Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Második könyv – Képregény – kritika

Mark Millar: Ha/Ver - Második könyv

Mihez kezdjen az ember lánya, ha még csak tizenkét éves, de már túl van egy szuperhős-nindzsa-orgyilkos-kiképzésen, és kénytelen volt megbosszulni egy szerette halálát is. (Lásd Ha/Ver – Első könyv)

Hát járjon iskolába! 

Kis Dög (= Hit Girl) számára úgy tűnik, még mindig könnyebb lemészárolni egy rakás maffiózót, mint beilleszkedni a suliba, ahol kikent-kifent, iPhone-nal és műkörmökkel felfegyverzett tiniragadozók grasszálnak a folyosókon és lemészároljak azokat a szerencsétlen páriákat, akik nincsenek tisztában azzal, hogy ki a frász is az a Vadócka.

A Ha/Ver (= Kick/Ass) című képregény második etapja Kis Dögöt állítja a középpontba. A címadó Ha/Ver elég hamar kiesik a játékból – ennek nyilván az is oka lehet, hogy Mindy McCready zsenge kora ellenére a képregény-irodalom egyik legdurvább halálosztója, míg Ha/Verja, Dave Lizowski csupán egy pattanásos lúzer.

Kis Dög hétköznapi személyazonosságára, Mindy-re nem érdemes túl sok szót vesztegetni. Bár Dave tanácsai, melyekkel felvázolja számára, hogyan érdemes beilleszkedni a többi csaj közé, 10 évvel a képregény eredeti megjelenése után is mutatnak még némi relevanciát: „Doktor Szöszi, Katie Holmes, Emma Roberts és minden, ami vámpíros, tuti anyag.”

Mindy vágyakozása pár gonosz és felszínes liba társasága után főleg azzal párhuzamosan vet fel kérdéseket, hogy alteregója, Kis Dög éjjelente tucatjával zsigereli ki az arra érdemes rosszarcúakat. Másrészt Mindy vágyakozhatna rendes lányok társaságára is, amivel sokkal jobban járna. Az utálatos ribik hosszan tartó tiszteletét pedig kivívhatná egy-egy vesetájékra elhelyezett horogütéssel. Mark Millar azonban ezt valamiért másképp gondolja.

Azzal, hogy zsenge és roppant cuki bosszúállónk ipari mennyiségben csontozza ki New York város gonosztevőit, el is érkeztünk a második kötet legnagyobb hibájához: Az erőszak az egészséges mértéken felül eltúlzott. A könyv végi leszámolás-cunami paródiába illően KIVITELEZHETETLEN. Ehhez járul még a kaszabolós horrorfilmekhez képest is túltolt extrém erőszak.

Hogy is tartja napjaink találó mondása? “Cute, but psycho. But cute.”

Kis Dög irtó cuki, azonban a képregény végén valószínűleg nem csak gyakorló pszichológusok teszik fel magukban a kérdést: vajon nem lehetséges-e, hogy kibillent lelki egyensúlyából ez a csöpp kis teremtés?

Persze mindenkinek lehet rosszabb periódusa.

A képregény olvasói számára is elérkezik egy ilyen időszak. Kis Dög fél kézzel küldi a padlóra a maffiózók hordáit, és ez egy idő után roppant UNALMASSÁ válik. A feszültségnek pedig – előbbivel éles kontrasztban – abból kellene adódnia, hogy a tizenéves, mélynövésű igazságosztó le ne bukjon a nevelőapja előtt, – aki már amúgy is tisztában van a kilétével.

Azzal, hogy Kis Dög minden erőfeszítéstől mentesen, fél lábbal a sárba tiporja egy teljes metropolisz maffia-hálózatát, Mark Millar valószínűleg a saját dolgát is alaposan megnehezítette. Ki lehet ezután méltó ellenfél a drága kis Mindy számára? Vajon ki lehet?

