Ingar Johnsrud: Kereszt – Könyv – kritika

Ingar Johnsrud: Kereszt

Kezdjük a jó hírrel: mintha a Beier-sorozat főfelügyelője nem tűnne olyan szerencsétlen alaknak, mint az első két kötetben. Talán Ingar Johnsrud rájött, így a trilógia zárásánál, hogy könnyebb azonosulni egy kompetensebb főhőssel. Helyes. A kereszt skandináv krimi amúgy, tehát elvárás, hogy a főhős legalább egy kicsit nyomorult legyen. Erre mi történik itt, kérem szépen? Egy egészen élvezhető, fordulatos és pörgős, az átlag nyögvenyelős skandináv bűnregényt meghaladó történetbe csöppenünk.

Ingar Johnsrud túlkavarja a dolgokat

És ez az érzésünk ki is tart kb. A kereszt 65%-áig. Onnét azt gondolod, hogy a szerző átesett kicsit a ló túlsó oldalára, és kicsit túl sok a keverés-kavarás. Mondjuk, ugyanez volt a helyzet az előző részél is. A nyomozás átbillen akció-thrillerbe, a pörgés pedig parányit túlpörög.

Na figyelj, ilyenek vannak Johnsrud könyvében: iszlám terroristák, biológiai fegyverek, sima fegyverek, vallási fanatizmus, migránsok!, leszbikus szerelem, újságírás, hackerek, kábítószer, egy viking, aki ki tudja mi okból keveredett ide, a politika legfelsőbb szintje – mindehhez hozzá jön még egy sötét összeesküvés is.

Keresztet vethetsz az ilyen bonyolult tervre

Legalább három rendőr van személy személyesen érintve az eseményekben, de nyakig benne vannak ám a kulimászban mindahányan. És minden mindennel összefügg. Aztán van egy végtelenül bonyolult terv, de te tudod, hogy nincs az az úristen, hogy ilyesmi a való életben egy pillanatra is működjön. És akkor egy kicsit itt eleged is lesz a Kereszt című műből. Bár tény, ha eddig eljutsz, már végigolvasod, hogy kiderüljön, hogy keveredik ki Beier a csávából és a három csaj közül melyiket akasztja le.

Pedig hol van még akkor a sorozat ELPUSZTÍTHATATLAN svéd bérgyilkosa, akinek az állaga szegény Szent Sebestyénére hasonlít, és akinek egy műanyag maszk(!) takarja a fizimiskáját. Nyilván azért, hogy jobban beolvadjon a környezetébe. Ha ezt a 47-es ügynök meghallaná, feltehetően saját kezűleg verné agyon az ELPUSZTÍTHATATLAN svédet egy gitártokkal.

Azért, ha szereted az átlagosnál élénkebb skandináv krimiket és a bonyolult összeesküvés-elméleteket, a Kereszt című könyv jó eséllyel tetszeni fog.

7.7/10

Ingar Johnsrud: Kereszt (Fredrik Beier 3.)
General Press. 2019. 520 oldal

Daniel Silva: A másik nő – Könyv – kritika

Daniel Silva: A másik nő könyvborító

Szerinted működhet egy kémregény-sorozat, ami a 18. részénél tart jelenleg? Schimansky. Én kb. a 7. résznél csatlakoztam be Daniel Silva-sorozatához, és habár meszeiről ordít a sorozat köteteiről, hogy egy kaptafa az összes, mégis, amint elszaladt 100 oldal bármelyik részből, azt veszed észre, hogy nem tudod letenni. Aztán beleszoksz a dolgokba és pár kötettel később már 100 oldal sem kellett hozzá, mintha a szerző menet közben egyre profibbá válna, szinte rögtön az elején lebilincsel. (Miközben a történetek alapfelépítése tulajdonképpen tök ugyanaz részről részre. Érdekes ám.)

Na, A másik nő az első rész, ahol ez nem jött össze teljesen. Nyilván nem lehet mindig arab terroristákkal összeakasztani a bajszot, akik hol ezt, hol amazt a fővárost akarják a levegőbe repíteni, kell egy kis változatosság néha. Azonban a brit hírszerzés soraiba beférkőzött orosz tégla utáni hajtóvadászat elég vérszegénynek tűnik a sorozat korábbi, jóval jelentőségteljesebb eseményei után. Nem beszélve arról sem, hogy az izraeli titkosszolgálat, és főhősünk, Gabriel Allon részvétele is erőltetettnek hat az ügyben, mintha az izraeliek csak oda lennének löködve egy kellemetlen szagú, bűzlő szőrkupachoz mondván nekik: nesztek, skacok, igaz, hogy a mi sarunk, de ti csak azért takarítsátok fel!

