Scott Bergström: Kapzsiság – Könyv – kritika

Scott Bergström: Kapzsiság

Scott Bergström könyvsorozatát úgy ünneplik, mint a young adult zsáner megújítóját, azonban erősen véleményes, hogy young adult-nak nevezhető-e még egyáltalán; hiszen az egyetlen kapcsolódási pötty a főszereplő kora, az is inkább csak az első részben, ahol Gwendolyn bohónak egyáltalán nem nevezhető 17 éves tinédzser volt. Aki a Kapzsiságban immár 19. komor esztendejét tapossa. (Meg az ellenlábasait. Azokat is széttapossa.)

A hírszerzés nem túl emberbarát világa sem szokott sűrűn a YA-művek témája lenni (hirtelen az Alex Rider-könyvek ugranak be, bár azok tényleg jóval fiatalabbakra vannak belőve.) Szóval ezt a sorozatot koraérett tinédzserektől felfelé bárki elolvashatja, alapvetően jól fog szórakozni.

Scott Bergström most már szex terén sem szemérmeskedik annyit, mint azt első részben tette: a kis Gwendolyn némileg bevállalósabb lett; bár tény, hogy a pasizós részeknél a lendület kicsit leül, a szerző nem tudja hitelesen átadni a komolyabb érzelmeket. Itt tényleg érzel egy kis ifjúsági irodalomba hajló ízt, bár szerencsére csak alig pár fejezetről van szó.

Amennyire klisés a Kapzsiság a szerelmi ügyek terén terén, annyira jó értelemben véve kiszámíthatatlan thriller frontján. Az első kötetben Gwendolyn felfedezte magában az ahhoz szükséges kegyetlenséget, hogy életben maradhasson, most pedig benyújtja a számlát a sok senyvedésért. A könyv legjobban kidolgozott kezdő fejezeteit követően változatos kalandokban van része: rejtőzködés, menekülés, nyomozás a lóvé és saját szülei múltja után, némi kelletlenül fogadott bérgyilkos melóval, majd mereven ellenzett „kórházi kezeléssel” és helyenként árnyalatnyival átbillenve a komolyan vehetőség másik oldalára.

Read more

Alexander Söderberg: A második fiú – Könyv – kritika

Alexander Söderberg: A második fiú

Sophie Brinkmann exápolónő külsős tagként kerül be egy bűnszervezetébe (ld: Andalúziai szerető). Ezt a foglalkozást márpedig jobb az alapoktól kezdve kitanulni, mert ha csak úgy belecsöppensz mint Pilátus a krédóba, bizony előfordulhat, hogy szakmai bakit vétesz. Aminek következményeként lehet, hogy ki is lyuggatnak párszor.

Szóval egy második fiú? Ráadásul mostoha? Úgy hiányzik neki, mint a hátára egy púp!

De halljuk inkább a jó hírt: Alexander Söderbergsorozatának második etapja jóval mozgalmasabb, mint az első. Először is hiányzik annak kissé uncsi expozíciója. Aztán jó benne az is, hogy a sztori teljesen kiszámíthatatlan, sosem tudod előre, hogy merre fog tekeredni a cselekmény. És figyi, A második fiúban még az is előfordul, hogy komolyan szorítasz egy szereplőért. Vagy többért.

A második fiú receptje receptje amúgy ismerős az előző részből: két külön brancs, két külön történet, Sophie és az éppen karmakómából (lásd: Karmacoma on YouTube) ébredező Hector kalandjai és a rendőrségi nyomozás csak a könyv végén érnek össze. És ha már a rendőrségi nyomozásnál tartunk: sajnos itt is belép ugyanaz lelombozó történetformáló elem, mint az első részben: a piszkos zsaru-effektus; csak míg ott kis jóindulattal hihető volt, itt a hiteltelenségig túl van pörgetve, hiszen a szép lassan teljesen becsavarodó Tommy nagyfőnök sokkal jobban járna, ha lapítana mint szőr a fűben, a boldog úristen se kötné az előző rész sumákságaihoz.

És ezt így hogy?

