Bjorn Andreas Bull-Hansen: A dán horda – Könyv – kritika

Bjorn Andreas Bull-Hansen: A dán horda könyvborító

A norvég Bjorn Andreas Bull-Hansen a Jomsviking-sorozattal világhírnévre tett szert. A két első rész azonban nem tökéletes. Az első többször is belassul és az unalom felhője telepedik a marcona viking harcosok feje felé. A Vinland című második felvonás viszont egy az egyben kilóg a zsánerből, hiszen menet közben túlélős kalandregénnyé alakul. A dán horda című harmadik rész akkor most már igazi vikinges történelmi regény? Nos, hát, majdnem.

Egy jomsviking is lehet depressziós

A depresszió nem a legjobb alaptéma egy történelmi regényhez, ezt határozottan állíthatom. Vikingekhez aztán semmiképp. Bull-Hansen azonban bevállalta. Hülyeség volt. Ez van. Felejtsük el.

Azaz teljesen mégse, hiszen Hajóács Thorsteint A dán hordában is meglegyinti alkalmanként a bús melankólia szele. Azonban a vikingek között mutatóban sem akad senki, aki ezt orvosolni tudná. Egyetlen árva klinikai pszichiáter sincs e szakállas, fejszét lóbáló, sörtől bűzlő, izmoktól dagadozó hadfiak között. Szóval ezt Thorsteinnek magának kell megoldani. Úgy tűnik egyébként, hogy a tengeri levegő jó hatással van rá. Szóval, fel a fejjel, Thorstein!

Egy jomsviking is lehet családcentrikus

Read more

Thomas Mann: A Buddenbrook ház – Könyv – kritika

Thomas Mann: A Buddenbrook ház - Könyvborító

– WTF! – mondta Thomas Mann, a Varázshegy szerzője, mikor 1929-ben megkapta a Nobel-díjat – a Buddenbrook ház című regényéért. Talán maga is úgy gondolhatta, hogy a lübecki Buddenbrook kereskedőcsalád mintegy három és fél generációjának a 19. század közepén játszódó története nem a legegyértelműbb választás e magas díjra.

Miről nem szól a Buddenbrook ház?

1, Lübeckről egyáltalán nem szól. Egy, de maximum két ujjadon meg tudnád számolni (és lehet, hogy sokat mondok) hogy hányszor hangzik el annak városnak a neve, ahol Mann családregénye szinte teljes egészében játszódik. A városról az égegyadta világon semmi lényegeset nem tudsz meg, a cselekmény a legritkább esetben hagyja el Buddenbrookék aktuális rezidenciáját.

2, A kereskedelemről sem szól. Ha esetleg arra számítanál, hogy az éppen aktuális Johann Buddenbrook majd 19. századi Jockey Ewingként végez különböző pénzügyi machinációkat és kergeti az őrületbe üzleti ellenlábasait, hát semmi ilyesmi nem történik. A Buddenbrookok üzleti vezérelve az, hogy csakis olyan bizniszbe szabad belemenni, amitől aztán jól alszol éjszakánként. Unalmasan hangzik? Nem én mondtam!

3, A 19. század német társadalmi folyamatairól pedig végképp egy szó nem sok, annyi sem hangzik el. A Buddenbrook ház szereplői kizárólag a tehetős nagypolgári közegben mozognak.

Read more

Lev Tolsztoj: Háború és béke – Könyv – kritika

Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke - Könyvborító

Tolsztoj Háború és béke című monumentális műve, melyet a közvélekedés szinte egybehangzóan a világirodalom egyik legnagyszerűbb művének tart, mégis a távolba vesző, meghódításra váró hegycsúcsként meredezik az egyszeri olvasó előtt. Sokakat az oldalszám riaszt, másokat a félsz gyötör, hogyan birkóznak majd meg a nagy szakállú filozófus vélhetően mélységes mély értelmű gondolataival. És biztosan akadnak olyanok is (köztük e sorok likacsos memóriájú írója) akik attól tartanak, hogy lépten-nyomon össze fogják majd keverni e nagy műben Dimitrij Ivanovicsot Ivan Dimitrijeviccsel. (Vagy Timofej Polikarpoviccsal.)

