Nelson DeMille: Az oroszlán – Könyv – kritika

Nelson DeMille: Az oroszlán

A líbiai terrorista és a Corey-házaspár története folytatódik. És ha neked ki is maradt Nelson DeMille könyvének előzménye, mint nekem, nem lesz hiányérzeted, mert mindent szépen elmagyaráznak. A gond inkább azzal van, hogy Az oroszlán című könyv eleje jórészt a rohadék Aszad Halíl nézőpontjából játszódik, aki a sokévi átlagnál is fanatikusabb terrorista, és az öldöklésen kívül semmi más nem érdekli. De most komolyan. Semmi.

És neked körülbelül Az oroszlán harmadánál már kezd eleged lenni abból, hogy válogatás nélkül mészárolja le az előző részből megmaradt ellenlábasait, valamint saját segítőtársait, nehogy azok azonosíthassák. És ennek a nagy óvatosságnak csak az mond ellent PICINYKÉT, hogy közben ez a huncut Halíl szórakozásból telefonon hívogatja a rendőrséget, hogy kigúnyolja őket. Valamint az, hogy a rendőrségnek már alapból egy valag aktája van róla.

Ráadásul Halíl még az Al Kaidától is bevállal egy melót, bár azt a végére hagyja, miután a személyes dolgait elintézi. Aha. (- Semmi gond, Halíl, – mondhatják neki VALÓSZÍNŰLEG az elvtársak az Al Kaidánál, – intézd csak az ügyeidet nyugodtan, az se baj, ha hajtóvadászatba kezdenek ellened, országos körözés, 6 csillag. No problemo, mi ráérünk felrobbantani a bombánkat később is! – És akkor ezek a szerencsétlen Al Kaidások még csak nem is sejtik, hogy van Halílnak ez a heppje a szemtanúkkal. Hát köszönöm szépen az ilyen segítséget!)

Read more

S. A. Chakraborty: Bronzváros – Könyv – kritika

S. A. Chakraborty: Bronzváros könyvborító

Kairó. A 18. század vége. Nahri egy csajszi, aki arrafelé szélhámoskodik, plusz gyógyító képességei is vannak, de e kettő kombinációjával se megy semmire szerencsétlen. És még a mágiában sem hisz. Erre véletlenül nem megidéz egy dzsinnt? De. A dzsinn persze tökre pipa. Hogy lenyugodjon, Nahrinak el kell vele mennie a Bronzvárosba, ami a sivatag kellős közepén van álcázott üzemmódban, sose találnál oda. (Google Maps-el se.)

Nahri és a Dára (a dzsinn) nekivágnak keletnek és közben rengeteget civódnak, összevesznek, kibékülnek és a saját utazásukat szabotálják, főleg a csintalan kis Nahri jó ebben. Közben fel is akarják őket falni párszor. Mindehhez a rengeteg kalamajkához a keleti mitológia és hitvilág ad keretet, szokatlan mellékízekkel szolgálva minden nyugati stílusú fantasyhez szokott olvasónak. Ugyanakkor az arab hitvilágból becsúszó lények közül néhány komolyan vehetetlenül mesei, ld. a tizenkét szemű, falánk óriásgalambot (mekkora adag pörkölt kijönne pedig belőle!)

A mesei elemekkel önmagukban a maguk kereteik között, például az Ezeregyéjszaka meséiben, nincs is baj, viszont ha egy fantasynek induló történet lecsúszik gyerekmesébe, az kicsit mindig fájdalmas élmény. Ugyancsak ezt a kellemetlen érzést erősíti, amikor a szereplők a nagy semmiből ételt-italt varázsolnak elő maguknak, mint a Harry Potterben, köztük minőségi piákat, amitől, a fene a jó dolgukat, még jól be is nyomnak. Ilyesmiktől minden történet vészesen a gagyi felé kezd lejteni. S. A. Chakraborty Bronzvárosa sem kivétel természetesen.

Read more

Samuel Bjork: Őzike – Könyv – kritika

Samuel Bjork: Őzike

Skandináv krimisorozat, ami nem ontja a részeket? Végre, egy kis nyugalom! Samuel Bjork Őzikéjének főhőse erősen problémás, de amúgy zseniális nyomozónő. A rengeteg személyes probléma minden skandináv krimi kötelező alapvetése, bár zseniális nyomozó viszonylag kevés akad bennük, inkább csak lelkiismeretesek és szétgürcölik magukat. Jó, mondjuk, Nesbo Harry Hole-je tényleg zseniális egy kicsit, de cserében alkoholista. Mindezek alapján úgy néz ki, hogy skandinávéknál az értelmi képességek egyenesen arányosak a problémákkal, – elképzelheted, hogy mi a pálya szegény Mia Krügerrel.