Read more

Lee Child: Múlt idő – Könyv – kritika

Lee Child: Múlt idő

A Múlt idő a 23. Reacher-regény. Amikor kb. 20. évvel ezelőtt rátaláltam Lee Child-ra a  General Press Világsikerek-sorozatában, az szinte a reveláció erejével hatott. Na jó, azt azért nem, de rohadt jó volt. Utána rávetettem magam a sorozat többi szerzőjére is, el lehet képzelni, milyen eredménnyel. Nyomába sem ért egyik sem. Még csak a kanyarban sem voltak hozzá képest. Csupa silány szar Linwood Barclay-től Michael Robothamig.

Huszonhárom nagyjából hasonló színvonalú rész egy könyvsorozat esetében már valami. Nemzeti büszkeségünk, a Leslie L. Lawrence-sorozat kb. a hatodik résztől vált önmaga paródiájává. Lee Childnál az első aggasztó jelek a 20. rész környékén kezdtek el felbukkanni. Persze: a sorozat mindig is jó vastagon nyakon volt öntve egyfajta over-the-top érzéssel, ami talán nem is baj, egészen addig, amíg van mögötte komolyan vehető történet. Ez most, első ízben, a Múlt idő című könyvből hiányzik. Reacher nyomozásnak beállítani próbált álmatag családfa-kutatása olyan vékonynak bizonyul, hogy a szerző kénytelen mellé beszuszakolni egy párhuzamos mellékszálat, új nézőpont karakterekkel. A fiatal pár női tagja ráadásul ugyanakkora analizáló művész mint az őrnagy maga. Csak míg Reachernek elhiszed ugyebár, a csajszinak már nöm.

Read more

Frank Schätzing: A pillangó zsarnoksága – Könyv – kritika

Frank Schätzing: A pillangó zsarnoksága

A túlírt és helyenként bizony kissé ügyetlen Raj után, amely egyébként nagyívű vízió arról, hogy a természet azt mondja, viszlát emberiség és jól seggbe rúg bennünket, a Hangtalant kezdtem még el Schätzingtől, de az kb. 30 oldal után kifordult a kezemből. olyan dögunalmas volt… És hoppá, láss csodát, azóta mintha megtanult volna írni ez a német jóember: A pillangó zsarnoksága stílusa sokkal gördülékenyebb, karakterei kedvelhetők és kidolgozottak, ráadásul fajsúlyos és aktuális mondanivaló jellemzi.

Bár Frank Schätzing néha tud ellenállni a túl hosszan kifejtett, bonyolult szóvirágoknak, amelyekbe alkalomadtán bele is gabalyodsz és kénytelen vagy visszaolvasni A pillangó zsarnoksága egy-egy csalingázó mondatát.

Színvonalas krimiként indul…

Ha nem lenne a legelső, horrorba hajló fejezet, azt hinnéd, hogy egy tök jó krimit olvasol, legalábbis kb. 150 oldalon keresztül, onnantól ugyanis high-techbe vált a történet, bár igazából ez sem válik a kárára. Luther és Ruth mind nagyon szerethetők, és különféle okból mindkettőnek muszáj szurkolni. A gonoszok pedig, precízen a hihetőség határain belül, eléggé durva arcok.

Read more

Dean Koontz: A suttogószoba – Könyv – kritika

Dean Koontz: A suttogószoba könyvborító

Sosem olvastam eddig semmit Dean Koontztól, bár több könyvét is elkezdtem. Aztán mindegyiket abbahagytam pár oldal után. Még jó. Túl semmitmondóak voltak. Aztán jött a Jane Hawk-sorozat első része, azt meg nem tudtam letenni. Hoppá, mintha Dean Koontz hirtelen MEGTÁLTOSODOTT volna. Ha te is olvastad, hát egy príma kis 8.5/10-es összeesküvős thrillerrel találtad szemközt magad. Jane-t pedig sikeresen belőtted példaképed, Jack Reacher őrnagy (ld. Lee Child: Ne add fel könnyen) ugyanolyan hatékony, kevésbé brutális, és jóval szexibb női megfelelőjének. Aki pont a kellő mértékben könyörtelen ahhoz, hogy a történet hihető maradjon.