Talán a félhülye Vörös Köd? Sajnos vannak erre utaló jelek…

A Ha/Ver második része formabontó, stílusos, vicces, képregényes utalásokkal teli, szórakoztató munka. Legyőzhetetlen és bájos ifjú főhőse pedig komolyabb igazságosztó mint a V, mint vérbosszú ugyancsak legyőzhetetlen, Guy Fawkes maszkos titokzatos illetője. Mindezek azonban nem akadályozzák meg e képregényt abban, hogy nagyjából féltávon ne fulladjon teljes unalomba. Körülbelül ugyanúgy mint a híres-neves V, mint vérbosszú. Sajnos mindig ez van, ha egy hős számára nem marad az égvilágon semmi, de semmi kihívás…

7.4/10

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Második könyv
Fumax Kiadó. 2019. 136 oldal

Mark Millar – Frank Quitely: Jupiter hagyatéka – Képregény – kritika

Mark Millar - Frank Quitely: Jupiter hagyatéka

Az 1930-as évek elején Sheldon Sampson vezetésével egy baráti társaság eljut egy titokzatos atlanti-óceáni szigetre, ahol mindannyian szupererőhöz jutnak. A hősök céljuknak a világgazdasági válság alatt megroggyant Amerikai Egyesült Államok helyes vágányra állítását tekintik. Sheldonból Utópia lesz (Supramen, csak más néven), feleségéből Grace-ből pedig Szabadság úrnő. (Suprawoman, csak más néven.)

Eltelik körülbelül nyolcvan év, a szuperhősök kicsit megőszültek, megráncosodtak, de majdnem ugyanolyan fickósak/dögösek mint korábban. Az USA azonban még mindig nem remekel. Obama elnök sem igazán. És lett még egy rahedli más szuperhős is.

Hogy is van a mondás a vagyonnal meg a generációkkal? Az első megszerzi, a második eltapsolja. Valahogy így van a szupererővel is. A leszármazottak, ha eltapsolni nem is tudják, de megbecsülni sem. Felbukkanak a szupererővel rendelkező bűnözők, a gyermekek pedig züllenek és a szüleik ellen lázadnak.

Ez eddig rendben is van. Egy kis hedonizmus még soha nem ártott meg senkinek sem. Ahol azonban a Jupiter hagyatéka először elhasal, az a lázadás mértéke. Még akkor is, ha elfogadjuk, hogy a szupererőhöz szuperegó társul. A saját faterom kétség kívül egy tökfilkó. Mégsem akartam még soha eltenni láb alól. Utópia ráadásul teljesen rendben lévő arc. Szabadság úrnővel egyetemben.

A képregények tömegtermelésének korában érthető az egyediségre törekvés. A Jupiter hagyatékának kierőszakolt alapvetése az, hogy a jók válnak rosszakká. És itt esik hasra a történet másodszor is. A lázadó (és seggfej) fiúhoz, valamint Sheldon kisebbrendűségi komplexussal küzdő testvéréhez ugyanis csatlakozik az addigi világjobbítók tetemes része is. Ami teljességgel értelmetlen fordulat. 

De persze Millar ennél is tovább megy: ha a jókból testületileg rosszak lettek, akkor ugyan kikre maradt, hogy helyreállítsák a világ rendjét? Hát az eddigi rosszarcokra, bakker.

Azonban ez még az eddigieknél is nagyobb ökörség.

Ha, teszem azt, besétálsz a szegedi Csillagbörtönbe, hogy résztvevőket toborozz egy jó és nemes ügy érdekében, hát… legalábbis kérdéses, hogy milyen fogadtatásra lelsz… vagy éppen, mekkora mértékű JÓSÁGRA számíthatsz tőlük.

A Jupiter hagyatékának nagy szerencséje azonban, hogy amennyiben túlteszed magad az életszerűtlen alaphelyzeten, teljesen korrekt képregény kerekedik belőle.

A Jupiter hagyatéka ugyanis azon túl, hogy kivételesen szép, élénkre és élesre színezett munka, tele rengeteg szemrevaló szereplővel, cselekmény szempontjából is rendben van. Nem nélkülözi a monumentális összecsapásokat és a megrendítő pillanatokat sem. A tabula rasa utáni visszafogott tempóban előadott családi élet és szuperhős módra történő gyermeknevelés pedig olyan karakterrel bővíti a képregények emlékezetes gyermekszereplőinek sorát mint az abszolút jófej Jason Hutchence. (Aki szerethetőségben azonnal felzárkózik a Locke & Key Bode-ja, a Monstress Kippája, vagy épp’ a Ha/Ver Hit-Girlje mellé.)