Annyira rossz? Nem, egyáltalán nem, A másik nő inkább csak olyan, mintha kémregény helyett krimit olvasnál. Egy helyenként egészen izgalmas krimit. Amelybe még minden kémregény-fogyasztó régi ismerőse, a legendás Kim Philby (ez a hülye pöcs) is belekeveredik.

Szóval nincs azzal különösebb probléma, hogy egy kissé visszafogottabb, kicsit lassabb fordulatszámon pörgő, kevesebb akcióval operáló epizód keveredik a sorozat kötetei közé.

Read more

Nelson DeMille: Az oroszlán – Könyv – kritika

Nelson DeMille: Az oroszlán

A líbiai terrorista és a Corey-házaspár története folytatódik. És ha neked ki is maradt Nelson DeMille könyvének előzménye, mint nekem, nem lesz hiányérzeted, mert mindent szépen elmagyaráznak. A gond inkább azzal van, hogy Az oroszlán című könyv eleje jórészt a rohadék Aszad Halíl nézőpontjából játszódik, aki a sokévi átlagnál is fanatikusabb terrorista, és az öldöklésen kívül semmi más nem érdekli. De most komolyan. Semmi.

És neked körülbelül Az oroszlán harmadánál már kezd eleged lenni abból, hogy válogatás nélkül mészárolja le az előző részből megmaradt ellenlábasait, valamint saját segítőtársait, nehogy azok azonosíthassák. És ennek a nagy óvatosságnak csak az mond ellent PICINYKÉT, hogy közben ez a huncut Halíl szórakozásból telefonon hívogatja a rendőrséget, hogy kigúnyolja őket. Valamint az, hogy a rendőrségnek már alapból egy valag aktája van róla.

Ráadásul Halíl még az Al Kaidától is bevállal egy melót, bár azt a végére hagyja, miután a személyes dolgait elintézi. Aha. (- Semmi gond, Halíl, – mondhatják neki VALÓSZÍNŰLEG az elvtársak az Al Kaidánál, – intézd csak az ügyeidet nyugodtan, az se baj, ha hajtóvadászatba kezdenek ellened, országos körözés, 6 csillag. No problemo, mi ráérünk felrobbantani a bombánkat később is! – És akkor ezek a szerencsétlen Al Kaidások még csak nem is sejtik, hogy van Halílnak ez a heppje a szemtanúkkal. Hát köszönöm szépen az ilyen segítséget!)

Read more

Samuel Bjork: Őzike – Könyv – kritika

Samuel Bjork: Őzike

Skandináv krimisorozat, ami nem ontja a részeket? Végre, egy kis nyugalom! Samuel Bjork Őzikéjének főhőse erősen problémás, de amúgy zseniális nyomozónő. A rengeteg személyes probléma minden skandináv krimi kötelező alapvetése, bár zseniális nyomozó viszonylag kevés akad bennük, inkább csak lelkiismeretesek és szétgürcölik magukat. Jó, mondjuk, Nesbo Harry Hole-je tényleg zseniális egy kicsit, de cserében alkoholista. Mindezek alapján úgy néz ki, hogy skandinávéknál az értelmi képességek egyenesen arányosak a problémákkal, – elképzelheted, hogy mi a pálya szegény Mia Krügerrel.

Minden egyes rész elején fel van függesztve vagy pszichiátriai kezelés alatt áll. Néha, ha olyan kedve van, az ereit is fel akarja vagdosni, miközben MÉG masszív alkoholista is. De amúgy szimpatikus csajszi. És valamiért, basszus, el nem hiszed, mindig ki akarják rúgni a munkahelyéről. Fene se érti. (Csak Holger, a dagadék főnöke mindig megvédi.)

Az Őzike nem a szokásos sablonkrimi, az tény; mert jó is lenne, ha az lenne! De itt egyszerre öt szálon kapod az infót, alig győzöd kapkodni a fejed, és úgy érzed, nem árt, ha te is zseniális vagy egy kicsit, mert a túl sok szereplőt képtelen lennél észben tartani egy élesre csiszolt AGY nélkül.

Az Őzike sok karaktere ráadásul olyan ritkán bukkan fel, hogy egyáltalán nem is emlékeznél rá, ha az elméd, ez a finom szerkezet nem működne átlagon felüli hatékonysággal. De NÉHA, basszus, még így is előkeveredik egy csomó ismeretlen pofa! A fene egye meg őket!

