A líbiai terrorista és a Corey-házaspár története folytatódik. És ha neked ki is maradt Nelson DeMille könyvének előzménye, mint nekem, nem lesz hiányérzeted, mert mindent szépen elmagyaráznak. A gond inkább azzal van, hogy Az oroszlán című könyv eleje jórészt a rohadék Aszad Halíl nézőpontjából játszódik, aki a sokévi átlagnál is fanatikusabb terrorista, és az öldöklésen kívül semmi más nem érdekli. De most komolyan. Semmi.

És neked körülbelül Az oroszlán harmadánál már kezd eleged lenni abból, hogy válogatás nélkül mészárolja le az előző részből megmaradt ellenlábasait, valamint saját segítőtársait, nehogy azok azonosíthassák. És ennek a nagy óvatosságnak csak az mond ellent PICINYKÉT, hogy közben ez a huncut Halíl szórakozásból telefonon hívogatja a rendőrséget, hogy kigúnyolja őket. Valamint az, hogy a rendőrségnek már alapból egy valag aktája van róla.

Ráadásul Halíl még az Al Kaidától is bevállal egy melót, bár azt a végére hagyja, miután a személyes dolgait elintézi. Aha. (- Semmi gond, Halíl, – mondhatják neki VALÓSZÍNŰLEG az elvtársak az Al Kaidánál, – intézd csak az ügyeidet nyugodtan, az se baj, ha hajtóvadászatba kezdenek ellened, országos körözés, 6 csillag. No problemo, mi ráérünk felrobbantani a bombánkat később is! – És akkor ezek a szerencsétlen Al Kaidások még csak nem is sejtik, hogy van Halílnak ez a heppje a szemtanúkkal. Hát köszönöm szépen az ilyen segítséget!)