Yoon Ha Lee: Vezércsel – Könyv – kritika

Yoon Ha Lee: Vezércsel

Rögtön beledobnak a mély vízbe, egy csata kellős közepébe. És egyúttal egy űropera első felvonásába is belekerülsz, ami egy roppant egyedi és figyelemfelkeltő alapötletre épül: Az univerzum rendjét a nagykalendárium szabályozza. De ez a naptár nem csak naptár, ez szervezi a társadalmi berendezkedést, a katonai kasztokat, de még az emberek hitét is. Az élet minden területét. A hadrendet is. Ha nem olyan formációban masírozol, mint ami a nagykönyvben meg van írva, neked meszeltek: hitehagyottá válsz.

Kérdés. Mi történik, ha a csata hevében beleszaladtok egy sor ürgelyukba vagy egy mérges-szömörcésbe? Jobb nem is belegondolni.

Arról nem is beszélve, ha éppen szerda van és te aszondod: KEDD! Már eretnek is vagy, bazmeg.

Márpedig az eretnekekkel együtt felüti randa fejét a kalendrikus rohadás, – ami, hát a fene se tudja, mi az Úristen csudája. Talán a hivatalos helyett Kiszel Tünde ottani megfelelőjének a naptárát aggatják a falra és ez mindenféle tévelygéseket, esetenként pedig egyenesen őrületet idéz elő a lakosságban? Hm. Azért egy LASSACSKÁN túlkorossá váló poszterasszonyság csak nem okozhat ennyi galibát? De.

Szóval a könyv alapötlete nesze semmi, fogd meg jól. Értelmetlen zagyvaság, vagy még inkább kínos erőlködés egy egyedi univerzum megteremtésére.

De ha csak ennyi lenne. A szöveg olvasása folyamatos rejtvényfejtésre késztet, mivel alig akad bármi, amit kontextusba tudnál helyezni. Ennyit tudsz biztosan: van valami Erőd nevű hely. Eszi a rohadás. Csajszikám egy 400 éve halott elmebeteg stratéga felélesztett lenyomatával az agyában odamegy, hogy szétlője az egészet a jó büdös francba.

A többi értelmetlen, össze nem passzoló kifejezések egymásra hajigálása. Matematikai egyenletek összekeverve hasraütésszerűen bedobált katonai zsargonnal. Követhetetlen az egész.

„Nagy, hupikék, durrbelebumm.” És akkor ez valami űrfegyver.

De a katonai vonal is tökre hülyeség. Van a harcos kaszt, ugyebár, a ‘kel”-ek. Minimum 500 éve háborúznak. De azért a saját parancsnokuknak meg kell őket győzni, hogy ugyan már méltóztassák követni őt. Vagy hasraütésszerűen kinyíratják magukat űrhajóstól, csak mert villogni támadt kedvük valami űrbizgentyűvel, éppen mint az óvodásoknak. Stb.

A könyv legostobább mondata:

„A kelek csak akkor mutatkoztak kesztyű nélkül a nyilvánosság előtt, ha öngyilkos küldetést teljesítettek.”

Vagy:

„A shuosok kizárólag akkor húztak piros alsóneműt, ha északi szél fújt.”

Na jó, ez utóbbit én találtam ki, de akkor is. Érted.

És az első nagyobb ütközet során, nagyjából a könyv felénél unalomba is fullad az egész. Olvasod, olvasod a könyvet. De nem érted, hogy mit olvasol. Yoon, Ha kitalál valamit, felhúz rá egy jelenetet, de nem magyarázza el, hogy mire gondolt, vagy hogy a szereplői mire gondolnak közben. A mondatok csak lógnak a levegőben önmagukban. Így köbö mindennek a felét érted csupán. Ugyanez van karakter-ábrázolás szintjén. Kapsz számos hivatkozást a köztük lévő viszony-rendszerre, de teljesen esetleges a kibontásuk. Néha egy-egy odavetett mondat. Oszt’ csá.