És ezen a ponton az is rögtön egyértelművé válik, hogy ha Senor Utópia és Szabadság úrnő Montessori-módszerrel nevelte volna saját csemetéit, talán más sors várt volna rájuk. (Lehet, persze, hogy nem ártott volna pár szupererejű pofon sem a büdös kölköknek…)

A Jupiter hagyatékának két dolog tett volna még jobbat. Bár a tempó teljesen rendben van, és a lezárás is kerek, mégis az az érzésed, hogy túl gyorsan peregnek a Sampson-família kalandjai. Az eddig elmesélt sztori kifejtéséhez nem ártott volna még jó pár füzet. Úgy talán jutott volna hely további flashbackeknek is, mivel a meglévő egy-kettő is remek kontrasztot képez a Jupiter öröksége jelennel idejével.

A Jupiter hagyatéka, szuperhősök ide vagy oda, igazából családtörténet. Éppen ezért a Sampsonék mellett tébláboló egyéb szuperhősök tömkelege, tisztelet a kivételnek, főként csak szükségtelen díszítőelem. Ennek legegyértelműbb kifejeződése a végső összecsapás, melynek során a szuperhősök túlnépesedett társasága egy nem túl mozgalmas általános iskolai jelmezes farsangi bulira emlékeztet, melynek résztvevői tessék-lássék módon, félszívvel püfölni kezdik egymást, hogy kicsit feldobják a hangulatot.

Millar még Tűzrókával, a legdurvább antihőssel sem igazán tudott különösebbet kezdeni. Tűzróka tipikus ok nélkül lázadó, aki maga sem tudja, hogy mi baja van a világgal. Felesleges karakter.

A klisék és a kötelezőnek gondolt, de jobbára csak felesleges, vagy egyenesen tartalmatlan képregényes hozzávalók nem tudják tartani a lépést a családi drámával. Utóbbi azonban saját jogán is egyértelműen működőképes, és számos maradandó jelenettel szolgál, melyekben most éppen a szuperhősök között vágnak rendet a szokásos emberi tulajdonságok: úgy mint a kisebbrendűségi komplexus, az önhittség és a teljes ostobaság.

A Jupiter hagyatékából a Netflix készített egy évad után törölt sorozatot.

7.8/10

Mark Millar – Frank Quitely: Jupiter hagyatéka
Fumax Kiadó. 2021. 250 oldal

Ez is érdekelhet:
Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Első könyv

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 5. – Körhinta – Képregény – kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztály 5. - Körhinta

Hogy rohan az idő! Véget ért a nyári szünet, kezdődik az új tanév a gyilkosok iskolájában!

Mármint azok számára, akik életben maradtak az előző kötetből.

Rick Remender, akinek esetében nem lehet ELÉGSZER hangsúlyozni, hogy mennyire pocsék író, valamiért úgy találta, jobb, ha az eddigi 4 rész főszereplő-gárdájának nagy részét kinyíratja. Miután (a bájos kis Sayát kivéve) sikeresen megutáltatta velünk őket mind egy szálig, talán már ő sem bírt jó szívvel saját elfuserált teremtményeire nézni.

No, de sebaj, jöttek új arcok. 

Kb. ugyanannyira kedvelhetők, mint az előző társaság. Nagyjából semennyire.

Amikor pedig egyikük számára kézbesítenek egy díszdobozos patkány-csontvázat, egy dolog teljesen egyértelművé válik: a siralmas magyar oktatási rendszer legótvarabb, herbálillatot árasztó szakiskolája is még mindig ezerszer jobb hely, mint a Lin mester által gründolt tanintézmény.

A folyamat, ahogy átlagemberek, azaz átlagos tinédzserek profi gyilkossá válnak, kellene, hogy e sorozat lényege legyen, de semmit ilyesmi nincs benne. A legtöbbjük már érkezéskor kész gyilkos, aki rutinból végez bárkivel. Ha pedig bugyburékol még bennük a felszín alatt némi normalitás, annak eltüntetéséről gondoskodik a leprás ember pöcsének kinéző Lin mester: futószalagon gyártva kis védenceiből a kiszámíthatatlan pszichopatákat, akik első év végén alaposan megtanulják, hogy amennyiben el akarják végezni ezt a nyomorult középiskolát, akkor a leghasznosabb dolog barátaik elárulása.

