébe csinálja?!

Ha akcióra vágysz, a Kettős szerepben nem a te könyved. Ha ellenben bejönnek a komótos tervezgetések, az aprólékos játszmák és a cselvetések sorozata, akkor jól fogsz szórakozni ezen a szikrázóan intelligens, csúfondárosan locsogó-fecsegő kémregény-klasszikuson.

8.5/10

John Le Carré: Kettős szerepben – Könyvkritika
Agave Kiadó. 2018. 512 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Mick Herron: Utolsó befutók

könyv ,

Nnedi Okorafor: A halálmegvető – Könyv – kritika

Nnedi Okorafor: A halálmegvető - könyvborító

Afrika egy elképzelt jövőbeli apokalipszisben. A világvége miértje és hogyanja nincs kifejtve, és a jelenre való kihatását sem ragozza túl Okorafor, néhány odavetett félmondat és kész. De úgy érzed, sokkal többre nincs is szükség, ez épp a kellő mértékű titokzatosságot kölcsönzi A halálmegvető című könyvnek. A  fekete földrész mindennapjai viszont, a törzsi gyűlölködésektől kezdve, a babonákon és gyerekkatonákon át a nők rituális megcsonkításáig pont ugyanolyanok, mint amit a médiában most is látsz.

Ez a kép egészül ki a mágiával, ami szerencsére nem a Harry Potter-féle varázsigék (curriculum vitae etc.) és a gyerekes, varázspálcával való hadonászás világa, hanem a maga keretein belül jól működő természet-mágia.

Az ígéretes és varázslatos kezdet után pár fejezettel azonban A halálmegvető szövege befékez, minden jelentéktelenebbé halványul és egy helyben kezd toporogni. Van egy nagyon vékonyka fő cselekmény, és ezt húzza-vonja Nnedi Okorafor, csupa gyerekes konfliktusba, haragszomrádba és durcis elhallgatásba nyújtva el. Noha a fülszöveg szerint ez az első felnőtteknek írt regénye, mégis inkább kissé túlgondolt ifjúsági regénynek tűnik. Az események lassan csordogálnak, se nem túl érdekesek, se nem túl unalmasak, de sok közük nincs a történet fő szálához, emiatt aztán sokszor feleslegesnek is érződnek.

Nem kellene, hogy a feketék úgy érezzék, átok ül rajtuk, sem most, sem egy elképzelt jövőbeli posztapokaliptikus világban, ez A halálmegvető fő üzenete. No meg a transzcendens nőiség (haha) hatalmas csodát tehet, ha éppen meghozza az elegendő áldozatot. Anélkül sajnos nem megy. Azonban ezek a tanulságok rengeteg felesleges szövegbe vannak csomagolva. (És miért a haha? Azért, mert a transzcendens nőiséget a kalapodra tűzheted, amíg a fejlett országok tudás helyett fegyvereket exportálnak a fekete földrészre, – és amíg az ott lakók rutinszerűen lyuggatják ki kalasnyikovval és kockázzák fel macsétával egymást.)

És annak ellenére, hogy a Okorafor szövegét tiszteletre méltó mértékben áthatja a jelenlegi Afrikáért érzett aggodalom, mégis úgy érzed, hogy a szerző sokkal kevesebbet fog, mint amennyit markolni szándékozott. S A halálmegvető hosszú és vontatott spirituális kódorgásai is csupán egy erőtlen, filozofikus lezárásba képesek kifutni.

7/10

Nnedi Okorafor: A halálmegvető
Agave Kiadó. 2019. 452 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Fonda Lee: Jádeváros

könyv , ,

Jack Carr: A végső lista – Könyv – kritika

Leave a comment
Jack Carr: A végső lista

Merészelnél nem a kezedbe venni egy olyan könyvet, amit maga Chuck Norris ajánl a címlapon? Nyilván nem, főleg ha Jack Carr A végső listája egy pompás akcióthriller ÍGÉRETÉT hordozza magában. 