Read more

Helen Fields: Tökéletes maradványok – Könyv – kritika

Helen Fields: Tökéletes maradványok

Na tessék, már megint egy szőke csaj, pszicho-thrillerrel? Ami ugyebár mértékadó vélemények (elsősorban a sajátom) szerint a krimi-irodalom legalja. Miért álltál akkor neki, nagyokos? Hát mert azt hittem a Tökéletes maradványok sima krimi.

És szó se róla, Helen Fields könyének fele valóban az is, az Interpoltól Skóciába ejtőernyőzott Callanach felügyelőnek számos problémája akad egy sorozatgyilkos és saját francia akcentusa miatt. 

A nyomozás ígéretesen indul, a kezdés alapján biztosra veszed, hogy a felügyelőnek egy gonosz lángelmével gyűlik meg a baja, de a tettes utáni hajsza szép fokozatosan eljelentéktelenedik. Fields muníció hiányában mellékszálakkal próbálja kitölteni az űrt: egy kolléga ügye kap egyre nagyobb teret, aztán befigyel némi romantika és a felügyelő nem túl fényes múltja is.

A könyv leggyengébb részei a munkatársakkal való túlerőltetett összeütközések, viszont e pár jelenetet leszámítva a Tökéletes maradványok színvonalával nincs különösebb probléma… kb. a könyv feléig, ahol a stílus is elkezd egyre pongyolábbá válni, ami leginkább a főnyomozó kartárs hisztijeinél érhető tetten… ez később a levakarhatatlan önkéntes profilozóval kiegészülve egészen nevetségessé és szakmaiatlanná teszi a dr. King utáni hajszát. És Helen Fields könyvét is.

A nyomozással párhuzamos, pszichotrillernek szánt fejezetekben, dr. King kisszerű és szánalmas elméjébe nyerhetsz bepillantást. Méghogy gonosz lángelme! Jó lenne, mi? Egyszerű kisebbrendűségi komplexussal sújtott pszichopata, aki grandiózusnak vélt terveivel egyre nagyobb kulimászba keveri magát. A csalafinta dr. King által elkövetett kínzások naturalista leírása viszont nem való gyenge idegzetűeknek, krimi helyett inkább kívánkoznának trancsírozós horrorba. Nem csodálkoznék, ha azon a ponton, amidőn dr. King számot ad autodidakta módon elsajátított fogászati ismereteiről, páran ijedtükben kihajítanák az ablakon Fields pszichothrillerét.

A végére teljesen lesüllyed a Tökéletes maradványok színvonala: viszonylag értelmesen megírt fejezetek váltakoznak logikai bakugrásokkal (a fondorlatos dr. King egy minden alapot nélkülöző feltételezésre alapozza tervét, ami, bakker, be is jön neki) és cápaugrás szintű fordulatokkal: a régi ismerős feltűnésénél a bérszámfejtésen és az autókereskedővel kötött alkunál már te szégyelled magad, de mélységesen, Helen Fields helyett.

6.5/10

Helen Fields: Tökéletes maradványok
Művelt Nép Kiadó. 2018. 430 oldal

Ez is érdekelhet:
Mike Omer: Egy gyilkos elme

Maria Adolfsson: Botlás – Könyv – kritika

Maria Adolfsson: Botlás - Könyvborító

Hoppá, egy újabb skandináv krimi, ráadásul egy szöszi csajszi írta. Mit jelent ez nagy valószínűséggel? Hát azt, hogy a Botlás pszichothriller. Bővebben? Rinyálás és nyavalygás. Nos, hát, nem, tévedsz. (Legalábbis jelen esetben.) Miután sikeresen átrágod magad a kezdő oldalakon, melyek egy alkoholmámoros éjszaka másnapját taglalják, kissé bő lére (lőrére) eresztve, Maria Adolfsson regénye profi krimibe vált.

Az alaphelyzet, mely szerint Karen lefekszik a bunkó főnökével, teljesen öncélú, simán elhagyható lenne, és amint beindul a nyomozás, nem is lesz sok jelentősége. Bár a dolgokat bonyolítja, legalábbis Karenét, hogy az áldozat a bunkó főnök volt felesége. A főnök megy parkolópályára, Karen pedig átveszi a nyomozás vezetését.