Most őszintén, te felbérelnéd bármilyen melóra kertásáson kívül Igort, Petrát vagy Shabnam-et?

Ha nem is basznák el a melót, tuti lekapcsolnák őket a feltűnősködésük miatt. És ki lenne az első, akit beköpnének? Lehet tippelni.

Annak ellenére, hogy ebben a részben felcsillan egy kevéske, az előző részekből fájón hiányolt humor, és virtuóz megoldásokkal is találkozhatsz, mint például az asztali szerepjáték alternatív univerzuma, az előzmények ismeretében mégsem leszel különösebben lenyűgözve. 

Talán ha elsőnek olvasnád ezt a részt, még meg is lennél vele elégedve. Ezzel szemben az ötödik részben csak újfent bebizonyosodik, hogy a Haláltanok sulija nem több egy papírdíszletnél. Igazából minden, ami lényeges, a sulin kívül történik. Ami pedig történik, azt már mind láttad a korábbi részekben.

Már megint kívülről ér utol valakit a múltja. Már megint egy rahedli ellenféllel kell elbánnia kis pajtásai segítségével.

És amikor egyik nebuló kapcsán a képregény ravaszul kétségek közt próbál tartani, hogy a sunyi gazember most akkor áruló…
vagy nem áruló… 
vagy mégis áruló… 
már csak közönyösen vállat vonsz: mert tudod, úgyis ki fog derülni róla, hogy MOCSKOS ÁRULÓ!

Az iskolában játszódó jelenetekben a „diákönkormányzat elnökévé” avanzsált Shabnam-et, a sorozat második legundorítóbb karakterét (az első természetesen a förtelmes Marcus), az utálatos, hazug és gyáva nyomorultat képtelenség egy pillanatra is komolyan venni. Az, hogy ennyi sehova sem tartó „képernyőidőt” kap, már megint csak Rick „Kutyaütő” Remender történetmesélői alkalmatlanságának bizonyítéka.

Olyan ez az egész érthetetlenül túlhypolt képregény-sorozat, mintha csak Remender őrült lázálma lenne, amiben semmi sem áll stabilan a valóság talaján. Tinédzser hősei számára nem létezik sem barátság, sem szerelem, sem erkölcs, csak talmi érdekek és értelmetlen törtetés. Az őket körülvevő erőszak a végletekig elborult és legtöbbször teljesen felesleges. Koherens tantervről meg egyáltalán ne is beszéljünk, mivel olyan sincs.

A képregény utolsó jelenete felteszi az i-re a pontot komolyan vehetetlenség tekintetében. Az akció sztárja nem más, mint a korábbi részek szánalmas bohóca, aki drogmámorban henteregte végig az előző tanévet, és csak teljes véletlenségből volt képes bárkit eltenni láb alól. Te elhiszed, hogy nem lőné tökön saját magát abban a szent minutumban, ahogy előrántja a stukkerét?

6.8/10

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 5. – Körhinta – Képregény-kritika
Fumax Kiadó. 2020. 116 oldal

Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – A fenevad 4.: A kiválasztott – Képregény – kritika

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress - A fenevad 4.: A kiválasztott

Ha bárhol a világegyetemben minimum két különböző faj él együtt egy helyen, a háború elkerülhetetlen. Jó, jó, tudjuk, nálunk embereknél bőven elég egy is, de az emberek a Monstress-sorozatban jórészt mellékesek.

Marjorie Liu & Sana Takeda grandiózus és gyönyörűszép alkotásában ráadásul jóval több faj kényszerül egymás elviselésére. Mindegyik fajnak megvannak a saját céljai. És a frakciói. És a kémei. És az árulói. És amikor azt hiszed, hogy ennél jobban már nem is lehet megkeverni a dolgokat, akkor kiderül, hogy de.

Amellett, hogy már az előző kötetből újra felbukkanó mellékszereplőkre sem emlékszel, nem hogy korábbról. Innentől ezért jobb, ha nem is idegesíted magad azzal, hogy görcsösen megpróbálsz visszaemlékezni harmadrangú figurákra…

De. De ekkor újabb fajok és újabb szörnyetegek érkeznek, sőt lekoppant állal figyeled, hogy a Sámáncsászárnő mellett újabb hajdani nagypályás játékos mitikus alakja is felsejlik a múltból (Marium tisztelendő anyáé.)

