Milyen város már ez a Björnstadt, odasüss? Olyan, mintha minden lakosa fociultra lenne. Csak foci helyett jéghokival. A szomszéd város pedig, Hed, nahát, dettó ugyanilyen. B-közép az összes, aki csak él ott és mozog. Milyen szerencse, hogy pont egymás mellé kerültek a térképen.

A Björnstadt-trilógia előző részében (Mi vagyunk a medvék) sok mindent megtudtál arról, hogyan hathat egy város lakóira, ha az egyik, félistenként tisztelt jéghokisuk nemi erőszakot követ el. El se akarják hinni. Mármint az áldozatnak… A bűntény mégis fejre állítja az egész csapat és az egész város életét.

Az Egymás ellen ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbahagyta. Továbbgördül az összes főbb szereplő személyes sorsa, a sportigazgató, a korábbi hokisztár Peter Andersoné és annak családjáé, a csapat meghatározó játékosaié, de még a szurkolók kemény magját alkotó Maggal is jobban összebarátkozol. (Igazából nem rossz srácok, na – mondja Backman – még ha néha lezúznak is pár arcot.)

Azonban a korábbi kötettel ellentétben, amely a nemi erőszak és az általa vert hullámok köré szerveződött, most nincs ilyen összekötő kapocs. Inkább csak személyes sorsok vannak. És sportpszichológia. Dögivel.

Ez utóbbi területen Backman újból megismétli az előzőleg már sikerrel előadott mutatványt: mi van, ha emberek annyira belehülyülnek a csapatukba, hogy képesek erőszak elkövetésére? És egyáltalán hol van a határ?

Nyugalom! Nyugalom! Körülbelül ugyanott, ahol a Mi vagyunk a medvékben. Backman ügyel rá, hogy azt azért senki se nagyon lépje át. Így aztán az Egymás ellen nem is tudja meghaladni az előzménykötetét. 

Hogy hatásos-e mégis e könyv? Az. Backman ügyesen forgatja a szavakat. De a trilógia második része ettől még mégiscsak ugyanaz mint az első. Csak pepitában. (Meg néha szivárványszínűben.)

Az Egymás ellenben minden kijelentésnek és tettnek önmagánál nagyobb jelentősége van. Folyton nagy szavakat használ. Az emberek hibákat követnek el, de többnyire be is látják. Képesek bocsánatot kérni és megbocsátani. És néha tinédzserek olyan éretten viselkednek, ahogy tinédzserek sohasem. (Ők is képesek bocsánatot kérni és megbocsátani.) Ráadásul mindig megmondják a tutit azoknak, akik éppen valami baromságot követtek el, és amazok, ahelyett hogy elküldenék a másikat a jó édes anyjába, ahogy a való életben szokás, mindig hallgatnak a jó szóra. Ja, és mindig minden gyökér megjavul a végére. (Vagy legalábbis a javulás jegyeit mutatja.)

Ezért is olyan jó érzés olvasni Backman könyveit. 

A simlis kis trükkök, annak ellenére, hogy tudod róluk, azok, mégis hatnak, a fene egye meg. Amikor már azt gondolod, hogy kiismerted mindet, akkor az a szemét disznó (Fredrik Backman) jön és újra megcsinálja. És érzed, hogy újra elszorul a torkod és megint könnybe lábad a szemed. Igen, igen neked. Rólad beszélek. Én azért nem bőgtem el magam. Hógyisne. Még csak az kéne.

Ezért is felüdülés, hogy maga a nagy Machiavelli is feltűnik Björnstadtban a sok jóravaló jéghokibuzi között. Igaz, Richard Theo álnéven.

Ha azonban már körülbelül harmadszorra vernek át azzal, hogy most milyen hatalmas nagy baj fog érni valakit, de közben nem is őt éri, nem is úgy, és nem is akkora hatalmas, onnantól már nem veszed teljesen komolyan a szerzőt. 

Amikor pedig egy jó ember, de egy tényleg igazán jó ember tesz kapásból valami állati nagy szemétséget, akkor azt mondod, ez már tényleg faszság… de a szerző részéről. Ez csak azért történhetett, hogy tovább bonyolódjon a cselekmény. Viszont itt már egészen határozottan tudod, hogy az Egymás ellen nem ér fel a Mi vagyunk a medvékhez.