Mindenki nyugodjon le!

Először is, más egyéb dolgokhoz hasonlóan, egy könyv minél vastagabb, annál jobb. Másodszor a Háború és béke meglepően könnyedén olvasható. Harmadszor pedig a terjedelméhez mérten viszonylag kevés szereplőt mozgat, főbb szereplőből talán alig egy tucat tucat, ha van.

Oroszországról szól!

A Háború és béke viszont nem a legpontosabb cím. Igazából ennek kellene lennie: Béke, béke, béke, háború és háború. Ez azt jelenti, hogy a schöngraberni és az austerlitzi csata meglepően érzékletes leírása után körülbelül 7 év telik el, mire sor kerül Napóleon Oroszország elleni hadjáratára, 1812-ben.

Ennek a 7 évnek a története teszi ki Tolsztoj művének túlnyomó részét, több arisztokrata család tagjainak szemszögéből, akiknek a sorsa hol jobban, hol kevésbé összefonódik egymáséval. (Az alsóbb néprétegek számára még vagy jó száz évig nem osztottak lapot Oroszhonban. Így e regényben sem.)

„Elvégeztem egy gyorsolvasó tanfolyamot, és húsz perc alatt elolvastam a Háború és békét. Oroszországról szól.”

– mondja Woody Allen.

És milyen igaza van!

Read more

Bjorn Andreas Bull-Hansen: Vinland – Könyv – kritika

Bjorn Andreas Bull-Hansen: Vinland borító

Bjorn Andreas Bull-Hansen hatalmas sikert aratott Viking című könyvével. Főhőse, a rabszolgából rövid úton jomsvikinggé, azaz elit viking harcossá (egyben hajóáccsá) avanzsáló Hajóács Thorstein a Vinland-ban visszatér. Helyesebben inkább elhajózik. Az úticél a könyv címe alapján könnyen kitalálható: United States of America. 

Oké, oké. United, States és America nem létezett még akkoriban. I.sz. 1000 körül járunk, a teljes földrészt az egymással folyamatosan hadban álló őslakos indiánok lakják. És úgy hiányoznak nekik a vikingek, mint a hátukra egy púp.

Egyébként ez a Vinland legnagyobb erénye. A fehér ember megjelenése előtti Amerika ábrázolása. Bull-Hansen nagyon alaposan és egymástól egyértelműen megkülönböztethető, eltérő karakterisztikájú törzseket rajzol meg. A vikingek majdnem feleslegesek is már ide.

Oké, oké. Ez mégiscsak egy vikingekről szóló könyv. A lassan és körülményesen hajókázó bevezető fejezetek azonban kevés tanújelét mutatják a viking virtusnak. Thorstein és társainak sétahajókázása bármilyen – vikingek nélküli – hajós könyvbe elmehetne. 

A helyzeten csak ront, hogy Thorstein szinte MINDEN, a hétköznapinál alig érdekesebb eseményt jó előre beharangoz azzal, hogy ez milyen meghatározó pont volt az életében. Így aztán folyton csalódsz.

Vinlandra megérkezve a helyzet szerencsére javul valamennyit. No, milyen lehetett majd 1000 évvel ezelőtt a telepesek élete az észak-amerikai partvidéken? Aki arra tippel, hogy olyan, mint a Minecraft, az nyert. (Oké, oké. Ebben vikingek is vannak, tehát inkább olyan, mint a Valheim.) Menedékre, kajára és tűzelőre volt szükség. Ha valamelyik nem jött össze, akkor Game Over.

