A Bridgerton-sorozat esetében hagyomány, hogy amint a házasulásra kijelölt felek megpillantják egymást, visszavonhatatlanul egymásra cuppannak. (Azért így könnyű ám.) A Tisztességes ajánlat már ebben is meghaladja az előző részeket (lásd A herceg és én & A vikomt, aki engem szeretett), mivel Benedict Bridgerton immáron a távolból képes érzékelni Sophie Beckett kisugárzását és azonnal körözni is kezd körülötte, mint egy kis méhecske.

Na, jó. Igazából az enyhe dohszagot árasztó ezüstruhás hölgy körül kezd sürgölődni, akinek Sophie kiadja magát, hogy belóghasson a bálba. Sophie gyámleányból lett kizsigerelt szobalány, akit szanaszét szivat a mostohája. Van két mostohatesója is. Csajok. Ők is mind a bálban ropják. Sophie-ra maradna a házimunka, azonban ekkor pár tündéri jóakarója a segítségére siet…

Hogy mi túró??? Ez így színtiszta Hamupipőke, pislogsz hüledezve, hogy van bőr a képén a tisztelt szerzőnőnek? Ám szerencsére ez a rész hamarosan rövidre zárul. A kötelező köröket persze azért még kipipálja a könyv: éjféli menekülés és sikertelen nyomozás a meglógott kiszemelt után.

Innentől az álmai hölgye után sóvárgó Benedict Bridgerton már csak a véletlenben bízhat… Ami el is érkezik két hosszú év múlva…

Minden előzetes várakozás ellenére a meséből kölcsönzött rész a könyv legjobbja. Sophie-val együttérezhetsz, na meg szurkolhatsz neki, hogy élete szerelme rátaláljon. Amarantát, a gonosz mostohát meg utalhatod. (Fú, micsoda egy mocskos dög!) És miután a szerelmesek egymásra akadnak, anélkül hogy Benedict a báli ruha hiányában felismerné az ezüstruhás hölgyet, csorgó nyállal figyelheted, hogy vajon mi fog ebből kisülni. Benedict vajon továbbra is az elérhetetlen álomkép iránt epekedik vagy beéri az alacsony sorból származó egyszerűbb lánnyal, aki azért MAJDNEM olyan vonzó, mint az előbbi?

És akkor itt jó pár dolog elromlik.

Az előző két kötet nagyját is főképpen az aktuális szerelmespár elmésnek és csipkelődőnek szánt, de jobbára csak felszínesre sikeredett társalgása töltötte ki. Ez persze a Tisztességes ajánlatban is jelen van, viszont a könyv emellett számos jelenet erejéig teljesen elbutul, olcsó szerelmi civakodássá válik, ahol a felek bekezdésenként felváltva tegezik majd magázzák egymást, lökdösődnek, taszigálódnak, aztán minden átmenet nélkül csókolózni kezdenek.

Már az is rossz ómen, amikor a bájos kis Sophie egy gyertyacsonkkal csak úgy évődésképpen fejbe hajítja kiszemeltjét, de az í-re a pontot az teszi fel, amikor törékeny kacsójával olyan balhoroggal keni állon Benedictet, hogy az Amber Heard-nek is becsületére válna.

A szerelmi bonyodalmakon, a folyamatos felhevülés állapotán oly mértékben érződik az olvasóknak való megfelelés izzadságszagú kényszere, hogy a Tisztességes ajánlat teljesen nevetségessé válik.

Az ostobaságok abszolút csúcspontját az jelenti, amikor a csúnya megfázásból frissen kilábalt második számú Bridgerton-fivér, hogy ágaskodó gerjedelmét lehűtse (amelyet addig egy tányérral sikeresen álcázott) lemegy fürödni a tóra. MÁJUS LEGELEJÉN. A KÖDÖS ALBIONBAN. Ahelyett, hogy sokkal egyszerűbben, izé, nos, elintézné az ügyet saját kezűleg…

A váltakozó színvonalú fejezetek, és a műfajban kötelező összeveszés után a szerelmesek története végérvényesen bohózatba vált. A gonosz mostohával való régóta esedékes összeütközés és annak feloldása, eskü, egy Grimm-mesében is együgyű lenne. Julia Quinn, amikor kilép az epekedés és évődés megszokott keretei közül, a valóság ismeretének teljes hiányáról tesz tanúbizonyságot.