Jó könyv, persze, sőt Backman – az érzelmi manipuláció nagymestere – méltán arat műveivel világra szóló sikereket. De attól trilógiája második része még a kifáradás számos jelét produkálja. Mintha Backman nem is azért írta volna, hogy elmondjon/folytasson egy történet, hanem hogy inkább jól behúzzon a csőbe, egymás után, ahányszor csak képes rá.

7.7/10

Fredrik Backman: Egymás ellen (Björnstadt-trilógia 2.)
Centrál Kiadói Csoport. 2020. 415 oldal

A svéd kisvárosban, Björnstadtban nincs semmi. Semmi. De SEMMI. Kivéve a hokit. A gazdaság pang, a munkanélküliség nő, egyre többen költöznek el. A város egyetlen megmaradt összetartó ereje a jéghoki. Valamilyen módon mindenkinek köze van hozzá.

De a dicső napoknak már régen vége. Az Amerikából hazatért sportigazgató, Peter Anderson és a juniorok edzője azonban évek alatt szívós munkával létrehozott egy ütőképes csapatot, az őstehetség Kevin Erdahl-lal az élen. A város előtt pedig újra felcsillan a remény.

Fredrik Backman Az ember, akit Ovénak hívnak című debütáló regényével rögtön világhírűvé vált. Módszere röviden körülbelül ugyanaz, mint Delia Owensé (lásd Ahol a folyami rákok énekelnek). Érzelem minden lehetséges mennyiségben. Plusz még több érzelem. Szerencsére Backman sokkal jobb író, mint az amerikai zoológus. Végig egyenletes színvonalon mozog, és ha nem is bőgöd el magad minden negyedik bekezdés után, mint a mufurc, de jószívű Ove pofátlanul szentimentálisra hangszerelt kalandjai közben, azért cseppet sem árt, ha a biztonság kedvéért bekészítesz magad mellé egy csomag papírzsepit.

Ha megijednél, hogy valami csajos limonádéval van dolgod, még csak ez sem igaz. Backman könyve a hokijáték és a családi élet köré feszítve jár körül olyan örök érvényű témákat, mint a magány, a barátság, az összetartozás vagy az egymás iránti feltétlen szeretet. 

Az Anderson-famíliáról olvasva nyilván akkor érzed át igazán a szeretteidet minden rossztól óvni próbáló, örökös aggodalmat, ha neked magadnak is van gyereked. Mindemellett azt csak remélni tudod, hogy hasonló összhangban élj egy fedél alatt a saját családtagjaiddal, mint az egymástól jócskán különböző, kisebb-nagyobb hibákkal teli, de egymásért feltétel nélkül kiálló Andersonék.

Ugyanekkorát villant Backman sportpszichológia, majd tömegpszichológia terén is. Ha eddig kizárólag a női iszapbirkózás tudta felkelteni a figyelmed, az első mérkőzés közepén akkor is félig-meddig hokiszurkoló lesz belőled. De ne aggódj, nem vagy kivétel, Backman úgy intézte, hogy Björnstadtban mindenkiből szurkoló váljék. Ráadásul ultra.

Kisgyerekek, tinédzserek, szülők, nagyszülők, vesztesek, nagymenők, szerelmesek, magányosok, akik hokisok lesznek, akik hokisok voltak, és akiknek semmi közük a hokihoz – ja, várjál, olyan nincs ebben a könyvben. Ezért is lepődsz meg, amikor a könyv hirtelen vesz egy jelentős félfordulatot, amire jó ideje készít már fel szerző. És ami, lehet, még nagyobbat ütne, ha váratlanul érne.

Backman annyira rafinált regényíró, hogy miután feltétlen hokirajongót csinált belőled, nem sokkal ezt követően eléri, hogy megutáld a játékot. Te pedig legszívesebben megragadnál egy golfütőt, hogy sorban… öö, akarom mondani, megragadnál egy hokiütőt, hogy sorban egymás után jól széjjelcsapd e nyomorult város lakosai nagy részének a fejét.

Hogy képes Backman ilyen könnyedén az ujja köré tekerni?

Rövid, hatásos és első pillantásra mély értelműnek tűnő kijelentésekkel dolgozik, amelyekben sokszor még egy plusz logikai csavart is elrejt. Például:

„Mennyi ideig fognak emlékezni erre? Nem olyan sokáig. Csak örökre.”