De a teljes együgyűségre is akad jó példa: a saját nyelvet kifejlesztő, csipogó, nyekergő fémközlegények társasága. A kutya le nem szarja őket, kivéve az újonnan kinevezett tábornokot, aki ráérő idejében leáll velük smúzolni. VASBÓL vannak ember! Egy sima őrvezető is úgy rugdosná őket valagba, hogy zúgva szállnának, mint a győzedelmi zászló.

És amikor a nagy, zagyva űrcsata kellős közepén kiderül, hogy az egyszerű, naptárlapozgató állampolgárok hitvilága hatással van még az egymást lövöldöző űrhajók és űrerődök pajzsainak állapotára is, na, az az utolsó csepp a pohárban.

Egye meg őket a penészkartács!

5/10

Yoon Ha Lee: Vezércsel (The Machineries of Empire 1. )
Metropolis Media. 2019. 372 oldal

(Ha, mondjuk értelmesebb katonai sci-fit olvasnál e katyvasz helyett, akkor jó választás lehet a faék egyszerűségű, de mégis hatásos Rettenthetetlen-sorozat, vagy a zseniális és monumentális, minden izében hitelességre törekvő Térség-széria (ld. James S. A. Corey: Tiamat dühe – ez, mondjuk a 7. kötet, azért ne ezzel kezd.))

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 4. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan - Fiona Staples: Saga 4.

Mekkora poén már rögtön az első, teljes oldalt betöltő képkocka! Ugyanúgy egy szüléssel indul a 4. rész, mint az első, de itt premier plánban láthatod az anyjából éppen előbújó képernyőfejű kisded nagy, kerek képernyő-fejét. (Tipik eset, amikor indokolt lenne a császármetszés.) Szóval megbotránkoztatási kísérlet: pipa. Object in the vagina: pipa.

Miután fenti megrázkódtatáson túlteszed magad, jobbára házastársi civódások következnek, leterhelt szülők, megélhetési gondok, szóval az ŰROPERA megérkezett a szürke hétköznapokba és SZAPPANOPERÁBA váltott. Az sem segít, hogy narrátorunk, a kis Hazel, mi tagadás, kifejezetten randa kisgyermekké cseperedett. Bocsánat, de ez az igazság. Nagy tökfeje van, szarvakkal. De talán majd kinövi. Ha a szarvakat nem is, vagy hát igen, vagy hát, izé, nem. De a gyerekhájat talán mégis.

Közben azon gondolkodsz, hogy mi nem segít még. Például az, hogy a sok „előbb lő, aztán kérdez” típusú karakter között nem nagyon maradt kedvelhető:

Alana = ribi
Marko = mamlasz
Nagyi = mogorva
Gwendolyn = geci
IV. Robotherceg = GECI!!!
Az Erély = mamlasz

Igaz, utóbbi legalább a szerethetőbb fajtából. Továbbá egyelőre az ő sztorija az, ami a képes valamennyi érzelmet kicsiholni az egyszeri képregény-olvasóból.

Az új kiemelt szereplő, a zavaros és zárlatos képernyőjűnek tűnő forradalmár simán beleillik IV. Robotherceg mellé a felsorolásba.

Ha már képernyőfej: A Robotkirály vizuális megvalósítása, annak ellenére, hogy jószerivel nem több mint szürreális vizuális geg, mégis lenyűgöző hatást kelt. Legszívesebben beállítanád őfelségét a nappalidba.

És arról se feledkezzünk meg, hogy a képregény végén kisebbfajta csoda szemtanúi lehetünk: Találkoznak ellenérdekelt szereplők, aki nem mészárolják le egymást azonnal, kérdezősködés nélkül.

