Eva García Sáenz De Urturi: A fehér város csöndje – Könyv – kritika
Ha már rengeteg krimit olvastál, akkor tisztában vagy azzal, hogy az amerikai, angol, skandináv ésatöbbi rendőrök a belüket kidolgozzák, ha meló van, mert tudják, ahogy telik-múlik az idő, úgy lesz egyre macerásabb elfogni egy bűncselekmény tettesét. Mit csinálnak ezzel szemben a baszk zsernyákok?
Legalábbis A fehér város csöndje című krimi alapján. Szarnak bele, baszki.
Ők hétvégén lazulnak. Akkor is, ha Spanyolhon történetének legdurvább sorozatgyilkosa öldösi halomra a fél várost. Lemennek a telekre kertészkedni, meg intézik a közelgő esküvőjüket, ilyesmi. A hullák meg hegyekben tornyosulnak.
A fehér város csöndjével nem stimmel valami
Kicsit ilyen félrecsúszott Eva García Sáenz De Urturi egész könyve. Az alapjai nagyjából rendben vannak, de le-föl csúszkál a színvonal. Nincsen semmi igazán nagy gond vele, de a sok apró kis hülyeség folyamatosan lent tartja, átlag alatti szinten.
Például?
A szenvelgős karakterizálás: a főhőst messianisztikus küldetéstudat hajtja, hogy mindenkit megmentsen, még MIELŐTT eltennék őket láb alól. Ami persze csacsiság. Mégis, hogy a picsába lehetne ezt kivitelezni? (Ja igen, megvan, ld. a Különvélemény című filmet, milyen frankón működött ott is…)
Az is kiderül a derék Ayala hadnagyról, hogy néha a saját feje után megy, és nem a szabályzatot követi. Ő maga állítja ezt magáról, biztos így is van. Bár mindez kimerül olyan dolgokban, mint hogy direkt nem szól a főnökének előre egy kihallgatásról, hanem csak utána. Jól le is basszák érte csórikámat. (Szóval óvatos duhaj, na.)
Zavaros nyomozás és ügyefogyott párbeszédek
A fehér város csöndje című könyvben a nyomozás is nagyon esetleges; nem azt érzed, hogy szépen halad előre az ügy a rendőrök erőfeszítéseinek hála, hanem inkább hogy azok csak passzívan rohangálnak az események után, mint a töketlen kutya.
Néha egészen gagyi jelenetek is becsúsznak A fehér város csöndjébe, hetet-havat öszezagyváló szereplőkkel, lásd például a dagadék srác kihallgatását, – amit, ugye, még tovább súlyosbít az erőltetett, de teljesen béna szlenghasználat. De ügyetlenek és túlmagyarázottak a doki és a dögös páciens flashbackjei is, ráadásul itt néha még zavaró, bekezdésenkénti nézőpontváltásokat is sikerül összehozni.
Nem túl sikeres hatásvadászat
Eva García Sáenz De Urturi az érzelmeket sem tudja mindig rendesen átadni, két különböző páros is epekedik egymás után, de jobbára csak bemondásra, meg a civakodások alapján kellene nyugtáznod a fene nagy szerelmeket.
A hatásosnak szánt, de inkább csak hatásvadász fejezet eleji twitter-üzenetekről inkább ne is beszéljünk…
Fenti ügyetlenségek rapszódikusan váltakoznak a viszonylag normálisan megírt részekkel. De előfordul két-három olyan hatásos jelenet is, amibe beleborzongsz. A maga érzelmességében is nagyon jól sikerült a bűnügy megoldása utáni lezárás. Karakterek terén pedig kiemelkedik a közel százéves, életerős és bölcs nagyapa figurája.
A fehér város csöndjétől ne várj túl sokat
Egyszóval a szép, kemény borítós kivitelezésből, meg a flancos címből hiába gondolod, hogy A fehér város csöndje valami igazán nagy dobás. De mivel a rejtély (majdnem) végig fogva tart (átkozott kíváncsiság!), az írás, nem túl acélos színvonala ellenére is, végig olvasható marad. A visszatekintésekből ugyan hamar egyértelmű lesz, hova fog kifutni az ügy, azért akad benne némi csavar. Én az 556. oldalon ki is találtam, hogy ki a gyilkos. (A blog történetében először, a fene essen belé.)
A könyv legostobább mondata:
„Egy olyan város, amelynek tizenhárom közösségi háza és kétszáznegyvenötezer lakosa van, nem esik túlzásokba.”
Hm, vajon mi kéne hozzá? Kevesebb közösségi ház, vagy több lakos?
Értékelés: 6.7/10
Eva García Sáenz De Urturi: A fehér város csöndje (A fehér város 1.)
Európa Könyvkiadó. 2020. 640 oldal