A Reece őrnagy vezette teljes SEAL-egységet felrobbantják Afganisztánban. Ha ez még nem lenne önmagában elég kellemetlen, az őrnaggyal elkezd szívózni az NCIS, akikről gyorsan kiderül, hogy kb. hülyék gyülekezete (hé, mi nem ezt tanultuk a sorozatból!) majd hazapaterolják az USA-ba, ahol újabb pech: a családját is lemészárolják. Az egésznek orrfacsaró összeesküvés szaga van! És vért kíván!

Ezután tudod, mi történik? SEMMI. Bár Jack Carr a szereplők túlnyomó többségével együtt vállvetve sulykolja Reece-be és beléd, hogy muszáj lesz üstöllést bosszút állni, ahelyett hogy tisztes állampolgárként elsőként inkább rendőrségi feljelentéssel próbálkozna, mégsem történik SEMMI.

Csupán elmerülsz egy hosszú és monoton felvezetésben, melynek során kiderül, hogy A végső lista főhőse bántóan híján van bármiféle karizmának, csupán egy sablon vastag állú, tökös és jóságos amerikai hazafi (Isten, haza, család!) A felesége pedig JÓ és SZÉPSÉGES is! (Bevallom, innentől kezdve én magam is minden ízben vágyódva gondolok vissza Reece-ék idilli családi életére, és követendő példaként állítom magam elé, főleg mikor itthon nálunk elkezdődik a kibaszott ordítozás.)

A gonosz összeesküvőkről meg az derül ki, hogy nagyon gonoszok. Emellett még hülyék is mint a segg, mert SEAL-eseket tesznek meg az összeesküvésük kísérleti alanyaivá, akik tudvalevőleg az amerikai haditengerészet elit kommandója, – ahelyett, hogy, mondjuk, mexikói bevándorlókkal próbálkoznának, akik esetében talán fel se tűnne, ha pár tucatnyian levegőbe repülnének.

Amikor az őrnagy végre akcióba lép… tádádádá… a regény ugyanolyan lagymatag marad. Az ellenfelek között nincs senki, aki Reece súlycsoportja lenne, kivéve talán Holdert, de ezt sem használja ki a szerző. Noha joggal elvárnád, hogy Reece jogos bosszúvágytól űzve néha legalább egy husánggal jól elpáholja a gaz bitangokat, mielőtt KÍMÉLETESEN jobblétre szenderíti őket. A végső lista leszámolásai nélkülöznek minden feszültséget, Reece-t a kutya se keresi, ő meg csak bandukol előre és szépen sorban mindenkit halomra lövöldöz.

Az egész kicsit ügyetlen, vontatott, naiv szemléletű opusát azzal ellensúlyozza a  szerző (aki feltehetően a bölcs, megfontolt és széles látókörű Trump elnökhöz hasonlatosan TÚL SOKAT bámulta a Fox News-t) hogy szórványosan egészen együgyű republikánus propagandát illeszt a sorok közé. (Aminek a lényege: akárhány mocskos szemét bitanggal hozza is össze a rossz sorsa az őrnagyot, azokról valahogy mindig kiderül, hogy ráadásul még tetves demokraták is.)

A KÖNYV LEGOSTOBÁBB MONDATA is a túleszményített, tökéletes amerikai családkép kapcsán hangzik el, a főhős leépülő édesanyja kapcsán: 

„… Végül sikerült elhelyezni ebben az otthonban, ahol hamar az ápolószemélyzet kedvence lett.” 

Aha, nyilván sorozatban nyerte el a ‘Hónap Demenciása” megtisztelő címet.

Összességében A végső lista egy-két izgalmasabb jelenetet leszámítva olyan, mintha szimpla Bevásárlólista lenne, 2 kiló krumpli, egy liter étolaj, négy darab szafaládé stb., amelyeket Reece őrnagy kipipál, miután elégedetten a kosarába pakolta őket. (De azért jobb lenne, ha a jó öreg Chuck nem értesülne a véleményemről!)

