Adrian Goldsworthy: Az erőd – Könyv – kritika

Traianus császár uralkodása alatt Róma több háborút vívott a mostani Románia területén élő dákokkal. A Decebalus által egyesített törzsek folyamatos fenyegetést jelentettek a birodalomra – mint ahogy a rómaiak is a dákokra. Flavius Ferox centurio, Adrian Goldsworthy A győzelem városa trilógiájának főhőse átveszi a határvidékén álló Piroboridava-erőd parancsnokságát. Ha a háborúra készülő dák seregek megindulnak, ez az erőd jelenti az utolsó védvonalat a provinciák előtt.

Történészi szemmel

Adrian Goldsworthy a Vindolanda-könyvek* után folytatja a római seregben harcoló briton hőse kalandjait, aki feleségével, a harcos királynő Claudia Enicával együtt most a birodalom ellentétes, keleti határvidékén találja magát. Azonban Goldsworthy ily távol a Várostól, egy nem túl jelentős erőd, nem túl magas rangú szereplőit irányítva is megtalálja annak a módját, hogy komplex képet adjon a római birodalom működéséről. Főként, természetesen, katonai szempontból.

Míg Favius Ferox az elkerülhetetlenül közeledő háborúra készülve megerősíti az erőd védelmét, és közben megküzd az irányítása alá tartozó törzsi harcosok ellenszenvével, valamint amazon-természetű asszonya jogos neheztelésével, a történész Goldsworthy is tanúbizonyságát adja felkészültségének.

Viszont ha korábban számos történelmi regényt, például Colleen McCullough nagyszerű Róma-sorozatát olvasva készültél fel római történelemből, szóval szakértőnek számítasz, még akkor is túl soknak találhatod az latin nyelvű szakifejezések számát a különféle rangfokozatoktól kezdve egészen a katonai szlengig.

Tehát az, hogy Adrian Goldsworthy lépten-nyomon prezentálja a szakértelmét, néha azért az olvashatóság rovására megy.

Nehezen induló történet

Az erőd című könyv eleje elég nehezen pörög fel. Goldsworthy túl sok karaktert hoz be rövid idő alatt, akiket nem a legegyszerűbb megjegyezni, főleg hogy kontextusba is kell helyezni a római birodalom legtávolabbi provinciáinak barbár törzseit. (Később az is kiderül, hogy e karakterek többségét a szerző még csak ki sem használja rendesen, Némelyikük több teret kap itt az expozícióban, mint aztán az egész könyvben.)

További problémákat okozhat az, hogy a szerző túl gyorsan váltogatja a nézőpont karaktereket, akár egy-két bekezdést követően. Az ilyesmi azért elég zavaró tud lenni olvasás közben. Érdekes módon ez a hiányosság valamivel később teljesen megszűnik.

Ami viszont nem tűnik el teljesen, és ugyancsak nagyon megnehezíti a műélvezetet, az az, hogy számos esetben nem egyértelmű egy-egy névmás alapján, hogy a szerző, vagy szereplői éppen kire hivatkoznak. Ezért néha a jobb megértés érdekében muszáj visszaolvasni. És persze arra gondolni is muszáj, látva ezeket a gyakorlatlanság számlájára írható hiányosságokat, hogy a szerző talán jobb lehet történésznek, mint írónak.

Szerencsére azonban e hibák mégsem olyan mértékűek, hogy bárki kedvét elvegyék a könyvtől. Már csak azért sem, mert a főbb karakterekkel nincsen gond: Ferox kellően karizmatikus vezető, becses neje pedig, a brigantik királynője (és egyben harmadik generációs római állampolgár) kellő mértékben öntörvényű, zabolázhatatlan és csábos, azaz pont olyan, mint akikért általában a férfiak zöme teljesen odavan. Egészen addig, míg a hölgy tökön nem rúgja őket szerelmi civakodás közben. Ami Az erőd főhősével sajnos egy ízben megesik. (Egy kis mértéktartás talán nem ártott volna ebben a jelenetben. De nyilván csak arról lehet szó, hogy a szerző privát életében az ilyesmi egészen szokványos dolognak tekinthető. Ez esetben természetesen fogadja sajnálatukat.)

A barbárokra várva

Minden várostromról szóló könyvben természetes, hogy alapos felvezetést kapunk az odáig vezető eseményekről és mindkét oldal főbb résztvevőiről. Az erőd című könyv esetében sincs ez másként. Ferox centurio keresztül-kasul bejárja a vidéket, tárgyal, készleteket halmoz fel, megerősíti a falakat és a harci szellemet, miközben a dákok kisebb rajtaütésekkel ütik el ráérő idejüket.

