Chris Carter: Vérrel írva – Könyv – kritika

Amikor elkezdtük készíteni ezt a blogot, valahol a Chris Carter Robert Hunter-sorozatának a 4-5. részénél tartottam. És éppen kezdett elegem lenni belőle a sematikus és könnyen kiismerhető építőelemei miatt. Aztán jött az Egy gonosz elme az elképzelhetetlen gonosszal és ez mindent megváltoztatott. Új erőt adott a lehető legborzalmasabb gyilkosságokban elmerülő nyomozópáros kalandjainak. A Vérrel írva idejére ez az erő mintha ismét apadásnak indult volna.

Krimisorozat vérrel írva

Robert Hunter és Carlos Garcia, a los angeles-i rendőrség extrém erőszakos részlegének összeszokott kétfős csapata szerencsétlenségükre sorozatban fogja ki Kalifornia állam legőrültebb gonosztevőit, akiknek körülbelül 99%-a ráadásul még sorozatgyilkos is.

Továbbá ezek a sorozatgyilkosok egyike sem a visszafogottságáról híres. A plafonról is a vér csurog lefelé, miután távoztak egy helyszínről. A szerző pedig kéjes élvezettel merül el a legborzasztóbb részletekben, hosszúra nyújtott és aprólékos leírását nyújtva a tetthelyeknek.

Chris Carter könyveinek tulajdonképpen ez adja a lényegét. Az alig elképzelhető borzalom. Az olvasó pedig szörnyülködve ingatja a fejét: „- Édes istenem, hát ez rettenetes! Én biztos képtelen volnék ilyesmire!”

A Vérrel írva annyiban más, hogy ezek a hosszas leírások szinte teljesen hiányoznak belőle.

A vérfarkasmaszk mögött rejtőzködő sorozatgyilkos sem tétlenkedik, ez egyértelmű. Viszont az is kiderül, hogy a futószalagon elkövetett gyilkosságok esetén valami lényeges hiányzik. Mégpedig az egyik legfontosabb összetevő. Az, hogy az olvasó maga is a lehető legközelebb kerüljön a borzalmakhoz.

Robert Hunter, a magányos hős

Merészség lenne azt állítani, hogy Chris Carter könyvei a thriller-irodalom legvirtuózabb remekművei közé tartoznának. Carter nagyon visszafogottan bánik az angol nyelvvel. Azt viszont nem lehet tőle elvitatni, hogy mesterien képes fenntartani az olvasói érdeklődést.

Ha elolvastál néhányat Robert Hunter vérgőzös esetei közül, szinte látod megszilárdulni az köteléket saját magad és a tragikus sorsú nyomozó között. És a hangsúly pontosan a tragikus szón áll.

Hunter elképzelhetetlenül sokat szenved a nyomozásait elbeszélő könyvekben. Azelőtt pedig, mint kiderült, még többet. Így azt veszed észre, hogy veszettül szorítasz a detektívért, kiváltképpen azért hogy találjon végre egy olyan barátnőt, akit nem intéz el menet közben egy sorozatgyilkos – vagy, ami még rosszabb, nem sorozatgyilkos ő maga is…

Chris Carter ezt a figyelemre méltó fegyvertényt egyébként úgy éri el, hogy csak minimálisan árnyalja Huntert, hiszen az alapvető információkon túl – okos, erős, bátor – alig tudunk meg róla többet.

Muszáj lesz izgulni

A Vérrel írva, ahogy már említettük, meglepő módon nélkülözi a véres részletekben való tobzódást. Ehelyett egy másik módszerrel fogja meg az olvasót. Angela Wood, a jobb sorsra érdemes ifjú tolvajlány ellopja egy sorozatgyilkos naplóját. Egy különösen kegyetlen sorozatgyilkosét. Egy különösen veszélyes sorozatgyilkosét. No, innentől lehet aggódni a lányért.

A Vérrel írva gonosza Hunter minden eddigi ellenfelénél felkészültebb. Mindig egy lépéssel a rendőrség előtt jár. És képtelenség elrejtőzni előle. A Robert Hunter-sorozat xx. része a fullasztó izgalommal bilincsel le. A vérfarkas-maszkos gyilkos legyőzhetetlennek tűnik.

A Vérrel írva, bár a kötelező minimumot hozza, mégsem olyan letaglózóan kegyetlen, mint Carter egyik-másik korábbi könyve. Az akar lenni, de hiába. Ugyanaz a mutatvány sorozatosan ismételgetve előbb-utóbb elfárad.

Rutinos öldöklés

Chris Carter Vérrel írva című thrillerje több ponton is elvéti a ritmust. Először is a vérfarkas-maszkos gyilkos már-már emberfeletti képességek birtokosa. Mintha csak a sorozatgyilkosok Chuck Norris-sza lenne. Kihívja maga ellen a teljes los angeles-i rendőrséget… és nyer. A különleges osztag sem ellenfél számára.

Ez azt eredményezi, hogy ahelyett, hogy megijednél tőle, inkább azon gondolkodsz, hogy ez már tényleg túlzás.

Azonban ennél sokkal nagyobb baj, ha egy könyv szereplője annyira kétségbeejtően ostoba, hogy azzal a saját sírját ássa meg. Márpedig Angela Wood éppen ezt teszi. Még nagyobb baj, hogy ez nem is teljes mértékben az ő hibája, hanem a szerzőé. Chris Carter hülyévé változtatja Angelát – kizárólag azért, hogy megkönnyítse a gyilkos dolgát. És a saját magáét is.

Rutinos leszámolás

Ugyanaz a helyzet a végső leszámolással is. Ha eddig nem láttad volna, akkor a Vérrel írva során teljesen egyértelművé válik: A Hunter-könyvek leggyengébb része mindig a befejezés.

A vérszomjas tettes, miután egy ideig telefonon hívogatja a nyomozót, végül elrabolja őt. Vagy a barátnőjét. Vagy Garciát. Vagy Garcia barátnőjét. Vagy Blake kapitányt.

Miért is?

Azért, mert így semmi kreatív erőfeszítés nem szükséges és a szemben álló felek mégis egy helyszínen találják magukat. Hunter általában egy székhez bilincselve, vert helyzetben. Mint például jelen esetben is.

Ekkor rádöbbensz, hogy Robert Hunter eseteinek körülbelül 99%-át azonnal megoldaná, ha Hunter, Garcia és aktuális partnereik hátsó felébe, valamint Blake kapitány egyik formás farpofájába nyomkövetőt ültetnének. Ha valamelyikük eltűnne, csak követni kellene a villogó piros pontot, és voilá, a tettessel együtt mindannyian meglennének!

Mivel sajnos egyelőre még nem ez a felállás, Hunternek most is egy székhez bilincselve kell legyőzni a sorozatgyilkosok supermenjét. Vajon hogy alakul végül kettejük párbaja? Kidumálja magát Hunter szorult helyzetéből vagy fizikailag semmisíti meg ellenfelét?

És eközben te csak röhögsz az egészen vagy egyenesen az arcodat kaparod hitetlenkedve? Vagy egyszerre mindkettőt?

Értékelés: 7.6/10

Chris Carter: Vérrel írva (Robert Hunter 11.)
General Press Kiadó. 2024. 325 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Mike Omer: Élve eltemetve
—
Kritika a Rober Hunter-sorozat részeiről:
1. A keresztes gyilkos
2. Kivégzés
6. Egy gonosz elme
7. A nevem: Halál
8. A hívás
9. A holtak csarnoka
10. A gonosz nyomában
11. Vérrel írva
12. Félelem