Így a sorozat legjobban induló része az (eddigi) legbénább lesz.

Persze a Tisztességes ajánlatnak azért akadnak erényei is:

A Bridgerton-fiúknak hihetetlen mákja van, mivel szíveik választottjai MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT készen állnak a hüvelyi orgazmusra.

A könyv nagy csábítási jelenete pedig – valószínűleg a szerző szándékai ellenére – tűpontos látlelet arról, hogyan csábíthatták el hajdanán munkaadóik (vagy azok környezete) a hiszékeny szobalányokat, aki aztán hamarosan mehettek is isten hírével egy zabigyerekkel a karjukon.

Sophie Beckett azonban nagy szerencséjére bizakodhat: a tisztességes és szerető családban felcseperedett Benedict Bridgerton a kor szokásaitól eltérően feltehetően alig várja, hogy nőül vegye a szobalányt, akit előzőleg sikeresen levarrt a kanapén.

6.5/10

Julia Quinn: Tisztességes ajánlat (Bridgerton-család 3.)
Gabo Könyvkiadó. 2021. 400 oldal

Vajon el lehet sütni tökre ugyanazt egy könyvsorozat második részében mint az elsőben? Naná: Délceg hímpéldány. Múltbéli trauma. Aranyos csajszi. Ugyanaz a nyüves Társaság. Az összes szereplő kenyérre kenhető. Mindannyian egy meseszerű, színes légbuborékban élnek, ahová a külvilág zajai nem hatolnak be. Buli buli hátán. És végső soron mindenki, de mindenki házasodni akar.

A két kötet alapján egyébként a korabeli férfiaknak (pláne, ha főrendek) oltári mákja van: a csajok már a láttukon elalélnak. Szóval minimális mértékben sem kell strapálniuk magukat. De egy magára valamit is adó feminista nem csupán ettől tépné ki csomókban a haját. Julia Quinn szerint a 19. század elején a csajok jórészt biztosak abban, hogy minden csapodár, a gyertyát mindkét végén égető szoknyavadász azonnal kezes báránnyá változik, amint oltár elé vezetett valakit. Nem tudom, hogy eljutok-e odáig ebben a sorozatban, amikor ezek a féleszű libák majd mind jól pofára esnek…

A „tüzes” Kate Sheffield szerencsére nem ilyen lány! Azonban hiába nem ilyen lány, ha ő is (majdnem) azonnal elalél a vikomt láttán. Á, megette a fene az egészet!

A két karakter közötti drámai összeütközés csúcspontja, mikor Kate ebe, Newton vizes bundájával lefröcsköli Bridgerton vikomtot. Szóval nem teljesen zökkenőmentes a dolog. A vikomt erős késztetést érez, hogy ott helyben megfojtsa. (A nőt meg a kutyát is.) Ugye emlékszünk, ő volt az a jómadár, aki az első etapban a herceg torkát markolászta. (A vikomtnak is megvan tehát a sötét oldala.)

Egy szó mint száz, a bugyutaságoktól A vikomt, aki engem szeretett sem mentes teljességgel. Bár a javára írandó, hogy ilyesmiből azért kevesebb található benne, mint az előző részben.

Persze olyan „életszerű” helyzetek attól még simán előfordulnak, mint például elkerülendő a találkozást az ellenszenves pinabubussal, bebújsz előle az asztal alá. Hátha nem buksz le, ugyebár.

Továbbá te magad is felszisszensz, amikor ez a fránya vikomt játékos évődések közben lazán gyomorba rúgja vágyai tárgyát… Majd egyéb kölcsönös inzultációk után, mintha mi se történt volna, enyelegni kezd vele.