Egyszóval a szöveg egyszerű, de hatásos. Röpködnek a közhelyszerű szentenciák, de valahogy nem bánod, egy idő után megszokod, hogy ez van, kérem szépen, ilyen ennek a svéd mukinak a stílusa.

Fredrik Backman úgy ír könyvet egy kisvárosi hokicsapatról, hogy közben szépen, világosan, közérthetően elmagyarázza neked a világ fontos dolgait. De semmi gond, többnyire el is hiszed neki, amit mond.

7,8/10

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Animus Könyvkiadó. 2017. 384 oldal

Beth Harmon nyolcévesen veszti el szüleit. A magának való, zárkózott kislány árvaházba kerül, ahol nem találja a helyét – mindaddig, míg a morcos, és enyhén genyának tűnő gondoknak köszönhetően meg nem ismerkedik a sakk-kal. Onnét az tölti ki az életét. És egyben ezt a könyvet is.

Szóval, ha legalább alapszinten nem konyítasz a játékhoz, a könyv fele érdektelen zagyvaságnak fog bizonyulni.

Nem vagyok nagy sakkszakértő, Manci nénikémmel szoktam játszani. Manci néném jól sakkozott, és a játszmák mindig izgalmasak voltak. Abbahagytam vele a sakkozást, mert a játszmák olyan izgalmasak voltak, hogy mindketten teljesen becsavarodtunk. Mindegy. Azért nem árt, ha a kötetben felbukkanó nagy zsenik nevét – Morphy, Capablanca, Aljechin etc. – el tudod helyezni nagyjából. Ha ehhez még dereng, mi az, hogy nagyátló, nagyjából készen is állsz a történet befogadására.

Beth Harmon, az enyhén autistának tűnő főhős monomániás küzdelme, hogy sakkozhasson, egészen sodró lendületű. Mi több, a történet maga is olyan, mint egy hosszas sakkjátszma. Minden egyes egymást követő jelenet olyan, mintha előrébb lépnél egyet a sakktáblán egy bábuval a kitűzött cél felé: egyre jobb sakkjátékossá válni. A szenvtelen, lecsupaszított stílus kész forgatókönyv, csodálkoznék, ha eddig még nem csinált volna belőle sorozatot a Netflix.

Walter Tevis sikerrel képes átadni a könyv jelentős részét kitevő sakkjátszmák izgalmát is, sallangmentes stílusa meglepően hatásos, érzelmeket kiváltó jeleneteket eredményez. Néha együtt érzel a főhőssel, néha pedig a körmöd rágva szorítasz neki – nem csak a játszma-leírások során, hanem az életben is.

És Beth Harmon életében a sakk az elsődleges, minden más – szex, drog és rock’n’roll – csak egy lista kipróbálandó tételei. Beth mégsem válik ellenszenvessé. Még akkor sem, ha árva gyerekként azért jóval könnyebben tudod kedvelni, mint a felnőttebb, erősen antiszociális énjét. Bár a sakkozók egy része kicsit amúgy is zakkant, ez tény. Amire egyébként a könyvben is kitérnek. Csakúgy mint számos kiemelkedő sakkozónak a játékhoz kapcsolódó megszállottságára. (Elég csupán Bobby Fiischerre gondolni, akin többé-kevésbe Beth karaktere is alapul.)

„Mert mi maradna, ha nem lenne a sakk?”

Mi maradna, mi maradna! Hát például az olvasás, ti kis buták!

Bethnek szerencsére nincsenek ilyen gondjai. A könyv végén, jó érzékkel, főhősünk még mindig fiatal, és bőven állnak még előtte meghódítandó magaslatok.

Állítólag a könyvet adaptáló Netflix-sorozat (kritika a blogon) igazi sakkreneszánszt indított el. Ezt aláírom: olvasás közben egyre nagyobb kényszert érzel, hogy magad is elmerülj a játékban. Nincs mit tenni. Így, mikor legközelebb betoppanok Manci nénémhez, – és ez a jövő hétvégén lesz esedékes – a hónom alatt ott figyel majd a sakktábla is. A magyar sakkszövetség oldalán anno elvégeztem az ingyenes tanfolyamot. Kb. a feléig. Szóval Manci nénémen túl valószínűleg Beth Harmon ellen is volna némi esélyem…

7.9/10

Walter Tevis: Vezércsel
Gábo Könyvkiadó. 2020. 381 oldal