Érdekes módon eközben a dák oldal reprezentatív szereplője, a határozottan vallási fanatikusnak tűnő Brasus eléggé kilóg a sorból. Mintha egy jóravaló, enyhén életidegen, jóindulatú guru keveredett volna a vad dák harcosok közé.

Itt Goldsworthy szándékai szerint feltehetőleg mélyebb betekintést szeretett volna nyújtani a dákok speciális vallási kultuszába. Azonban a végeredmény elég felemás lett. Brasus azon felül, hogy nagyrészt teljesen feleslegesek a jelenetei, sokszor elég nevetségessé teszi magát. A legutolsó jelenetében pedig sikeresen totál hülyét csinál magából. (De hát a vallási fanatikusok sokszor végzik így, nem igaz?)

A kérdés az, hogy e jóindulatú tökfilkó helyett miért nem inkább a nagy dák királyra, Decebalus-ra irányul a figyelem. Hm?

Hadrianus császárnak készül

Oké, Adrian Goldsworthy és mi olvasók is pontosan tudjuk, hogy Hadrianus-ból előbb-utóbb a római birodalom császára válik, és e sorozat harmadik részében feltehetően Britanniában fog kikötni, ahol jelentős építkezésekbe fog majd. (Lásd: Hadrianus fala a Wikipédián.) Hadrianus-nak azonban ezt ekkor, Az erőd cselekménye idején, még nem illene tudnia. Mégis úgy viselkedik.

Goldsworthy itt is hibát követ el: túlzó mértékben felülreprezentálja a szenátort, mesteri cselszövőnek, egyúttal a birodalom érdekében működő önjelölt és leállíthatatlan machinátornak állítva be őt. Ezek a jelenetek azonban sokszor teljesen súlytalanok – mivel a derék Hadrianus-nak ilyesmire nincs felhatalmazása.

Úgyhogy egy idő után már alig várod, hogy kitörjön végre az a nyavalyás háború!

Az erőd? Hát az tuti meg lesz ostromolva!

Goldsworthy a legjobb munkát itt végzi. Az erőd ostroma izgalmas, váratlan fordulatokkal teli és téttel bíró. Az ütközetek nem nélkülözik a taktikát, de magától értetődően a véres részleteket sem. A szereplőkért pedig végre valóban lehet aggódni.

A hadtörténész ugyanakkor a részletes csatajelenetek alatt tobzódhat a részletekben! Goldsworthy maximálisan ki is használja a témában való jártasságát: a kézitusa fegyverein túl remek betekintést nyerhetsz a korabeli ostromtechnikai eszközök használatába is, a skorpióktól a ballisztákig.

Karakteres problémák

Minden jónak vége szakad azonban egyszer. Így az erőd elleni támadásnak is… Erre az időre egyértelműen kiderül, hogy Adrian Goldsworthy könyve – történészi elhivatottság ide vagy oda – inkább számít kalandregénynek, mint az eggyel magasabb minőséget képviselő történelmi regénynek. A piroboridavai erőd körül zajló hadi cselekmények önmagukban kétségkívül remek szórakozást jelentenek. Ha azonban a karakterek szintjéig megyünk, folyton kisebb problémákba ütközünk.

Goldsworthy a kezdés során nagy alapossággal bemutatja könyve szereplőit. Aztán a főszereplőket leszámítva szinte alig foglalkoztatja a többieket. Erre mi történik a regény végén? Majdnem mindet megöli. Szinte oda sem figyelve, gyors egymás után, leginkább csak egy-egy félmondatot odavetve a sorsukról.

Hadrianus-szal persze más a helyzet. Az erőd című könyv nagy intrikusa önmagát is felülmúlva nevetségbe fullasztja Goldsworthy könyvének lezárását, amikor lényegében értelmetlenül jól megszopatja a hős Flavius Feroxot. Csupán azért, hogy Ferox hallgasson egy olyan dologról, amiről a centurio feltehetőleg amúgy is mélyen hallgatna.

Nos, Brasus-ról már korábban szót ejtettünk. Ő is rútul elintézi saját magát.

A végkövetkeztetés nyilvánvaló: ha valaki kiváló történész, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy történetet mesélni is jól tud. Vagy megírni egy jó regényt. Hacsak nem inkább egy közepeset.

Értékelés: 7.3/10

Adrian Goldsworthy: Az erőd (A győzelem városa 1.)
Peko Kiadó. 2022. 408 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Sir Walter Scott: Ivanhoe
Myke Cole: Legio a phalanx ellen

* A Lucius Ferox korábbi kalandjait elmesélő Vindolanda-trilógia nem jelent meg magyarul. Nyilván azért, mert mindig sokkal egyszerűbb egy könyvsorozatot a közepén kezdeni…