És felbukkannak eddig hírből sem hallott családtagok is… akikről persze kiderül, hogy elő volt készítve a megjelenésük, csak éppen furfangosan. Pláne, így gondolod, amikor megtudod, ki is a titokzatos Ghúl… és bár az eredmény váratlan, mégis teljesen magától értetődő.

Mindezek a fejlemények arra utalnak, hogy a szerzőpáros szép hosszú távra tervez művével és nagy örömünkre talán nem fogja pár részben összecsapni a történet. (Mint, mondjuk, Joe Hill az ugyancsak kitűnő Locke & Key-t.)

A főhős, Farkasvérű Maika elvégre igazi harcos feminista ikon. Kár lenne pár rész után lekeverni.

A legutolsó, amire egy hozzá hasonló karakternek szüksége van, – derül ki a negyedik rész legfontosabb történetfonalából – az egy olyan apa, mint a doktor. Aki legalább olyan eltökélt és erős akaratú mint ő. Emellett abszolút családcentrikus. És persze teljesen zakkant is. Előre látható, hogy Maikát ambivalens érzések fogják eltölteni, amikor majd kénytelen lesz letépi a fejét.

A doktorral való összeütközés ugyanis, – akinek a feje mellett az összetett karakter feliraton túl egy kis, piros „főellenfél” feliratú lámpa is villog folyamatosan, – most elmaradt. Párbajuk, vagyis inkább a másik meggyőzésének kísérlete szellemi síkon zajlik. A korábbi kötetek alapján kötelező érvényűnek gondolt összecsapás hiánya pedig egyértelműen jót tesz a Kiválasztott című negyedik résznek.

Bár a Kiválasztott-ban számos szereplőről kiderül, hogy jóval több, mint amilyennek elsőre látszik, Kippa (feltételezhetően Maika után mindenki második számú kedvence) fő attribútuma, a lefegyverző cukiság állandó marad. Kippa minden kiszámíthatatlan, durva szörnyeteggel szemben végtelen udvariasságot és tiszteletet tanúsít, amivel azt fogja elérni a kis rókalány, hogy ha egyik fenevad előbb-utóbb elfogyasztja vacsorára, akkor azt némi sajnálkozások közepette teszi majd.

A blog keresztény-demokrata érzelmű olvasói viszont, – ha idáig elevickéltek valahogy, – tuti most fogják azt mondani: Eddig és netovább! Mert azt még talán csak-csak képesek lehetnek elviselni valahogyan, hogy két fiatal és kívánatos nőci hempereg egy ágyon és csókolózik. Na de, hogy előtte még házasságot is kötöttek egymással, azt szerintem már nem fogja bevenni a gyomruk.

És ezzel el is érkeztünk a sorozat leginkább fejvakarásra késztető momentumához. Egy feudális-középkori környezetben két nagy hatalmú família esetében az érdekházasságok célja nyilván az, hogy megerősítsék családjaik szövetségét és a közös utóddal egy kézbe kerüljenek a felek javai. Ha viszont vér szerinti közös leszármazottra egészen ELHANYAGOLHATÓ az esély, akkor az LMBTQ-jogok propagálásán kívül mégis milyen történetformáló célja lehet e frigynek?

Jó kérdés. A teljes öncéltól mindenesetre megmenti a házasságot az, hogy a frissen egybekeltek jó néhány komoly sallert is kiosztanak egymásnak. (Cicaharc, rulez.)

Amíg mindezeken tűnődünk (és közben fátyolos tekintettel, meghatottan gondolunk vissza a szépséges ifjú párra), rájövünk, hogy a sok-sok kacskaringó után felsejlett végre a sorozat lehetséges fő csapásiránya is. 

Közel s távol leggenyább és legnagyobb hatalmú lényei a monstrumok. Úgy fogják szétkapni a bolygót, mint bolond gyerek a hógolyót. Muszáj lesz tehát ellenük összefogni. Mire ezt a képregény világában mindenki elkezdi kapiskálni, – emberek, arkánok, macskák, ősök – az az eddigi tempó alapján kb. 10 kötet lesz. De no problemo, mert ez a 10 rész mind-mind a jelenlegi legszebb és legegyedibb képregény-sorozatot fogja gyarapítani.

