Adrian Goldsworthy: Az erőd – Könyv – kritika

Adrian Goldsworthy: Az erőd - Könyvborító

Traianus császár uralkodása alatt Róma több háborút vívott a mostani Románia területén élő dákokkal. A Decebalus által egyesített törzsek folyamatos fenyegetést jelentettek a birodalomra – mint ahogy a rómaiak is a dákokra. Flavius Ferox centurio, Adrian Goldsworthy A győzelem városa trilógiájának főhőse átveszi a határvidékén álló Piroboridava-erőd parancsnokságát. Ha a háborúra készülő dák seregek megindulnak, ez az erőd jelenti az utolsó védvonalat a provinciák előtt.

Történészi szemmel

Adrian Goldsworthy a Vindolanda-könyvek* után folytatja a római seregben harcoló briton hőse kalandjait, aki feleségével, a harcos királynő Claudia Enicával együtt most a birodalom ellentétes, keleti határvidékén találja magát. Azonban Goldsworthy ily távol a Várostól, egy nem túl jelentős erőd, nem túl magas rangú szereplőit irányítva is megtalálja annak a módját, hogy komplex képet adjon a római birodalom működéséről. Főként, természetesen, katonai szempontból.

Míg Favius Ferox az elkerülhetetlenül közeledő háborúra készülve megerősíti az erőd védelmét, és közben megküzd az irányítása alá tartozó törzsi harcosok ellenszenvével, valamint amazon-természetű asszonya jogos neheztelésével, a történész Goldsworthy is tanúbizonyságát adja felkészültségének.

Viszont ha korábban számos történelmi regényt, például Colleen McCullough nagyszerű Róma-sorozatát olvasva készültél fel római történelemből, szóval szakértőnek számítasz, még akkor is túl soknak találhatod az latin nyelvű szakifejezések számát a különféle rangfokozatoktól kezdve egészen a katonai szlengig.

Read more

Arturo Pérez-Réverte: Cádiz ostroma – Könyv – kritika

Arturo Pérez-Réverte: Cádiz ostroma könyvborító

Lehet, hogy már beleszaladtál egy-két csúnya melléfogásba Pérez-Revertétől? Például a Jó emberekbe? – Amit, nézz csak utána, ravaszul félrefordítottak, valójában Jó unalmas emberek az eredeti címe. Sebaj, úgyis mindig új esélyt adsz neki a Vívómester miatt (avagy a nő árnyéka a férfiszíven) ami kicsit olyan mint egy neo-western, csak lőfegyver helyett vívótőrrel – és több kifinomultsággal.

1811. Spanyolország 99,9999%-át elfoglalták Napóleon csapatai, Cádiz azonban végtelen nyugalommal beint a császárnak, békésen csücsülve magas kőfalai mögött, és vígan kereskedik a kikötőjén keresztül. A Cádiz ostromából hátralévő kb. másfél évet három főszereplő és a körülöttük kaleidoszkópszerűen kavargó mellékalakok szemén át követheted.

Tizón felügyelő egy sorozatgyilkost hajkurászik, amin nem csak az állása, de saját magába vetett hite is múlik. És bár a felügyelő egy büdös gyökér, aki nyomozásait leginkább bikacsökkel igazítja végső formába, most kénytelen felülemelkedni önmagán. A nyomozás élvezeti értékéből csöppet lefarag, hogy először filozófiai, majd metafizikai síkon zajlik, mire végre nagy nehezen magára talál. De a megszállott vadászat izgalma képes még a végtelenül ellenszenves felügyelőt is valamennyire elfogadhatóvá tenni.

A másik két szereplő cserében jóval szerethetőbb: Pepe Lobo korzár-engedéllyel ellenséges hajókra vadászik. Esetében Pérez-Réverte könyve nyomokban kalandregénnyé változik, de ha bármi romantikus elképzeléseid lennének erről a foglalkozásról, akkor hamar kijózanodsz a kalózkodás hétköznapjai láttán: kész szívás az egész, mondhatom.

Lobo munkaadója, a 19. századi szempontból lassacskán vénlánnyá öregedő Lolita Palma kényszerűségből veszi át apja kereskedőcégének vezetését. E két utóbbi, egymástól társadalmi szempontból elválasztott karakter kölcsönös ellenszenvből induló, majd lassacskán átalakuló kapcsolata a Cádiz ostroma című könyv legnagyobb erénye. Nekem kezdetektől Lolita lett a kedvencem, néha azon kaptam magam, hogy előre lapozgatok, hogy mikor jön már az ő fejezete (mint a régi szép időkben a Trónok harcánál Aryával). Onnantól, hogy a két karakter találkozott, bevallom, letehetetlenül izgalmasnak találtam a történetet.

És bár a könyv jóval inkább történelmi regény, mint krimi vagy románc, az ostrom maga jórészt kizárólag annyiból áll, hogy a szemben álló felek nem túl nagy hatékonysággal ágyúval lövöldöznek egymásra. A lényeg sokkal inkább a hétköznapokon van. Mely hétköznapok leírása V-É-G-TE-L-E-N-Ü-L aprólékos. Könnyen el bírom képzelni, hogy a „kézimunka-szakkör” délutáni összejövetelén zajló, a gyarmati lázongás kereskedelmi és politikai vetületeinek egészen mélyre ható feltárása során a kedves olvasó váratlanul agyfaszt kap és egy tekintélyes darabot kiharap Pérez-Réverte vaskos művéből. Ehhez társul, hogy néhány mellékszereplő teljesen felesleges, semmi igazán lényegeset nem tesznek hozzá a történethez, mint pl. a sóbányász, de a francia tüzérség lőtávolsággal kapcsolatos nehézségei s mintha kissé túl lennének reprezentálva. De durvára ám!

A Cádiz ostromának utolsó száz oldala alatt pedig, talán azért is, mert a végjáték felé haladva egyre baljósabb előérzet kerülget, már végképp úgy érzed, hogy a kevesebb több lett volna.

Értékelés: 7.7/10

Arturo Pérez-Réverte: Cádiz ostroma
Libri Kiadó. 2019. 647 oldal