A második rész egyvalamiben viszont határozottan túltesz az előzményén: jóval csöpögősebb. Talán köze van ehhez az egyértelműen csúcsra járatott eszképizmusnak is. Nagyon nehezen tudom nem elképzelni, ahogy e valóságtól minden ízében elrugaszkodott tündérmese női olvasói ne dülöngélnének jobbra-balra a meghatottságtól, amint a nagy, erős és férfias Anthony Bridgerton tanúbizonyságot tesz arról, hogy van lelke.

A sorozat előző kötetéhez hasonlóan A vikomt, aki engem szeretetett is végtelenül visszafogott, az egyre kanosabbá váló legidősebb Bridgerton fivérnek folyton azon jár az esze, hogy jól meg… csókolja(!) Kate-et. Sőt, szanaszét… csókolja(!). De majd’ 300 oldalt kell várnia az olvasónak és vele együtt a türelmetlenkedő vikomtnak is, mire az első cici előkerül. S miután Kate, ugyanúgy a nulláról indulva egyébiránt, mint Daphne az első részben, átesik a nászéjszaka megpróbáltatásain, csak akkor kezdődnek igazán Bridgerton gondjai. Mindenáron el kell kerülnie ugyanis, – hiszen az a gyengeség jele volna, még jó – hogy beleszeressen a feleségébe. Sok sikert hozzá, tökfilkó!

6.8/10

Julia Quinn: A vikomt, aki engem szeretetett (Bridgerton-család 2.)
GABO Könyvkiadó. 2021. 397 oldal

A Bridgerton-család első évada a Netflix egyik legnagyobb sikere volt 2020-ban. De az adaptáció alapjául szolgáló Julia Quinn regények már előtte is szanaszét ostromolták a bestseller-listákat. Most akkor ez azt jelenti, hogy azonnal el kéne rohanni a könyvesboltba és megvenni az összes részt?

Csak, akkor, ha szereted az ál-historizáló, egészen visszafogott és szelíd romantikus regényeket. Azoknak is kb. a Jane Austen-féle vonulatát. Mert olvasod, olvasod a könyvet és pont olyan érzés, mintha 1813-ban írták volna. Mindenki szép és jó. Mindenki kedves és családszerető. A legeslegnegatívabb szereplő is egy láma tökfej, akit az ártatlan, őziketekintetű Daphne Bridgerton egy Bruce Lee-féle megelőző csapással simán leszerel, majd utána még meg is sajnál.

A főszereplők is igazából már az első pillanattól kezdve bejönnek egymásnak. Csak palástolják érzelmeiket. Nincs itt semmi látnivaló, kérem szépen!

De szó se róla, a könyv eltúlzott pozitivizmusának van egyfajta bája, pláne ebben a mostani, plázapi..llangók és széteffektezett instagram-influenszerek korában.

1813. Mi volt akkor? Napóleon volt. Azt hiszed kiejtik a nevét egyszer is? Vagy Wellingtonét? Nem. Helyette kizárólag arról megy a dumcsi, hogy ki kihez megy feleségül, vagy pedig a herceg és Daphne folytatnak állandó szellemességre törekvő, évődő társalgást, ami azt eredményezi, hogy egy-egy témát néha az unalomig csócsálnak.

Viszont a sok csacska semmiségről folyó locsi-fecsi között helyet kap a jellemábrázolás is. És ezt olyan frankón sikerült megoldani, hogy ha (érthetően és teljes joggal) menekülsz is a romantikus regényektől, ez a mű még úgy is simán képes lecsusszanni a torkodon. A herceg, akit mindenki kéjsóvár puncimágnesnek tart, igazából csak egy átlag jópasi, az egyetemi hallgatók szokásos, durván bűnös életvitelével. (És múltbéli traumával.)