A Vinland közepe tehát olyan mint egy túlélőtúrába oltott kalandregény. Ellentétben az első résszel, amely azért annak rendje és módja szerint felvonultatta a korszak meghatározó történelmi figuráit, a folytatásban ezek csak egy-egy villanásra jelennek meg. Vörös Erik, Leif Erikson pedig, akik az európai emberek közül elsőként érték el Amerika partjait, amúgy is inkább legendák megfoghatatlan hősei, mintsem történelmi személyiségek. (Lásd például az alábbi dalt: Leif Erikson.*)

Bull-Hansen könyve viszont kalandregénynek elmegy. Eleve szokatlan felállás a fejszés viking az íjjal lövöldöző indiánnal szemben. Thorstein és kis csapata pedig mindenféle indiánokkal találkozik. Kedves indián törzzsel, kevésbé kedves indián törzzsel és egészen UTÁLATOS indián törzzsel is. 

Mi magyarok persze tudjuk jól, milyen előnyökkel járhat az, ha íjjal harcolsz. Hamarosan a vikingek is megtudják. A kalandregény pedig extrém túlélőtúrába megy át.

Bjorn Andreas Bull-Hansen Vinland című könyve üde érdekes színfolt a vikinges zsáneren belül. Némelyek számára viszont egyértelmű csalódást okozhat, hogy szinte csak a legvége hozza a szokásos sémákat. Azonban így sem rossz olvasmány. Az első kötetre jellemző helyenkénti belassulás például nem jellemző rá.

Viszont van egy szempont, amivel Bull-Hansen elég alaposan mellélőtt. Hajóács, azaz Thormód fia Thorstein hajlamos a depresszióra. Ez már az első részben kiderült, el is fogadtad, mert hát mit lehet tenni. Viszont a mélakóros viking, mint olyan, azért nem a legideálisabb főhős.

Szegény Thorstein sajnos továbbra is depis.

A Vinlandban azonban ÚJABB rossz tulajdonságokkal bővül a berserker jomsviking karaktere: Néha megkukul. Néha rájön az ideg. Néha durcás. Néha pedig egészen becstelenül viselkedik.

Minden ilyen alkalommal legszívesebben a saját dán harci fejszéjével vernéd pofán ezt a nagydarab melákot, hogy térjen már végre észhez. Miközben természetesen azon tűnődsz, hogy mi lehet mindezzel IGAZÁBÓL Bull-Hansen célja? El akarta riasztani az olvasóit? A saját dolgát akarta megnehezíteni? E lapokon akarta felhívni a figyelmet e pusztító lelki betegségre? A fene se tudja, mindenesetre határozottan jobb olyan főhősről olvasni, – vikinges tematikánál is maradva – mint Bebbanburgi Uthred, aki végig kompetens vezetőként viselkedik. (Lásd Az utolsó királyság)

Bull-Hansen Vinlandja átlagos vikinges történelmi regény, ami elkerüli az előző kötet hibáit, – hogy cserébe újabbakat kövessen el helyette. Hozza a kötelezőt, azonban a kiemelkedő világsiker feltételezhetően inkább csak a szerencsének köszönhető. Hajóács Thorsteinnek semmiképpen se, őt – a sok balfogása miatt – egyenesen el kellene tiltani attól, hogy még egyszer a lábát rátegye Vinlandra.

7.7/10

Bjorn Andreas Bull-Hansen: Vinland (Jomsviking 2.)

Animus Kiadó. 2022. 536 oldal

Kririka az első részről
Bjorn Andreas Bull-Hansen: A viking

Ez is érdekelhet:
Kristian Giles: Lancelot

*Oké, oké, ez félrevezetés volt.

Bernard Cornwell: Az utolsó királyság – Könyv – kritika

Bernard Cornwell: Az utolsó királyság

A 10. század második harmadára az addig igazából még nem is létező Anglia a megszűnés szélére sodródott. A több független, egymással is rivalizáló királyságot elözönlötték a dán hódítók. A Vikingek című sorozatból ismert Ragnar Lothbrok három derék csemetéje, no meg még pár ezer csatabárddal felszerelkezett vidám cimborájuk sorra hódoltatták be az angolszász területeket, mígnem csak egyetlen egy maradt állva, a leggazdagabb, Wessex.

