Igaz történet, mindenki vigyázzon! Bár Maugliról még nem bizonyosodott be, hogy története csupán ügyes kitaláció, a lány, aki a farkasokkal bandázott (Misha Defonseca: Túlélni farkasok közt) már bevallotta, hogy csak kamuzta az egészet. Most lehet, aszondod, prekoncepcióim vannak, de helló, határozottan azután írom ezt a kritikát, hogy elolvastam A lány, akinek nem volt neve című könyvet.
Ha te is elolvasod, két dolog lesz egyértelmű Marina Chapman szövege kapcsán: az egyik, hogy istentelenül naiv fogalmazvány, a másik, hogy nagyon hiszékenynek kell lenned, hogy bekajáld. Jó, persze, akit majmok neveltek, annál bocsánatos bűn a naiv életszemlélet, egészen más lenne a helyzet, gondolom, ha nílusi krokodilusok pátyolgatták volna az illetőt korai éveiben.
És a majmos rész még csak nem is annyira rossz. A lány, akinek nem volt neve kissé együgyű, kissé együgyű, szentimentális kalandregénynek érződik, afféle Tarzan-lightnak, lányos verzióban, mínusz liánokon való himbálódzás. (Azok sajnos leszakadnak, állítólag még egy kislány alatt is… nemhogy a nagy debella Tarzan alatt. Persze ő is csak kitaláció, el ne hidd az ellenkezőjét!)
Talán egyedül a jóságos, öreg majom lóg ki a szövegből meg a többi majom közül, amelyik megmenti hősünket a mérgezéstől. No meg a kislány hosszú haja, mert te elhiszed, hogy bárki is derékig érő hajzuhataggal rohangásszon az aljnövényzetben, anélkül hogy minden második bokorra felcsavarodna? Én nem.
Marina Chapman gondjait az emberek jelentik. A fránya emberek, már megint. És most nem arról van szó, hogy a kiscsaj, akinek nincs neve, majommód kommunikál, a népek meg csak néznek, mint a moziban.
Majmok között élni egzotikus. Pont. Emberek között élni az 1960-as évek Kolumbiájában, egy lepusztult kupiban, nem. Az emberek közé jutva a főhős ótvarnál ótvarabb helyeken köt ki, és az ő szemén keresztül, figyelj csak!, megismerkedsz egy csomó dologgal, amit már AMÚGY IS ISMERSZ. Ágy, asztal, tv. Hát nem túl érdekes.
Tudja ezt a mesélő (és a szellemíró) is, ezért a lány inkább beáll az utcagyerekek közé. Innentől Copperfield Dávid – kolumbiai kiadás. És akárhogy próbálkozik a noname főszereplő, például befogadják rendes népek, mindig visszajut az utcára. KIVÉVE, amikor egy velejéig gonosz gengszterbanda veszi fel házicselédnek, ahol agyba-főbe verik.
No, innentől lóg ki legjobban a lóláb, amikor a főhős nem lóg meg, hogy A lány, akinek nem volt neve csak ostoba kitaláció. A bénábbnál is bénább fordulatok láttán kezded azt érezni, hogy egy olyasféle áldoku filmet nézel, (mint, mondjuk, Az igazi Mao) ami egyre nagyobb és nagyobb marhaságok felé kanyarodik, várva, hogy mikor csapsz már az asztalra, hogy most már elég!
Ott van például valószerűtlen barát, akivel a fa tetejéről ismerkedik meg ez a majom lány, és ketten (e két nyelvészeti őstehetség) saját hang nélküli jelnyelvet FEJLESZTENEK KI ráérő óráikban, nehogy a gengszterek kihallgassák őket, Na meg ott van még a bomba is!
És eleve, késő felnőttkorban nyilvánosság elé lépni ezzel a sztorival. Hát izé.
Messziről jött ember azt mond, amit akar. Ha te azt állítod, hogy öt éves korodtól mongúzok neveltek Indokínában, és megtanítottak a kígyóvadászatra, hát ki az aki bebizonyítja az ellenkezőjét?
5/10
Lynne Barrett-Lee – Marina Chapman: A lány, akinek nem volt neve
XXI. Század Kiadó. 2019. 336 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Edgar Rice Burroughs: Tarzan és a párducemberek