6.7/10 

Jack Carr: A végső lista (James Reece 1.)
Twister Media. 2019. 494 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Mark Greaney: A szürke ember

könyv ,

Dean Koontz: A görbe lépcső – Könyv – kritika

8 hozzászólás
Dean Koontz: A görbe lépcső

Ha Dean Koontz-sorozatának előző részeiben (ld. A suttogószoba) agyfaszt kaptál a túlgondolt hasonlatoktól, akkor A görbe lépcső kapcsán egy jó és egy rossz hírem is van számodra.

De előtte jöjjön egy jó kis példa:

Kinézel, mondjuk az ablakon, és a kint álló satnya barackfádat megrezzenti egy szélfuvallat. Ez a könyvben így nézne ki:

„Egy pillanatra mintha a legvadabb tájfun, maga az Isteni szél söpört volna át az ablakodnak az idő egyetlen pillanatába dermedt üvege előtt, és egy történelem előtti óriás marcona, ellenállhatatlan erejével tépte-rángatta a létébe makacsul kapaszkodó, robusztus gyökérzetével talán a Föld égő középpontjáig leérő barázdás testű, oxigént lehelő élőlényt.” Jól hangzik, nem? De. (Igazából nem.) Oldalanként kétszer? Már nem annyira.

A rossz hír az, hogy a szerző szívének oly kedves hasonlatok továbbra is büntetnek A görbe lépcsőben. A jó hír az, hogy a számuk az elmédre gyakorolt káros hatás szempontjából elviselhető mértékűre zuhant. Hurrá.

További jó hírek is vannak: A görbe lépcső thriller vonatkozásában ugyanolyan lebilincselő, mint az előzményei, sőt erre a részre a szerző még rá is pakol egy jókora lapáttal. A hihetőség határán átbillenve is magával ragad a folyamatos akció, a macska-egér harc és a vadászat izgalma. Ráadásul a szokásos recepten túl (amely alapján Jane, annak saját otthonában becserkész, majd jól elagyabugyál egy-egy genya alakot, aztán kezdi előröl az egészet egy másikkal) bejön két újabb szál is, elkerülendő az önismétlés csábos tekintetű szörnyetegét.

A görbe lépcső egyik ilyen újabb ösvénye Jane barátait, Gavint és Jessie-t követi, és ez azon túl, hogy üdítő változatosságot is hoz magával, még Jane alaptörténeténél is feszkósabb: mert tudod, hogy Jane elpusztíthatatlan, a barátaiért viszont már komolyan muszáj izgulni, nem beszélve arról, hogy náluk van a kiskrapek is. (És hát igazán nagy kár lenne ezért az édes kis pofáért.)

Belép még két újabb szereplő is, akik sorsáért aggódni lehet: Sanjay és Tanuja. Hogy mi a frászkarikáért, az nem egészen világos, hiszen mint a párhuzamos egyenesek, az életben nem futnak össze sem Jane-nel, sem a barátaival, szóval így egészen érthetetlen ötlet a szerepeltetésük. Bár az oldalak mennyisége különösebben nem igényelné, nehéz nem arra gondolni, hogy csupán helykitöltésnek kellenek, – még akkor is, ha ez a két karakter nagyon jól sikerült, csakúgy mint a frappáns rögtönzésekkel teli, kétségbeesett menekülésük. Aminek a kimeneteléről sajna egyre baljósabb sejtéseid támadnak menet közben.

Koontz uraság Jane-Hawk-sorozat harmadik részének írása közben bölcsen felfedezte azt is, hogy ha az összes ellenfél gonosz, egy kaptafára készült szociopata vagy távirányítóval működtetett agyú brokkoli, akiknek az ellenállását Jane pillanatokon belül lebírja, az egy idő után uncsi. Ezért kiemelt kettő nyomorultat a vad bandából és elkezdte őket saját fejezetekkel árnyalni.