8.6/10

Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – A fenevad 4.: A kiválasztott
Fumax Kiadó. 2021. 176 oldal

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Első könyv – Képregény – kritika

Ha/Ver - Első könyv

Már kétszer volt szerencsém látni a Ha/Ver első részét DVD-n, mire a képregény a kezembe került. Az első pár kocka alapján ki is derült, hogy a film majdnem szó szerint dolgozza fel az alapművet. Ezért először majdnem abba is hagytam. Másrészt viszont a képregény sokkal durvább. Ezért adtam neki még egy esélyt.

Számtalan okból kifolyólag lehet valakiből szuperhős. Legalábbis képregényben. Azonban van, aki csak simán céltalannak érzi az életét. Mint az átlagos, képregényimádó tizenéves Dave Lizewski, aki a netről rendelt búvárruhájában parádézik a 2000-res évekbeli, Guliani polgármester által a bűntől nagyrészt már megtisztított New York utcáin. Persze annyi rosszarcú azért még maradt, hogy párszor jól elagyabugyálják.

Bár szuperhős rengeteg akad, ritka az olyan közöttük, aki nem rendelkezik szupererővel. mint például Batman is. Vagy éppen Ha/Ver. Bár a Denevéremberrel szemben Dave Lizewski annyival előrébb tart, hogy az első alapos verése után a fejébe ültetett fémlemezeknek köszönhetően közepes mértékben ütésálló.

A sérülésekből való lábadozás mellett Dave éli azoknak a tizenéveseknek a mindennapi életét, akik sem túl nagymenőnek, sem túl lúzernek nem számítanak. Egyszóval teljesen átlagosak. A hétköznapok összeütközése az igazságosztóvá válás nehézségeivel számtalan tragikomikus helyzetet eredményez. És ez az egyik kiemelkedő erénye a Ha/Ver-nek. Átkozottul laza és vicces. Lizewski előszeretettel űz gúnyt saját magából is. Már a cinizmussal teli első jelenetből leszűrheted, hogy mire számíthatsz. (Pompás szórakozásra.) A szöveg ráadásul tele van geek-eknek szánt popkulturális és képregényes utalásokkal.

A mulatság csak fokozódik, amikor a nyüzüge, enyhén életképtelen Dave összefut egy valódi igazságosztó apa-lánya párossal, Vérprofival és Kis Döggel (hm, az eredeti Big Daddy és Hit-Girl valamivel talán jobban hangzanak.) Hit-Girl belépője hátborzongató WTF-pillanat, igazi képregényes csúcspont, olyan, mondjuk, mint amikor River a Firefly-ban elkezdi felfedezni igazi erejét. Csak még olyanabb.

Ha/Ver - Hit-Girl

Azonban a valódi igazságosztás – szemben Dave eszetlenkedésével – törött csontokat, repkedő szemgolyókat, palacsintává lapított rosszfiúkat és karddal félbeszetetelt agyakat jelent. Valamint heregolyóba vezetett villamos áramot. A filmverzióból a legdurvább inzultációkat szemérmesen kihagyták. Az eredeti képregény így sokkal naturalistább és durvább. És bár alapigazság, hogy az írott alapmű mindig jobb a filmváltozatnál, most mégsem ez a helyzet.

A képregényen belüli képregényes tiszteletadás két olyan facepalm szintű ostobaságot is eredményez, amik pont a célegyenesben aláássák a Ha/Ver addig nagyjából szilárdnak mondható felépítményét. Az, hogy a valódi igazságosztók, halálosan komolyan gondolva a dolgot, bevesznek a csapatukba két szerencsétlen balfaszt, továbbá Vérprofi és Kis Dög valós eredettörténete külön-külön is égbekiáltó marhaság. Utóbbi egyszerűen az egész addigi tevékenységüket értelmetlenné teszi. A filmből szerencsére mindkettőt kipurgálták, elkerülve ezzel a képregényéhez hasonló kínos mélypontokat, amelyek izomból rángatják le a Ha/Ver-t a középszer irányába.