Daphne pedig pont olyan lány, aki feleségnek való. Okos, kedves, megértő, szép, családcentrikus és még humorérzéke is van. Ha valamilyen véletlen folytán visszateleportálnának téged az időben 1813-ba, a londoni Mayfair-negyedbe, azonnal nyírd ki a herceget (Simon Arthur Henry Fitzrandolph Bassett – Hastings hercege) ássad el és csapj le Daphne Bridgertonra! De csak akkor, baz+, ha képes vagy rá, hogy meg is becsüld!

Ja, és Jane Austen azért nem írt szexjeleneteket. De nyugi, semmi durvulás, Daphe a szexuális felvilágosodottság fokán kb. a „méhecskék & virágok” szintje ALATT három fokkal foglal helyet. Így, mikor édesanyja a nászéjszaka előtt egy nappal félrevonja némi szükségesnek tartott információ-átadásra, te a lánnyal együtt borzongató izgalommal várod, hogy milyen csuda dolgok derülnek ki.

Szerencsére Daphne gyorsan tanul. A herceg pedig jó tanítómester. Még ha néha… izé, mellé is lő. Szóval, úgy értem, Daphne mellé. És hát, hm, szó szerint.

Egy jól megírt alap romantikus regény, kb. 7-es pontszámot kaphat. Slussz. Amiért A herceg és én nem éri el ezt a korrekt osztályzatot, annak pár apróbb következetlenség és ügyetlenség az oka:

Szükségtelenül ordibáló szereplők. (Szerencsére meg sem közelítik Borsa Brown silány firkálmányában található mennyiséget – ld. A végzet.)

Az anyuka célratörő hatékonysága, ami akaratlanul is komédiába fordul olykor. De ugyanígy komikus a felbőszült Anthony fellépése, midőn rádöbben, hogy a herceg udvarlása végső soron azt jelenti, hogy az meg akarja DUGNI a húgát.

Vagy néhány anakronizmus – mint mikor az addigi magázódás pölö hirtelen átmegy tegeződésbe a herceggel. A HERCEGGEL. 1813-ban. De ez inkább fordítói baklövés, hiszen az, hogy valakit az angolban a keresztnevén szólítanak, nem automatikus felhívás a per tu-ra. Csak majdnem.

Aztán előfordul, hogy szereplők nézeteltéréseiket tisztázandó kedélyes és kölcsönös fojtogatásba kezdenek. De hála az égnek, az ilyen agyzsibbasztó akciók kivételesen ritkák.

Ha tehát romantikus alkat vagy és rózsaszín álomvilágban lebegsz – vagy pár órára abban szeretnél lebegni, ezzel a jószándékú, visszafogottan erotikus könyvvel simán megteheted.

6.8/10

Julia Quinn: A herceg és én (Bridgerton-család 1.)
Gabo. 2020. 386 oldal

Kritika a sorozat második részéről.

Borsa Brown erotikától túlfűtöttnek és szenvedélytől izzónak mondott MŰ alkotásaihoz pompás belépőnek tűnt vizsgálatunk jelen tárgya, lévén A végzet főhőse a Delta Force különleges egység tagja. Így némi remény mutatkozott arra, hogy a romantikázás mellett Cooper százados fegyvere is elsül néha-néha.

Vágjunk a közepébe, és emeljük ide az elejére a blog legnépszerűbb rovatát, „A KÖNYV LEGOSTOBÁBB MONDATÁT”:

” – Alany biztosítva! – kiáltom Paulnak, aki már saját magát csatolja be.
– Gloria! Ez a nevem. Alany az anyád picsája! Érted, zsoldos?
– B4! Ez a nevem! Zsoldos az anyád picsája!”