Pár rohadék már meglakolt az első részben, a Suttogószobában a többin a sor. A cselekmény több szálon fut, talán azért, hogy elkerülje az önismétlést, mert mi tagadás, Jane szála kb. ugyanolyan, mintha egy az egyben az első részt olvasnád. Ami igazából nem is gond. A másik szál is rendben van. Aztán a két sztorivonal egy ponton összeér, és itt egy kicsit leülnek a dolgok, leginkább a „decemberi frissítés”-en vonhatod fel a szemöldököd, amely még egy összeesküvős thrillerhez képest is kicsit túlzásnak tűnik. A Sötét zóna sem volt már a hihetőség totemoszlopa, de a saját keretein belül azért elment. Szóval, ha te összeesküvést szőnél Amerika ellen, jobban járnál, ha nem bonyolítanád ennyire túl a dolgokat és naná, hogy nem pazarolnád egy csomó mihaszna átlagemberre az értékes nano-izéket. Meg hát valószínűleg simán belebuknál Jane mentőakciójába is, ami a fő küldetés szempontjából teljesen értelmetlen és kapásból kivitelezhetetlen. Mármint számodra. Jane számára azért nem annyira.

Read more

David Baldacci: Végső fázis – Könyv – kritika

David Baldacci: Végső fázis könyvborító

Amos Decker egyszer már nyerte a súlycsoportját

Fogadok, te is azt gondolod, milyen nagyszerű könyv volt már az Amos Decker-sorozat első része, Az emlékek börtönében. Noha a könyv felszíne alatt valójában csak egy átlagos krimi dohogott, mégis szokatlanul és lebilincselően egyedi volt ez a 130 kilós, mogorva és különc főhős, aki MINDENRE IS emlékezik, ami az életben vele történt, másodperc pontossággal. A Végső fázissal most visszatérő csodabogár Amos Deckernek ráadásul a családjáért is bosszút kellett állni. Pompás kezdet volt, na!

(Főképpen, ha már réges régen megfogadtad, hogy nem veszel többet a kezedbe David Baldacci-könyvet, hiszen annyira pocsék író az illető. Az emlékek börtönében azonban, mi tagadás, ellenállhatatlannak bizonyult.)

Röviden szólva, Amos elkapta a családja gyilkosát, azt a rohadt kis szemétládát és beállt az FBI-hoz, külsős tanácsadónak, éppen úgy mint Patrick Jane, a Mentalista az utolsó évadában.

Hé, Decker esze kezd elmenni!

Read more

Lee Child: Ne add fel könnyen – Könyv – kritika

Lee Child: Ne add fel könnyen könyvborító

Mivel ezt a blogot úgysem olvassák túl sokan, azt hiszem anélkül, hogy túl nagy körben köznevetség tárgyává válnék, bevallhatom, hogy Jack Reacher őrnagy az egyik legnagyobb példaképem! Tessék, kimondtam. Nagy szavak, tudom. De aki elolvassa a Ne add fel könnyen című thrillert, tuti, hogy az onnantól csodálattal követi Lee Child ex-katonai rendőr főhősének pályafutását.

Jack Reachert példaképnek!

Példaképem, Jack Reacher őrnagy Lee Child nagyszerű sorozatának második részében (ami jó 20 év után akadt újra a kezembe, ezért véletlenül még egyszer kiolvastam) egy furgon rakterében találja magát – az FBI egy szemrevaló ügynökével együtt. Akit elraboltak. Példaképem, Jack Reacher őrnagy csak úgy véletlenül kerül a furgonba. A Ne add fel könnyen végtelenül buta emberrablói ahelyett, hogy kipenderítenék a kocsiból, magukkal cipelik. Elképzelni sem tudják ezek a nyavalyások, hogy ezzel mekkora problémákat vesznek a nyakukba.

Példaképem, Jack Reacher őrnagy ugyanis erős, okos, képzett, ravasz és Sherlock Holmes-abb Sherlock Holmes-nál is (lásd: A sátán kutyája). (Figyelj csak, hogy kielemzi már a csajszit az elején.) Az igazságérzete ráadásul a plafont verdesi. Ő a legjobb mesterlövész is. (Lefogadhatod, hogy páran golyót kapnak a fejükbe.)

Read more
1 14 15 16 17 18