Minden egyes rész elején fel van függesztve vagy pszichiátriai kezelés alatt áll. Néha, ha olyan kedve van, az ereit is fel akarja vagdosni, miközben MÉG masszív alkoholista is. De amúgy szimpatikus csajszi. És valamiért, basszus, el nem hiszed, mindig ki akarják rúgni a munkahelyéről. Fene se érti. (Csak Holger, a dagadék főnöke mindig megvédi.)

Az Őzike nem a szokásos sablonkrimi, az tény; mert jó is lenne, ha az lenne! De itt egyszerre öt szálon kapod az infót, alig győzöd kapkodni a fejed, és úgy érzed, nem árt, ha te is zseniális vagy egy kicsit, mert a túl sok szereplőt képtelen lennél észben tartani egy élesre csiszolt AGY nélkül.

Az Őzike sok karaktere ráadásul olyan ritkán bukkan fel, hogy egyáltalán nem is emlékeznél rá, ha az elméd, ez a finom szerkezet nem működne átlagon felüli hatékonysággal. De NÉHA, basszus, még így is előkeveredik egy csomó ismeretlen pofa! A fene egye meg őket!

Read more

Barrett-Lee Lynne – Marina Chapman: A lány, akinek nem volt neve – Könyv – kritika

Marina Chapman: A lány, akinek nem volt neve

Igaz történet, mindenki vigyázzon! Bár Maugliról még nem bizonyosodott be, hogy története csupán ügyes kitaláció, a lány, aki a farkasokkal bandázott (Misha Defonseca: Túlélni farkasok közt) már bevallotta, hogy csak kamuzta az egészet. Most lehet, aszondod, prekoncepcióim vannak, de helló, határozottan azután írom ezt a kritikát, hogy elolvastam A lány, akinek nem volt neve című könyvet.

Ha te is elolvasod, két dolog lesz egyértelmű Marina Chapman szövege kapcsán: az egyik, hogy istentelenül naiv fogalmazvány, a másik, hogy nagyon hiszékenynek kell lenned, hogy bekajáld. Jó, persze, akit majmok neveltek, annál bocsánatos bűn a naiv életszemlélet, egészen más lenne a helyzet, gondolom, ha nílusi krokodilusok pátyolgatták volna az illetőt korai éveiben.

És a majmos rész még csak nem is annyira rossz. A lány, akinek nem volt neve kissé együgyű, kissé együgyű, szentimentális kalandregénynek érződik, afféle Tarzan-lightnak, lányos verzióban, mínusz liánokon való himbálódzás. (Azok sajnos leszakadnak, állítólag még egy kislány alatt is… nemhogy a nagy debella Tarzan alatt. Persze ő is csak kitaláció, el ne hidd az ellenkezőjét!)

Talán egyedül a jóságos, öreg majom lóg ki a szövegből meg a többi majom közül, amelyik megmenti hősünket a mérgezéstől. No meg a kislány hosszú haja, mert te elhiszed, hogy bárki is derékig érő hajzuhataggal rohangásszon az aljnövényzetben, anélkül hogy minden második bokorra felcsavarodna? Én nem.

Marina Chapman gondjait az emberek jelentik. A fránya emberek, már megint. És most nem arról van szó, hogy a kiscsaj, akinek nincs neve, majommód kommunikál, a népek meg csak néznek, mint a moziban.

Majmok között élni egzotikus. Pont. Emberek között élni az 1960-as évek Kolumbiájában, egy lepusztult kupiban, nem. Az emberek közé jutva a főhős ótvarnál ótvarabb helyeken köt ki, és az ő szemén keresztül, figyelj csak!, megismerkedsz egy csomó dologgal, amit már AMÚGY IS ISMERSZ. Ágy, asztal, tv. Hát nem túl érdekes.

Tudja ezt a mesélő (és a szellemíró) is, ezért a lány inkább beáll az utcagyerekek közé. Innentől Copperfield Dávid – kolumbiai kiadás. És akárhogy próbálkozik a noname főszereplő, például befogadják rendes népek, mindig visszajut az utcára. KIVÉVE, amikor egy velejéig gonosz gengszterbanda veszi fel házicselédnek, ahol agyba-főbe verik.