És amikor már végképp lemondanál róla, és azt gondolnád, ez az első kötet, ahonnét hiányzik, újból felbukkan Az Űzés (persze csak álomban, sajna) ezúttal Űzekedés közben. Pókfóbiások messze kerüljék a kötet utolsó lapjait! (Megbotránkoztatási kísérlet: újabb pipa.)

Szóval izé. Az előző kötetekben megkedvelt léha szabadosság és teljes gátlástalanság – néha csupán a maga pőre öncélúságában – változatlan. A nagy, bolygókon átívelő cselekmény viszont befulladt. Talán majd a következő részben.

7.5/10

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 4.
Pesti Könyv. 2019. 148 oldal

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3.

Kedvenc megbotránkoztatásra belőtt űroperánk robog tovább. Viszont a sebesség mintha most kicsit csökkent volna. Persze a szürreális, elborult lényekkel és helyszínekkel nyakon öntött galaxisban zajló végeérhetetlen háború olyan biztos alapokkal szolgál, amelyek elbírnak némi belassulást. Mégis, míg eddig az események többsége sorsfordítónak érződött hőseink életében, most előfordulnak helykitöltésnek érzett epizódok is, például anyós-meny cívódásai, vagy különféle szereplők hallucinációi. Ez utóbbiak egyetlen pozitívuma, hogy tiszteletét teszi benne a sorozat (eddigi) legjobb karaktere, Az Űzés, akit a szerzők láthatólag képtelenek elengedni. Csak akkor mi a fenének nyírták ki a hülye pöcsök, kérdezheted teljes joggal.

A legfeleslegesebbnek viszont az új szereplők beemelését találod. A két nyavalyás bulvárújságíró nem fog kideríteni semmit, amit te már régóta ne tudnál. Legfeljebb, hogy Alana még nagyobb ribanc, mint gondoltad.

Noha a kezdetben érzett átütőerő már a múlté, a képregény még mindig tartogat számos emlékezetes momentumot: például kacagtatót, mikor is a narrátor szövegét azzal zárja, hogy ő meg éppen beszart. Mentségéül szóljon, hogy a narrátor egy kisbaba. Vagy akár emlékezeteset, melynek során úgy kiábrándulsz a kis Gwendolynból mint annak a rendje és legszívesebben a világítótorony falába vernéd azt a hülye fejét.

A nagy kérdés, hogy maradt még egyáltalán kedvelhető szereplő?

Vagyis inkább lehet-e élvezni egy olyan képregényt, amiben nem maradt egyetlen egy kedvelhető szereplő sem?

Ja, azért még lehet. Simán.

7.9/10

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3.
Pesti Könyv. 2019. 152 oldal

James S. A. Corey: Tiamat dühe – Könyv – kritika

James S. A. Corey: Tiamat dühe

Évente egy vaskos kötet, a nyolcadiknál már biztos azt gondolod, régen szappanoperává vált az egész. Nos, nem, ez igazából ŰROPERA, a szappanos motívumok inkább csak az első egynéhány kötetre voltak jellemzők, amikor a szereplők „lelki” dolgok miatt nyavalyogtak, de aztán az események oly mértékben „kiterjedtek”, hogy a nyavalygásra többé már nem volt szükség.

Viszont a két előző, hátborzongatóan zseniális könyv után azt veszed észre, hogy a nézőpont karakterek nagy része mintha most teljesen érdektelen lenne (Teresával az élen) mintha csak helykitöltésnek kellenének. Aztán egyszer csak a könyv szereplői is felismerik azt, amit te egy ideje már kapizsgálsz: semmi esélyük Laconia ellen – innét aztán még súlytalanabbá válik a cselekmény.

És néha teljesen béna fordulatok is felbukkannak. (Teresa és legjobb haverja, Timothy összebarizása az egész sorozat legkevésbé hihető momentuma.)