A vikingek nagy bánatára, ennek uralkodójat Alfrédnak hívták. Az egyetlent, aki az angol történelemben kiérdemelte a Nagy melléknevet. A vikingek további bánatára Alfréd oldalán ott küzdött Bebbanburgi Uthred is, Cornwell Angolszász históriák című sorozatának főhőse. (E könyvekben legalábbis.)

Az Angolszász históriák a nagyszerű, élvezetes stílusban megírt kalandok mellett nem kevesebb célt tűz ki maga elé, mint az egységes Anglia tűzben kikovácsolódott létrejöttének elbeszélését. Tehát az egyszeri vikinges kalandregényekkel szemben nagyívű történelmi regénynek sem utolsó.

Uthred gyerekkorát a dánok között tölti, és ez a gyermekkor nem is lehetne boldogabb. A gyermekkoruktól harcra nevelt, hősi eszméktől fűtött, és a túlvilágon Odin mulatságokkal teli csarnokába készülő harcosok társasága ideálisabb nem is lehetne egy tetterőtől eltelt fiúgyermeknek. 

A 10. századi angol királyságok ezzel szemben éppen a kereszténység eszméje alatt nyögnek, amelynek papjai a szentek kultuszát túltolva minden örömöt száműznek a földi létből, vakbuzgósággal és bűntudattal töltve el követőiket.

Persze más köztük gyermekként felnőni, majd felnőttként öntudatra ébredve látni a vikingek valódi természetét, és az általuk elkövetett mérhetetlen pusztítást. Uthred így kénytelenen-kelletlen, még ha szíve néha felnevelőihez is húzná, hamarosan Alfréd oldalán találja magát. 

Az utolsó királyság megtévesztően könnyed mű. Az angol királyságokért küzdő két kultúra összeütközése állandó humorforrással szolgál. Az életörömtől viruló Uthred cinikus kommentárjai és kompromisszumokat nélkülöző életigenlése szöges ellentétben állnak Alfréd király udvartartásának, meg persze a korabeli Angliának az ájtatosságával. Igazából az utolsó királyság és persze a teljes sorozat legfőbb erénye maga Uthred alakja, aki félig-meddig mindenhol kívülállóként, sokkal pontosabban látja a dolgokat, mint a körülötte lévők.

Alfréd, aki vállára vette királysága megmentésének terhét, miközben még ennél is jóval nagyobb távlati célok lebegnek a szeme előtt, maga is ellentmondásos személyiség. Uthrednek legalább annyiszor meggyűlik vele a baja, mint Wessex ellenségeivel. Alfréd vallásos vakbuzgalma és hideg, számító elméje éles ellentétben áll kéjvágyó természetével. (Az Úr azonban megsegíti övéit: a paráznaságot kiválóan kordában tudja tartani egy jól időzített Crohn-betegség.)

Uthred, aki ugyancsak távolabbra tekint, az északi Northumbria felé, ahol nagybátyja által elorzott vára áll, legfőképpen bosszúra szomjazik. Azonban addig még sokat kell várnia. Előtte áll egyrészt a felnőtté válás, valamint legközelebbi célja, hogy harcossá váljon. Márpedig addig senki nem tudhatja magát annak, amíg nem bizonyított a rettegett pajzsfal első sorában. Amire persze jó lehetőséget biztosít a Wessexre zúduló Nagy Sereg. No meg Alfréd király is, aki hamar felismeri, hogy Uthrednek sokkal inkább hasznát látja a harcmezőn, mintha az egyházra bízná a neveltetését.

És persze Uthred előtt áll még egy terjedelmes könyvsorozat is, amelynek lendületes főhőse keresztül-kasul bejárja a korabeli angolszász királyságokat, gyalog, lóháton, hajóval, hol dánokkal, hol angolokkal a fedélzeten. Bernard Cornwell eközben nem feledkezik meg arról sem, hogy ahol szükséges, a politikai machinációkon és hadműveleteken túl elidőzzön a korfestő részleteken is. 