7,6/10

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Első könyv
Fumax. 2018. 208 oldal

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 4. – Halj meg a kedvemért – Képregény – kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztály 4. - Halj meg a kedvemért

Így nem lehet vezetni egy iskolát, állítom, ahogyan azt Lin mester teszi! A tankerületnek előbb-utóbb lépnie kell valamit ez ügyben, és az a csak a minimum, hogy iskolaőröket vesznek fel az intézménybe!

Akárki akármit mond, elég nagy szívás anyag- és áruismeretből vizsgázni, de még mindig ezerszer kellemesebb, mint a Haláltanok sulijában évet zárni.

Ha nem állnak mögötted gazdag, de legalábbis hírhedt felmenők, simán a Patkányok között találhatod magad. A Patkányokat pedig kinyírják az első év végén. Egy egész napos dzsembori során. És ahhoz, hogy közéjük tartozz, az is elég, ha népszerűtlen vagy. Namármost egy középisiben, a 80-as évek San Franciscójában, ahol hemzsegnek a hátsó zsebükben 9 milliméteressel vagy szamurájkarddal flangáló góthok, punkok és gengszterrapper-ek, ráadásul szinte mindegyikük eszement, drogos kis anyaszomorító is, vajon ki a frász fogja eldönteni, hogy ki a népszerű?

Talán bizony az esténként feltehetően gyömbérteát szürcsölgető és Muszorgszkijt hallgató őskövület Lin mester? Lefogadhatod, hogy ő.

Szóval rohadtul érdemes meggondolni, hogy beadod-e ide a jelentkezési lapodat. Tételezzük csak fel, kilencedikben kicsit úgy érzed, hogy senki sem szeret téged és éppen egy depisebb időszakodat éled. Esetleg túltolod leheletnyit a herbált. Év végén meszeltek is neked. Mész a Patkányok közé.

De persze akkor is megszívhatod, ha a faterod maga személyesen dr. Fu Manchu. Egy sarokba szorított Patkány vagy egy eltévedt golyó és hiába vagy népszerű, véged. (Mondjuk, nem lennék Lin mester helyében, amikor közölnie kell a fateroddal a rossz híreket. De neked erre az időre már mindegy.)

Lin mester felelőtlen és teljesen alkalmatlan egy ilyen speciális tanintézet vezetésére. Eskü, egy kisegítő iskolát nem lenne érdemes rá bízni. A tankerület gazdaságisait már attól a szívroham kerülgetheti, amikor meglátják a szőnyegtisztításért benyújtott számlát.

A nyomorult, utálatos Marcus és a nála bolhafasznyival szimpatikusabb haverjai első évzárója a szokásosnál is fejetlenebbre sikerül. A mészárlások az iskola falain kívül folytatódnak. De hogy fogja megmagyarázni, kérdem én, a kifehérített ánuszrózsára hasonlító Lin mester a tanfelügyeletnek vagy az aggodalmaskodó szülőknek, hogy a szárnyai alá adott nebulók még be sem fejezték a sulit, de már 5-ös szintű körözés van érvényben ellenük? (Már ha éppen nem purcantak ki, ugye.)

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi előnnyel sem szolgál a Patkányvadászat. Nos, mivel a negyedik kötet végére csupán egyetlenegy olyan szereplő marad, akit nem gyilkolnál le te magad is megkönnyebbült sóhajok közepette, ha lehetőséged adódna rá (a csini kis Saya), hálát adhatsz, hogy innentől párral kevesebb nyomorult szarcsimbók ostoba képét kell megjegyezned.

Az, hogy erre az időre már jócskán rühelled a Haláltanok iskoláját minden oktatójával és tanulójával egyetemben, nem azért van, mert Rick Remender szar író, aki sehogy sem képes megkedveltetni szereplőit az egyszeri olvasóval. Azért van, mert Remender szar író és megutáltatja mindet.

Antihősei okkal és ok nélkül öldökölnek. Akit ki kéne nyírniuk, azt életben hagyják. Akit nem kéne, azt megölik. Elárulják a legjobb barátaikat. A szerelmeiket. Sorozatban. Általában a nagy semmiért.