No, innentől lóg ki legjobban a lóláb, amikor a főhős nem lóg meg, hogy A lány, akinek nem volt neve csak ostoba kitaláció. A bénábbnál is bénább fordulatok láttán kezded azt érezni, hogy egy olyasféle áldoku filmet nézel, (mint, mondjuk, Az igazi Mao) ami egyre nagyobb és nagyobb marhaságok felé kanyarodik, várva, hogy mikor csapsz már az asztalra, hogy most már elég!

Ott van például valószerűtlen barát, akivel a fa tetejéről ismerkedik meg ez a majom lány, és ketten (e két nyelvészeti őstehetség) saját hang nélküli jelnyelvet FEJLESZTENEK KI ráérő óráikban, nehogy a gengszterek kihallgassák őket, Na meg ott van még a bomba is!

És eleve, késő felnőttkorban nyilvánosság elé lépni ezzel a sztorival. Hát izé.

Messziről jött ember azt mond, amit akar. Ha te azt állítod, hogy öt éves korodtól mongúzok neveltek Indokínában, és megtanítottak a kígyóvadászatra, hát ki az aki bebizonyítja az ellenkezőjét?

5/10

Lynne Barrett-Lee – Marina Chapman: A lány, akinek nem volt neve
XXI. Század Kiadó. 2019. 336 oldal

Ez is érdekelhet:
Edgar Rice Burroughs: Tarzan és a párducemberek

Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – Fenevad 1.: Ébredés – Képregény – kritika

Monstress – Fenevad 1.

Marjorie Liu & Sana Takeda Monstress című képregény-sorozatában egy 17 éves lány a saját múltját kutatja egy pusztító háború után, melyet az emberek vívtak az arkánokkal, akik nagyjából olyanok mint az emberek. Nagyjából. Ez általában elég is szokott lenni a vérontáshoz. Pláne, hogy az arkánok jó része állati jellegzetességekkel rendelkezik, például rókafarka és -füle van, vagy szárnyai nőttek, esetleg kecskefejet hord a nyakán. (Így könnyen meglehet, hogy te is előbb ütnél, csak aztán kérdeznél, ha szembejönne veled egy a Hős utcában.)

Farkasvérű Maika szerencsére a szemrevalóbb arkánok közé tartozik. És nem elég, hogy eladták rabszolgának, ráadásul a belsejében egy ősi entitás csücsül, aki át kívánja venni az irányítást felette. Szóval, Maikának temérdek tennivalója és problémája akad, miközben a Kill Bill-t idéző bosszúhadjáratot indít ellenségei ellen. A Monstress – Fenevad 1.: Ébredés pedig olyan témákat érint ezalatt, mint a fajirtás, a hatalom iránti esztelen vágyakozás, vagy emberség egy embertelen világban.

De mit is lehet mondani egy olyan képregényről, ami mind amputáció-fetisisztáknak, mind macskaimádóknak tetszésére lelhet? Talán azt, hogy csodaszép? Azt. A Monstress-sorozat Ébredés című első része gyönyörű, helyenként sejtelmesen erotikus, részletgazdag, barokk festményként ható paneljeinek némelyike láthatóan csak magáért a rajzolás öröméért készült el. És ennyi éteri szépséget árasztó szereplőt se láttál még képregényben. Akikhez képest az ugyancsak dizájnos Locke & Key szereplői úgy néznek ki, mintha szimpla gnómok lennének. 

Read more

Bernard Cornwell: Az üres trón – Könyv – kritika

Bernard Cornwell: Az üres trón

Az angolszász krónikák, Cornwell történelmi regény-sorozata (és egyben legsikerültebb műve) immár nyolcadik részéhez ért. Az üres trónnal folytatódik az egységes Anglia létrejötte történetének – fegyver-csörömpöléstől hangos – elbeszélése. A 9. század utolsó negyedétől, Nagy Alfréd uralkodásának kezdeti éveitől induló sorozat régóta követi ugyanazt a receptet:

Norvég-dán migránsok nyomása alatt az összeomlás szélén táncoló és permanens no go zónává alakult brit királyságok; az egyre nagyobb hatalomra szert tévő katolikus egyház; és a politikai kavarásokba, meg persze az epikus csatákba nyakig belekeveredő Uthred, aki semmi mást nem akar, mint visszaszerezni a nyamvadt, elorzott családi örökségét. Mégis kénytelen egy ország megmaradásának súlyát magára venni. Már megint. Már megint. Már megint.

