Arnaldur Indridason: A mélység titka – Könyv – kritika
Arnaldur Indridason, miután lezárta az őt világsikerhez juttató Erlendur-sorozatot, új hőssel a főszerepben indított új krimiszériát. Íme, Konrád, a nyugdíjas nyomozó, aki A mélység titka című kötetben lép színre első ízben, – és persze ugyanolyan eltökélt és lelkiismeretes, mint híresen mogorva elődje.
Ébresztő! Ez egy nyomozás!
Erlendur felügyelő talán a krimi-irodalom valaha volt legszokatlanabb főszereplő-választása lehet. A végtelenül morózus, szűkszavú és betegesen távolságtartó izlandi rendőr olyan átkozottul unalmas egyéniség, hogy aki kézbe veszi a nyomozásait tartalmazó könyveket, néha azt érezheti olvasás közben, hogy maga is kezd egyre szürkébbé és jellegtelenebbé válni, – sőt talán még egy enyhébb kómába is belecsúszik…
Na most A mélység titka Konrád felügyelője éppen csak egy grammal különb nála. Nem tudom, hogy az izlandi lakosok többsége mind ilyen-e, vagy csak az Arnaldur Indridason ismeretségi körébe tartozók, de tény, ha Konrád felügyelő vendégségbe hívna magához, 20 perc után arra gondolnál, hogy a vele való társalgásnál még az is érdekesebb elfoglaltság volna, ha szépen módszeresen nekiállnál felvagdosni a saját ereidet…
Az Erlendur-sorozat 11 részből áll. Ebből 9 jelent meg magyarul. Érdekes módon mindet elolvastam. Pedig senki sem tartott fegyvert a homlokomhoz.
A magyarázat erre természetesen az, hogy Indridason a nyomozás folyamatával kárpótolja szegény olvasóit teljességgel elviselhetetlen főhőséért. Pontosan úgy, ahogy ezt új főszereplője esetében is teszi…
Öreg detektív, nem vén detektív
Az elmúlt években számos skandináv krimi-sorozattal tettem próbát. Ezeknek legalább a fele egy nyugdíjhoz közel álló nyomozóval indul, aki, mit tesz isten, éppen a legutolsó ügyét deríti fel. Ilyenkor általában kizárólag a jólneveltségem tartott vissza attól, hogy hangosan felröhögjek.
Miért nem inkább rögtön egy 101 éves rendőrrel indítasz, zsenikém!?
Minden idők legjobb krimisorozata, azaz Michael Connelly Bosch-könyveinek főszereplője 40 körül járt a Sötét visszhang című legelső történetben, és tessék Connelly a közelmúltban kénytelen volt lecserélni, mert megöregedett… Hosszú távú tervezés? Valaki? … A jó öreg Konrád 1944-ben született, szóval ki lehet számolni, hogy mennyi idős most. Nekem aztán semmi kedvem nincs hozzá…
Arnaldur Indridason: egytrükkös póni
Sötétség. Depresszió. Nyomasztó múlt. Egy önvádtól szabadulni képtelen zsaru. Aki nem nyugodhat, míg végére nem jár az ügynek.
Az Erlendur-sorozatban működött a recept. (Erlendur persze olyan rohadtul nyomorult volt, hogy muszáj volt sajnálni.)
Az Erlendur felügyelő ifjúkori nyomozásai esetében már nem működött. Ott valami nagyon szétfőtt (Lásd: Rejkyaviki éjszakák).
Arnaldur Indridason most a nyugdíjas Konráddal adja elő ugyanazt a régi mutatványt.
Egy 30 évvel ezelőtt eltűnt férfi utáni sikertelen nyomozás persze számos lehetőséget biztosít az önmarcangolásra. A globális felmelegedés viszont néha – tényleg csak néha – haszonnal is járhat…
A mélység titka? Muszáj kideríteni!
Aki 30 éve eltemetett egy holttestet egy izlandi gleccser mélyére, azt pár évtizeddel később igazán kellemetlen meglepetések érhetik. A klímaváltozás simán eltünteti a jeget és hipp-hopp, a hulla felszínre bukkan.
Konrád, aki évtizedekkel korábban vezette a nyomozást, majd végül némileg ellentmondásos körülmények között nyugdíjba vonult (amihez egy nagyméretű csavarkulcsnak is köze volt) azóta is pályafutása legnagyobb kudarcának tekinti az esetet…
Tényleg azt gondoltam, hogy csak beleolvasok Arnaldur Indridason új sorozatába. Hogy megnyugtassam magam, nem vesztek semmit. Aztán teszem is félre. Elvégre elegem van már az átkozott borús északból, én szórakozni akarok, basszuskulcs!
A mélység titka azonban nagyon hamar rabul ejti a gyanútlan olvasót… Eleve van egy régóta megoldatlan rejtély. Egy körömszakadtáig tagadó gyanúsított. Konrádnak halvány lila gőze sincs, mit higgyen. A bizonytalanságot tovább fokozza egy újabb információ, ami teljesen új irányból közelíti meg az ügyet. Igen ám, de a tanú 7 éve halott. A rendőrség szkeptikus. Konrád pedig unatkozik. (Tényleg nem értem, miért nem iratkozott be már régen egy könyvtárba.)
A régi ügy és az új eset számos fordulatot vesz. A metszéspontjaik pedig újra és újra előbbre viszik Konrádot. A nyugdíjas magánnyomozót sem akadékoskodó vagy éppen ellenséges kollégák, sem az idő, de még saját személyes tragédiája sem képes hátráltatni.
Oké, minden kiderült. Viszontlátásra!
A mélység titka nyomozása mint egy gleccser, lassan, titokzatosan, de megállíthatatlanul halad előre. Majdnem a legvégéig. Amíg a rejtély el nem kezd körvonalazódni. Ekkor persze rögvest kiderül, hogy Indridason történeteit elsősorban a titkok mozgatják. Ezek nélkül pedig az összkép sokkal kevésbé fényes… Ha a rejtély eltűnik, vajon mi marad? Nos, egy csomó érdektelen izlandi illető – no meg a tudat, hogy ha szívesen kivándorolnál valahova, akkor Izland állna az összes célország között az utolsó helyen.
Szóval nem csak az izlandi rendőrök érzik állandóan pocsékul magukat, de szegény izlandi gyilkosok is?… Hihetetlen, nem?! Megöltél valakit? Oké, ez van, dolgozd fel magadban! Aztán lépj tovább! Három évtized csak elég kell, hogy legyen rá, nem? De ne nyavalyogj, a szakramentumát, mert a kutya se fog sajnálni…
Amúgy aki kedvelte Erlendurt, a lényegében kedvelhetetlen izlandi nyomozót, aki mintha mindig az élet sötétebbik útjait rótta volna, az Arnaldur Indridason új főhősével, a derék Konráddal is meg fog barátkozni. Őt sem éri sokkal több napsütés. De detektívmunka terén ugyanúgy ott van a szeren, mint eltökélt és morózus kollégája.
Értékelés: 7.8/10
Arnaldur Indridason: A mélység titka (Konrád 1.)
Animus Kiadó. 2022. 296 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Jorn Lier Horst: Vadászkutyák
Jo Nesbo: Vérségi kötelék