Remender fő dramaturgiai fogása, hogy meg akar döbbenteni. Ezért szereplői kiszámíthatatlan és aljas húzásokkal élnek. De te soha nem döbbensz meg, csak simán egyre jobban utálkozol tőlük.

Az Orgyilkos osztály c. sorozat egyetlen maradék erénye a lepusztult San Franciscót és a kiszámíthatatlan őrületet aláfestő képi világ és a betorzult arcú folyamatos akció. Kérdés, mi lesz, ha ez utóbbiban is beáll egy kis szünet?

6.9/10

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 4.
Fumax Kiadó. 2020. 116 oldal

(Kritika az előző kötetről.)

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos Osztály 3. – Kígyóverem – Képregény – kritika

Rick Reminder - Wes Craig: Orgyilkos Osztály 3.

A sorozat előző felvonását záró fordulatos és pergő akció átmenet nélkül folytatódik. A villámgyorsan lerendezett Farpofa helyett pedig beúszik a képbe egy még veszélyesebb alak, az Orgyilkos osztály saját, motorizált Lovagló Hegye.

Ez egyfelől jó hír. Mivel így, a nagy rohanás közepette nincs idő arra, hogy Rick Reminder újabb tanúbizonyságát adja írói képességei hiányának. És mi tagadás, az akció működik, sőt még rá is tettek egy lapáttal a sebességre. Marcus menet közbeni csetlés-botlásai és sekélyes lamentálgatásai kicsit rontanak ugyan az összképen, de Maria, aki eddig szimpla kapcsolatfüggő tizenévesnek tűnt, szintet lép. Sőt, egyszerre többet is.

Chico érdemdús famíliája nagymértékű előrelátásról tett tanúbizonyságot – és azért ez egy bűnszervezetet esetében egyáltalán nem lebecsülendő dolog – midőn az általuk lemészárolt család utolsó hírmondónak maradt tagját előzékenyen gyilkológépezetté képeztették ki.

Mariának tehát nem kell sokat törnie magát, hogy sikeresen Santa Muerte földi megtestesülésévé avanzsáljon.

Másfelől viszont rossz hír. (Az, hogy vágás nélkül folytatódik az akció.) A harmadik kötet ezáltal – Lin mesterhez hasonlatosan – fejnehézzé válik.

Más szóval mi történik, amikor lecseng a csihi-puhi? Na, mi?

Úgy van! Újból beköszönt a tinédzser l’amour!

Reminder eközben gondoskodik arról is, hogy minden bizonytalankodó tizenéves olvasó azonosulhasson Marcusszal, aki két csajszi között ingadozik, és mindig, minden körülmények között azt választja, akit nem szeret. Noha csak annyit kéne mondani, bocs, tesó, köszönök mindent, de léptem. Így aztán tovább epekedhet az iránt, akit IGAZÁN szeret. Marcus egy istenverte balfasz, mondtam már?

De persze, csak ha ennyi lenne. Azonban Marcus tovább megy: eltaszítja magától a barátait, teli torokból világgá ordítja a rábízott titkokat és saját problémáira egyetlen megoldást ismer csak: a drogokat. Emellett a hozzáértése gyilkolás terén alulról súrolja a Magas szőke férfiét, felemás cipőben.

Csoda-e, hogy ezek után, hogy ha ugyanabba a suliba járnál, előbb-utóbb te éreznéd úgy, hogy neked magadnak kéne kinyírnod ezt a végtelenül ostoba, ellenszenves, paranoid gyökeret?

Szerencsénkre a rohadófélben lévő földigilisztára hasonlító Lin mester centire ugyanerre a következtetésre jut, és bár nem egészen egyértelmű, hogy a képregény végén köztisztasági célú rágcsálóirtást rendel-e el vagy éppen embervadászatot, azért bizakodjunk utóbbiban.

Rick Reminder felettébb szokatlannak tetsző írói hitvallása az alábbi lehet: „Írjunk olyan főhőst, akinek láttán az olvasót folyamatosan a legmélyebb undor kerülgeti, így legszívesebben háromba tépné művünket. Majd figyeljük kíváncsian, hogy mi történik.”

6.9/10

Rick Reminder – Wes Craig: Orgyilkos Osztály 3. – Kígyóverem
Fumax Kiadó. 2019. 116 oldal

1 2 3 4