Ám ekkor Duarte, a felvilágosult zsarnok, – aki nagyjából hagyja, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogy maguktól is mennének, de azért néha betörnek pár fejet a parancsára – elkezdi megráncigálni az alvó oroszlán bajszát – úgy hogy semmi sincs a kezében, amit fegyverként használhatna ellene, maximum a saját, protomolekulárisan felpimpelt, egyszál pöcse. Igen, ezt úgy hívják, hogy hübrisz, és SOHA nincs jó vége.

No, innentől minden sokkal érdekesebbé válik, és az is eszedbe jut, hogy az a jó ebben a sorozatban, hogy soha lövésed sincs, merre fog kanyarodni. De azért ettől ez még mindig csak egy hangyányit feleslegesnek érződő rész, annak ellenére, hogy van benne hatalmas űrcsata, nagy veszteség és egy olyan szereplő, aki óriássá növi ki magát. Summa summarum ez még mindig csak helykitöltés, amíg várakozol, hogy beérjen a nagy-nagy fordulat, és színre lépjenek azok az intergalaktikus és interdimenzionális seggarcok, akik hidegre tették a protomolekula megalkotóit.  Bár, ha jobban belegondolsz, az se lenne épp rossz megoldás, ha kb. itt valahol befejeződne a történet. Ennél jobb és hitelesebb  űr sci-fit úgy se fog írni senki a következő száz évben. Arról nem is beszélve, hogy mindenféle űrbéli veszedelemhez képest az emberiség legkegyetlenebb ellensége – szokás szerint – még mindig saját maga.

7.9/10

James S. A. Corey: Tiamat dühe (A Térség 8.)
Funax. 2019. 512 oldal

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 2. – Képregény – kritka

Brian K. Vaughan - Fiona Staples: Saga 2

No, ha azt hitted, hogy Brian K. Vaughan visszavett a tempóból a Saga második részére, akkor tévedsz. Csillagpart és Holdas galaxis szerte kiszervezett háborújának két, egymásba szerető dezertőre folytatja (ld.: Saga 1.) az ámokfutást – immár a szárnyas kismama apósával és anyósával kiegészülve. Az ismerkedés nem éppen zökkenőmentes, de hol az a nagyszülő, akinek ne lágyulna meg a szíve egy vadonatúj unoka láttán – pláne ha meglátja a szarv-kezdeményeket a picike kobakján.

Az anyós az előző rész végén kapásból kilőtte Hazel baba újdonsült, lógó belű szellemdadáját a játékból – te meg nem győztél sajnálkozni, hogy ne már, mekkora kár érte. Akkora jó arc volt. Hát, mit mondjunk, nem ő az egyetlen, aki repül a vákumba.

Persze vannak vannak új szereplők is a veszteségek pótlására, (noha az nyilvánvaló, hogy Az űzés SOHA SENKIVEL nem helyettesíthető). Marko ex-menyasszonya láttán például komolyan elgondolkozol, hogyan volt képes lecserélni ez a méla f@sz azt a gyönyörű, tüzes csokibabát a nem túl szilárd erkölcsű jelenlegi hitvesre. (Hát valószínűleg úgy, hogy egy méla f@sz.) Gwendolyn tutkóra hosszútávon GARANTÁLTA volna, hogy egy percig se unatkozz mellette. Bár ez, hm, valószínűleg Alanával is működni fog, legalábbis, amíg az rá nem ún…

Meghökkentő fordulatból sem fogsz hiányt szenvedni, sőt, mintha most kicsit az lenne az érzésed, hogy talán túlzásba is vitték a történet csavargatását, valamivel lassabb tempó jobban az előnyére vált volna a sztorinak. Ámbár lehet, hogy csak azért hiszed így, mert ripsz-ropsz, pillanatok alatt a végére érsz e karcsú kötetnek, amely pár oldallal kurtább is az előzménynél.

IV. Robotherceg viszont – most már biztos! – egy igazi geci. Nahát, hogy semmi emberi érzés ne szoruljon az áramkörei közé! Remélhetőleg valaki jól bezúzza majd a képernyőjét a következő részben!