És ez recept újra és újra – ahogyan Az üres trón esetében is – működik, hála az alapos felkészültségnek, a könnyed, de mégsem súlytalan stílusnak és legfőképpen Bernard Cornwell szerethető, végtelenül laza főszereplőjének (aki ezt a hozzáállást az őt felnevelő derék, életvidám, továbbá vérszomjas vikingektől sajátította el.)

Read more

Alexander Söderberg: A jó farkas – Könyv – kritika

Alexander Söderberg: A jó farkas

Ja, ez a farkas egy jó nagy döglött farkas, bakker, aminek messzire bűzlik a legyektől rajzó, oszlásnak indult, rothadó teteme. Minden folytatások legrettenetesebbike, a skandináv krimik pöcegödre. És akkor még csak nem is túloztam… Volt itt korábbról Alexander Söderbergtől két döcögő színvonalú, de azért nem túl rossz, és határozottan javuló tendenciát mutató előzménykötet (Ld.: A második fiú) és akkor jön ez az izé, ami olyan mintha nem is az eredeti két regény szerzője írta volna.

Egyébként hétszentség, hogy A jó farkast nem is ő írta, vagy ha mégis, akkor egy súlyosabb lefolyású stroke után, a szájából kifelé csordogáló nyállal. Sokkal valószínűbb, hogy jelbeszéddel megkérte a szomszéd Manci nénit a B-lépcsőházból, ellátta homályos instrukciókkal, mire Manci néni, egyem a lelkét, helyrerángatta magán az otthonkát és azt mondta: Cseppet se aggódjon, aranyoskám, majd én megírom maga helyett. Maga csak figyeljen, hogy ne rángatózzon ennyire, mert kijön az infúzió!

El bírod képzelni, hogy azon rimánkodsz, hogy feltűnjön végre Tomny Janssen, az előző kötet legelbaltázottabb karaktere, – akit ennek a regénynek az összes karaktere felülmúl hiteltelenség tekintetében? De nem ám csak az van, hogy néha becsúszik valami marhaság, hanem jönnek sorban A jó farkas jelenetei – és EGYIK SEM működik.

Egyetlen bekezdés erejéig sem. Hol azért, mert minden második szereplő újra elmeséli az előzményeket, hogy az már a könyöködön jön ki. Hol azért, mert mindezt szenvelgő, a végtelenségig nyújtott lelkizésekkel megspékelve teszik. Hol pedig azért, mert Manci néni, Alexander Söderberg négere feleslegesen erőlteti a lazaságot, de sehogy sem megy neki, hisz igazából csak egy szerencsétlen, kétbalkezes kontár, egy nyüves amatőr, egyem a kis szívét, aki jobban tenné, ha maradna a fakanálnál.

A jó farkas gengsztereinek tervei gyerekesek, ők maguk műmájerek, kivéve abban az esetben, ha nekiállnak hosszasan és értelmetlenül lamentálni: akkor a viselkedésük vérgáz lesz. Pláne, amikor az első jöttmentnek ellötyögik az összes tervüket, mindezt megspékelve saját magukra nézve terhelő információk tömkelegével. (Szia, Aron, te istenverte, féleszű balfasz!)

A Sophie Brinkmann-trilógia első két részében volt pár melléfogás, szó se róla, néhány szereplő olykor logikátlanul viselkedett, és hasonló nyalánkságok, A jó farkas esetében viszont egyáltalán semmi sem működik, az egész egy rosszul sikerült paródiára emlékeztet, amit a Manci néni, egyem a zúzáját, véresen komolyan gondolt. És amit ki nem néztél volna szegény öreglányból, olyan mocskos a szája, mint egy kocsisnak. Vagy csak, nemtom, kiélte magát alkotás közben és az egész könyvet telepakolta teljesen felesleges, öncélú trágárkodásokkal.

A KÖNYV LEGOSTOBÁBB MONDATA:

„Felkelt, meztelenül lement a nappaliba, a töke mélyebbre lógott, mint a farka, ahogy mindig.”

Ha e mondat után tovább olvasod, hát lelked rajta.

3/10

Alexander Söderberg: A jó farkas (Brinkman-trilógia 3.)
Libri Kiadó. 2019. 444 oldal

Kritika a sorozat korábbi részeiről:
1. Az andalúziai szerető
2. A második fiú

Ez is érdekelhet:
Jorn Lier Horst: Vadászkutyák

1 32 33 34 35 36 42