Habla pszicho-blabla

A folyamatos és szükségtelen trágárságokon kívül az alábbiak teszik ki még ezt a könyvet:

Fárasztó és közhelyes lamentálások a katonai léttel kapcsolatban (vér, veríték, könnyek – halálhörgés, siralom – haza és haladás). Coelho-i álbölcsességek és egymásra hajigált közhelyek keszekusza halmaza. Robert Cooper százados folyamatos, monoton, végeérhetetlen, konyhai szintű önpszichologizálása. Fentiek elegáns és virtuóz ütköztetése macsó(nak szánt) kommentárokkal (nyomukban az obligát „felröhögéssel”) – mintha középiskolás hülyegyerekek adnák egymásnak a vagányt. Mindezek együttesen kábé A végzet című könyv 80 százalékát adják.

Nem tehetek róla, Maunika, idegbe jöttem!

A fennmaradó soványka hányad arról szól, hogy két magasan képzett elitkatona képtelen kezelni egy provokatív, ordenáré, szexmániás, drogos némbert, miközben valami dzsungelben kolbászolnak. Közös túrájuk nem a leghangulatosabb, mert a két főszereplő feltehetően borderline-személyiségzavarban szenved: állandóak a szélsőséges hangulat-ingadozásaik. Paul pedig, szegény, a másik elitkatona csak simán idegbajos.

Két eltérő személyiség (khm, egy szexéhes, kábítószerfüggő környezetvédő – egy útszéli szopóskurva MINDEN CSÁBEREJÉVEL és, khm, egy pszichésen labilis, rinyagép komandós, khm, khm) lassan kialakuló vonzalmát, hahaha, regényíróként talán macerás lenne végigvinni, így marad az állandó, hibbant, szó szerinti tökön rúgásokkal tarkított érzelmi libikóka. Az ember azt gondolná, a Delta Force tagjait mindenre felkészítik. Így is van. Mindenre. Kivéve a csajokat!

Persze, van magyarázat. Ha egy tizenéves gondolatvilágában ragadsz és ebből az alapállásból írsz könyvet, ahol – az egészen pocsék regényekre jellemzően – mindenkinek folyton konfliktusa van mindenkivel, még mindig bekamuzhatod, hogy az átélt traumák miatt ilyenek hőseid. De ez csak ügyetlen kifogás. A lóláb nagyon hamar kilóg. Merthogy Cooper százados már a flashbackekben, a nagy-nagy trauma előtt is folyton hadakozik és ordibál mindenkivel.

Őszinte jótanács Borsa Brown számára:

FRONTINT MINDEN SZEREPLŐNEK!!!

Komolytalan kémes kalandok

A flashbackek egy halvány árnyalatnyival jobban sikerültek. És, láss csudát, A végzet című könyv katonai vonala egészen rendben van. A szakzsargon, a szleng, a technika, még a taktikai rész is nagyjából rendben lévőnek látszik. Leszámítva Cooper állandó nyavalygását és fékezhetetlen indulatait, azok ugyanis a visszatekintéseket is hazavágják. A könyv legalja a kémes bevetés, az kábé olyan, mintha Mr. Bean (tudom, Johnny English) lépne akcióba a CIA megbízásából a szokásos kínos szerencsétlenkedések közepette – csak éppen mindennemű humor nélkül.

Ahol minden klappol, még a pszichorizsa is elfogadható – kis jóindulattal, – az mindössze a két kurta fort braggi kiképzős fejezet.

A végzet szimplán szöveggyártás

Borsa Brownnak 2020-ban A végzet a negyedik könyve. Az három havonta egy könyv. Legtöbben elolvasni se tudnak egyet ennyi idő alatt, nemhogy megírni. (Kivéve persze az utolérhetetlen Nemere Istvánt, ld. Csák Máté.) Háromhavonta egy könyv, az olyan is. Egyszerű szöveggyártás. Kínos amatőr szint.

A végzet c. könyvben szenvedély az nincs, csak ordibálás és indulat. Erotika halvány nyomokban (tulajdonképpen egyetlen egy jelenet, a függőágyas, amiben Gloria rutinosan ledumálja a lassan szétdurranó tökű Cooperről a kincstári alsót). Humor semmi. Értelem se. Hülye, aki olvassa!

4/10

Borsa Brown: A végzet
Álomgyár Kiadó. 2020. 578 oldal