Amitől faramuci helyzet áll elő: Bob és Bobek két lelkiismeretlen rohadék, de amint kezded jobban megismerni őket, valamennyire meg is kedveled a két mocskos szemétládát, vagy csak hozzájuk szoksz, mittomén, ahogy szórakoztatóan bajmolódnak és szívóznak egymással. (Meg valamivel kevésbé szórakoztatóan gyilkolják az ártalmatlan népeket.) Hogy a villám csókolná őket homlokon!.

A végig egyenletes színvonalú A görbe lépcső simán veri a sorozat előző kér részét. De az is látszik, hogy miután Koontz bácsi az összeesküvés fő pénzügyi és informatikai géniuszaitól csöppet elhamarkodottan megszabadult, már csak kínkeservvel tud nekünk újabb komolyan vehető főellenséget rittyenni.

8,3/10

Dean Koontz: A görbe lépcső (Jane Hawk 3.)
XXI. század Kiadó. 2019. 463 oldal
—
Kritika a folytatásról:
A tiltott ajtó

könyv

Helen Fields: Tökéletes maradványok – Könyv – kritika

Leave a comment
Helen Fields: Tökéletes maradványok

Na tessék, már megint egy szőke csaj, pszicho-thrillerrel? Ami ugyebár mértékadó vélemények (elsősorban a sajátom) szerint a krimi-irodalom legalja. Miért álltál akkor neki, nagyokos? Hát mert azt hittem a Tökéletes maradványok sima krimi.

És szó se róla, Helen Fields könyének fele valóban az is, az Interpoltól Skóciába ejtőernyőzott Callanach felügyelőnek számos problémája akad egy sorozatgyilkos és saját francia akcentusa miatt. 

A nyomozás ígéretesen indul, a kezdés alapján biztosra veszed, hogy a felügyelőnek egy gonosz lángelmével gyűlik meg a baja, de a tettes utáni hajsza szép fokozatosan eljelentéktelenedik. Fields muníció hiányában mellékszálakkal próbálja kitölteni az űrt: egy kolléga ügye kap egyre nagyobb teret, aztán befigyel némi romantika és a felügyelő nem túl fényes múltja is.

A könyv leggyengébb részei a munkatársakkal való túlerőltetett összeütközések, viszont e pár jelenetet leszámítva a Tökéletes maradványok színvonalával nincs különösebb probléma… kb. a könyv feléig, ahol a stílus is elkezd egyre pongyolábbá válni, ami leginkább a főnyomozó kartárs hisztijeinél érhető tetten… ez később a levakarhatatlan önkéntes profilozóval kiegészülve egészen nevetségessé és szakmaiatlanná teszi a dr. King utáni hajszát. És Helen Fields könyvét is.

A nyomozással párhuzamos, pszichotrillernek szánt fejezetekben, dr. King kisszerű és szánalmas elméjébe nyerhetsz bepillantást. Méghogy gonosz lángelme! Jó lenne, mi? Egyszerű kisebbrendűségi komplexussal sújtott pszichopata, aki grandiózusnak vélt terveivel egyre nagyobb kulimászba keveri magát. A csalafinta dr. King által elkövetett kínzások naturalista leírása viszont nem való gyenge idegzetűeknek, krimi helyett inkább kívánkoznának trancsírozós horrorba. Nem csodálkoznék, ha azon a ponton, amidőn dr. King számot ad autodidakta módon elsajátított fogászati ismereteiről, páran ijedtükben kihajítanák az ablakon Fields pszichothrillerét.

A végére teljesen lesüllyed a Tökéletes maradványok színvonala: viszonylag értelmesen megírt fejezetek váltakoznak logikai bakugrásokkal (a fondorlatos dr. King egy minden alapot nélkülöző feltételezésre alapozza tervét, ami, bakker, be is jön neki) és cápaugrás szintű fordulatokkal: a régi ismerős feltűnésénél a bérszámfejtésen és az autókereskedővel kötött alkunál már te szégyelled magad, de mélységesen, Helen Fields helyett.