Amiből viszont feltűnően kevesebbel találkozol az első kötethez képest, az az arcodba tolt elsődleges nemi jelleg. (Ez van, talán majd a következő részben.) Addig is – még, ha a mennyiség nem is pótolja a minőséget, – feltehetően Fard nem túl bizalomgerjesztő heréi lebegnek majd a lelki szemeid előtt.

8/10

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 2. kötet
Pesti Könyv. 2019. 152 o.

Kritika a sorozat további köteteiről:
Saga 1.
Saga 2.
Saga 3.
Saga 4.

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 1. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 1 - képregény borító

„Most szarok? Úgy érzem, mintha szarnék.”

Ezekkel az örökbecsű mondatokkal kezdődik Brian K. Vaughan ésFiona Staples Saga című képregény-sorozata, egy szülés kellős közepén, és ha mindebből azt szűrnéd le hogy TALÁN a megbotránkoztatásod a cél, nem lősz nagyon mellé… De persze ez már a 21. század, heló, szóval ki nem fossa telibe, ki nem ejti le magasról?

Ezzel együtt azért PRŰDEKNEK nem ajánlanám JÓ SZÍVVEL Saga című képregényt, hiszen ez nem az EGYETLEN ilyen eset. Például minekutána többször látni VÉLSZ benne himbálózó férfi nemi szerveket, ellátogatsz egy bordélybolygóra is, ahol belecsöppensz egy orgiába. Aztán van benne egy szereplő, akinek több lába van mint keze és több szeme mint füle, – és ha kételkedni kezdesz magadban, hogy nem lehetséges-e egészen véletlenül, hogy csöppet aberrált vagy, ha azt gondolod, hogy ez a gyönyörűséges teremtmény SEXY AF… De bizony, nagyon is lehetséges. Ő ráadásul monokiniben tolja végig az összes jelenetét. Szóval, ha eddig nem nagyon vágtad, mi az, hogy arachnofília, most már fogod.

És ez még csak nem is a lényeg,

A lényeg az, hogy van az univerzum legnagyobb bolygója, annak meg egy holdja, amik háborúban állnak egymással, és hogy ne csesszek szét a saját-saját planétájukat, KISZERVEZIK a háborút az ÖSSZES többi bolygóra. Ez persze értelmetlen baromság, mert elég lenne, ha tájékára se mennének egymásnak, oszt cső, de ezen kívül szinte minden más rendben van a Saga című képregényben..

A két ellentétes oldalon álló főszereplő egymásba szeret (az egyiknek szárnya van és GYANÍTHATÓAN ordas nagy ribanc, a másik meg egy lelkiismereti szolgálat-megtagadó kosszarvakkal a feje tetején, meg egy frankó kis varázshandzsárral az övében.) Ennek a kettőnek gyereke születik és innentől hárman a világ(ok) ellen.

Ezeken a világokon pedig bedurran az bődületes ötletorgia: képernyőfejű főrendektől kezdve, szellemdadán át, erdőben tenyésző űrhajókon keresztül MINDEN van mint a vurstliban. Mintha az Ötödik elemet kevernék össze a Csillagok háborújával, a Harry Potterrel és egy trófea-katalógussal, de a biztonság kedvéért tolnának mellé még egy kis Magányos farkas és farkaskölyköt is.

Ha nagyon bele akarnál kötni, csak nagyon kevés fogást találnál rajta: Ugye, azt az Egyszer volt hol nem volt óta tudod, hogy minden varázslatnak ára van, de azért ne már mindenféle random ostobaság legyen az. Ja, és a Sextillionon játszódó rész is kissé már out of character.

De amúgy imádnivaló.

8.5/10

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 1.
Pesti Könyv. 2018. 172 oldal

Kritika a sorozat további részeiről:
Saga 2.
Saga 3.
Saga 4.