Giles Kristian, hoppá, egy elegáns mozdulattal kikapja Lancelot a nevezetes Artúr-mondakörből és főhőst csinál belőle. Teheti, hiszen címszereplője a mondakör legderekabb vitéze, így számos csetepaté középpontjába beilleszthető, és nem mellesleg befűzi a nagy Artúr király csaját is, ennélfogva a szerelmi dráma és egyéb konfliktusok is garantálhatók.

Tiszta érzelmek és mocskos középkor

Kristian aránytalanul nagy teret ad könyvében a gyermekkornak, és azt várnád, hogy simán bealszol rajta, mert hát mi érdekes történhet egy későbbi nagy hős zsenge gyermekéveiben. De a várakozás simán rád cáfol. A kidolgozása semmivel sem sikerül érdektelenebbre, mint a későbbi, jóval jelentékenyebb felnőtt éveké. Sőt, fordítva. Az izgalom kezdettől fogva jelen van, mert a szigeten, ahol Lancelot pátyolgatják, előbb feltűnik Guinevere, hogy felszítsa az érzelmeket, majd minden druidák legnevezetesebbikje, Merlin, aki a feszültséget szítja fel.

Kristian pedig ügyesen leráncigálja a legendát a hétköznapokba. Szinte minden misztikumtól és varázslattól megfosztja. (Ha mégis akad valami bűbáj, az talán csak sima bűvésztrükk.) A híres-nevezetes szereplők (vagy csupán neveik) felbukkannak ugyan, de jóval emberközelibbek, körülöttük a középkor minden szennyével és mocskával.