Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája – Könyv – kritika
Általános iskolás koromban olvastam először Sir Arthur Conan Doyle négy Sherlock Holmes-regénye közül a legnevezetesebbett. Tény, hogy ez nem mostanában volt, de annyit elárulhatok, hogy az a rohadt dög úgy halálra rémített, hogy alig tudtam elaludni. Láttam magam előtt a tüzet okádó pofáját és a lángban égő szemeit, amint a lápvidéken rohangál fel-alá áldozatra vadászva és vonyít a holdra, de oly ádázul, hogy a hideg futkározik tőle az ember hátán. De A sátán kutyája megírása óta mégiscsak eltelt 120 év, egyszóval nem lenne túl nagy csoda, ha ezalatt megritkult volna a nevezetes eb szőre. És a fogai nagy részét is elhullatta volna…
A sátán kutyája rémisztő egy szörnyeteg
Könnyű megérteni, hogy miért az évszázadok óta a Baskerville család nyomában csaholó véreb esete a skót író legnépszerűbb műve. Magától értetődően a természetfeletti aspektus miatt. A családot bosszúálló szellemként kísértő nem evilági lény helyi legendává vált. A bűnügy helyszíne egy elhagyatott, fura különcökkel benépesített, életveszélyes lápvidék. Mind-mind az olvasó borzongatását szolgálják.
Ráadásul könnyedén elképzelhetjük, hogy a történet mekkora hatást válthatott ki megjelenésekor, ha tudjuk, hogy a krimi irodalmat megújító és egyben pályára állító Doyle legalább akkora hatással volt saját műfajára, mint, teszem azt, a The Beatles a 60-as évek zenéjére.
A korabeli gyanútlan, viktoriánus ráérősséghez szokott olvasóközönség valószínűleg ugyanúgy járt, mint e sorok írója gyerekként: befosott az izgalomtól.
Read more