A helyszín, a Doggerland-szigetcsoport, ahol a brit és skandináv kultúra keveredik, erősen fiktívnek tűnik. Ha a földrajz nem az erősséged, és jövőre ide mennél nyaralni, lehet, hogy csalódnál. (Belelógna a vízbe a lábad, vagy a nyomorult szélturbinák mennének az agyadra…) Gyanakvásodat egyébként ügyesen elaltatja a szigetek profi környezet- és társadalomrajza, amely nagyon ravaszul épül be a Botlás szövegbe.

Alapvetően jó helynek tűnik, na, talán csak a rendőrség kötelékében fellépő hímsovinizmust érzed eltúlzottnak. Azonban egyszeri olvasóként még így is hatással van rád, mert legszívesebben a türelmes Karen helyett te vernéd jól pofán egy átlagosnál nagyobb méretű szívlapáttal a kötekedő kollégákat.

Karen amúgy is rossz véleménnyel van magáról, és kissé sokat lovagol azon, hogy lassan halad a nyomozás. Ha te lennél a felettese, hagynád, hadd tegye csak a dolgát, látszik, hogy ért hozzá. Szakszerűen és lelkiismeretesen végzi a munkáját, és a nyomozása sehol sem megy át afféle megszállottságba, mint mondjuk Bosch nyomozó esetében (ld. Michael Connelly: A feslett szőke)

Karen magánélete sem zavaró, még az is belefér, ha egy-egy jelenet árnyalatnyival hosszabbra sikeredik a kelleténél. A múltbéli tragédiája miatt pedig, amelyre csak szép lassan derül fény, hogy jó sokáig furdaljon a kíváncsiság, amúgy is elnéző vagy vele szemben.

A nyomozás két szálon fut, de a flashback-eket olvasva azért sejtheted, hogy hol várható megoldás. Azért így is sikerül elbizonytalanodnod néha az infók ravasz adagolásának köszönhetően. A végén pedig, ha azt hiszed, mindent tudsz már, még jól meg is lepődsz. Vagy hát, lehet, hogy te éppen nem. Én mondjuk, meglepődtem.

Aztán pedig, lehet, meg is hatódsz, mert úgy látszik, egy szőke nőci csak nem tud kibújni teljesen a bőréből, és a Botlás végére muszáj beillesztenie egy majdnem felesleges, viszont annál érzelmesebb lezárást. Ami igazából nem is túl nagy ár egy jó krimiért. És aminek a hatása amúgy is lenullázódik majd AdolfssonDoggerland-sorozatánakkövetkező részében.

8.1/10

Maria Adolfsson: Botlás (Doggerland 1.)
Gabo Kiadó. 2019. 446 oldal

Alexander Söderberg: A második fiú – Könyv – kritika

Alexander Söderberg: A második fiú

Sophie Brinkmann exápolónő külsős tagként kerül be egy bűnszervezetébe (ld: Andalúziai szerető). Ezt a foglalkozást márpedig jobb az alapoktól kezdve kitanulni, mert ha csak úgy belecsöppensz mint Pilátus a krédóba, bizony előfordulhat, hogy szakmai bakit vétesz. Aminek következményeként lehet, hogy ki is lyuggatnak párszor.

Szóval egy második fiú? Ráadásul mostoha? Úgy hiányzik neki, mint a hátára egy púp!

De halljuk inkább a jó hírt: Alexander Söderbergsorozatának második etapja jóval mozgalmasabb, mint az első. Először is hiányzik annak kissé uncsi expozíciója. Aztán jó benne az is, hogy a sztori teljesen kiszámíthatatlan, sosem tudod előre, hogy merre fog tekeredni a cselekmény. És figyi, A második fiúban még az is előfordul, hogy komolyan szorítasz egy szereplőért. Vagy többért.

A második fiú receptje receptje amúgy ismerős az előző részből: két külön brancs, két külön történet, Sophie és az éppen karmakómából (lásd: Karmacoma on YouTube) ébredező Hector kalandjai és a rendőrségi nyomozás csak a könyv végén érnek össze. És ha már a rendőrségi nyomozásnál tartunk: sajnos itt is belép ugyanaz lelombozó történetformáló elem, mint az első részben: a piszkos zsaru-effektus; csak míg ott kis jóindulattal hihető volt, itt a hiteltelenségig túl van pörgetve, hiszen a szép lassan teljesen becsavarodó Tommy nagyfőnök sokkal jobban járna, ha lapítana mint szőr a fűben, a boldog úristen se kötné az előző rész sumákságaihoz.

És ezt így hogy?

Read more
1 11 12 13 14 15