6.5/10

Helen Fields: Tökéletes maradványok
Művelt Nép Kiadó. 2018. 430 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Mike Omer: Egy gyilkos elme

könyv ,

Tracy Townsend: Kilencek – Könyv – kritika

Leave a comment
Tracy Townsend: Kilencek könyvborító

Végre egy fantasy, amiben nincs varázslat. Tracy Townsend Kilencek című könyvében van ehelyett némi misztikum és egy egyedi alapötlet: egy könyv, ami önmagát írja. Legalábbis látszólag. Hiszen ki más is lehetne a szerzője egy efféle munkának – egy olyan világban ráadásul, amelyben tudomány és vallás összeolvadt, a templomok a tudás fellegváraivá váltak, és ahol a stációk helyett logaritmikus egyenletek vannak a falakra mázolva – ha nem maga az Úr? Legalábbis gyaníthatóan.

Megvan az a régi zsidó legenda, amely szerint a világ sorsa harminchat igaz ember vállán nyugszik? Nos, úgy néz ki, Lucy Towsend Kilencek című regényében… kilencre redukálódtak. A könyv titokzatos szerzője az ő sorsukat rója a lapokra. És persze akadnak olyanok is, akik Isten terveit akarják megberhelni, még ha kapásból egyértelmű is, hogy ilyesmit tervezve általában csak gondot okozol saját magadnak.

Elsőre azt hiszed, a Kilencek helyszíne a mi világunk kicsavart, enyhén steampunk mása, (Igaz, ami igaz, a mi világunkban sem jönne rosszul, ha a papok homárkodás helyett inkább a tudományokkal foglalkoznának.) De aztán kiderül, hogy ez egy párhuzamos világ, mert létezik még két másik faj is az ember mellett. A faemberek, oké, ők némi tápoldattal még elmennek. A másikak viszont, az aigamuxák, a könyv legnagyobb, nevetségbe fúló öntökönlövései. Azok ugyanis a TALPUKON viselik a szemüket, és ha NÉZNI akarnak, akkor kézen kell állniuk. Ennél evolúciós szempontból még az is jóval hasznosabb lenne, ha a saját seggük likán kandikálnának kifelé.

Read more
könyv

Ready Player One – Film – kritika

Leave a comment
Ready Player One (2018)

Jól indul, nem mondom, a Ready Player One első 20 perc, ha lényegi változtatásokkal is, de átadja a regény szellemiségét. Az pedig, ahogy Wade Watts neve elsőként feltűnik a az Oasis toplistáján, MAJDNEM ugyanolyan hatásos, mint a regényben.

A sztori egy közeli, disztópikus jövőben az élet minden területét (oktatás, munka, szórakozás) uraló virtuális valóság rejtett, megörökölendő kulcsának megszerzése körül zajlik. A változások viszont, amelyek nyilvánvalóan ahhoz kellettek, hogy a történet filmként működjön, sőt kifejezetten látványos filmként, szép lassan maguk alá gyűrik a sztorit.

A a Ready Player One alsó hangon 99-100 százalékát kitevő komputeres animációtól hamarosan zsongani kezd a fejed, és úgy érzed, egy manga karakterekkel teli japán szerepjátékba gázoltál bele derékig, és egyre unottabban figyeled a partvonalról, ahogy a többi szereplő avatárja egymást csépeli.

Épp, mint valamelyik ütődött  transformers-filmben.

Nem sokat segítenek az ifjúsági filmek szintjére belőtt fekete-fehér jellemek és a gyermeteg humor, vagy a RESZKETEG programozó isten, Halliday sem, aki mintha minden megjelenését telerottyantott gatyával tolná le. De a leggázabb egyértelműen a béna béla főellenfél.

Read more
film , ,
1 … 33 34 35 36 37 … 42