És arról sem, hogy olyan akadályokat és a történelemkönyvekből ismert ellenfeleket állítson Uthred útjába, amik/akik együttesen szavatoljanak egy elegáns könnyedséggel írt, mégis alapos történelmi hűséggel kidolgozott könyvsorozatot.

8.5/10

Bernard Cornwell: Az utolsó királyság (Angolszász históriák 1.)
Alexandria Könyvkiadó. 2021. 350 oldal

Kritika a sorozat 8. részéről:
Az üres trón

Ez is érdekelhet:
Bjorn Andreas Bull-Hansen: A viking

Winston Graham: Jeremy (A Poldark-család 3.) – Könyv – kritika

Winston Graham: Jeremy

Ki hinné, hogy már 7 év eltelt azóta, hogy Ross Poldark százados sebesülten visszatért az amerikai függetlenségi háborúból. Azóta rengeteg minden történt Namparában, és már lassan te is kezded magad a Poldark-család tagjának érezni. A Jeremy című harmadik rész annyiban más, hogy jóval kevesebb dolog történik benne.

Persze ez lehet nézőpont kérdése is. Jóval kevesebb történik a FELSZÍNEN. A felütést leszámítva. Ross súlyos vádakkal néz szembe, nagy az esély, hogy Ausztráliában köt ki a kenguruk közé deportálva. Azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy a Poldarkék ezután e távoli kontinensen gyarapodjanak és sokasodjanak tovább, így a regény tulajdonképpen csak azután indul el, hogy e kellemetlen közjáték megnyugtatóan lezárul.

A Poldarkok krónikájától sosem állt távol egy kis könnyedség. Ross Poldark és a cselédsorból kiemelkedő, ámde életrevaló feleségének kapcsolata most is kap egy kis lektűrös mellékízt (félreértés & sértődöttség jól bevált kombinációja), ez azonban szerencsére nem telepszik rá a könyvre, így jó eséllyel elnézhető neki, főleg, hogy összességében mindössze fentiek azok, amik hibaként komolyabban felróhatók neki.

A Poldark-familiában számos sértettség és harag gyűlt össze, a Jeremy című kötetben pedig ezek állnak a középpontban. Azonban még véletlenül sem úgy futnak ki, mint ahogy azt az előzmények ismeretében várnád. Ezért, noha különösebb nagyobb horderejű esemény nem történik, a könyv mégis végig izgalmas marad.

Az már az ezelőtti kötet esetében is jó kérdésnek számított, hogy Dwight Enys doktor miért kap ennyi játékidőt Winston Graham-től. Most is ugyanaz a helyzet. Mindenesetre ha valaki odáig van két nehezen összeillő ember döcögősen induló szerelmétől (ami az előző részek sava-borsát is adta) az feltehetően megbocsát majd a doktornak. Másrészt Graham láthatóan jobban ért ahhoz, hogy konfliktusokkal dolgozzon, egy jól működik házasság hétköznapjainak átadása már nincs annyira az ínyére.

A Jeremy című harmadik kötet legnagyobb rejtélye maga a címe, mivel a címszereplő nagyon sokáig nem lép színre. (És színre lépés után is jobbára rászorul arra, hogy mások cipeljék.) Szóval ha a Dwight nem is (mivel nem családtag), de a Francis név – jobb híján – hitelesebb cím lehetne. (Francis ugyanis sok meglepetést okoz ebben a részben.) De nem lenne rossz cím az sem, hogy RÉZ.

Igen, igen, a Poldark-sorozat egyik nagy erénye a 18. századi vidéki Anglia életének (majdnem) minden romantikától mentes ábrázolása. Szédítő nyomor, tudatlanság, az ebből fakadó egyéb problémák, kiegészülve a gazdasági pangással. Egyszóval a korábban a vidék megélhetését jelentő, de most éppen erősen gyengélkedő cornwalli rézbányányászat a sorozat egyik vezérfonala. És már mindenkire nagyon ráférne, főleg szegény Poldarkékra, hogy felmenjen a nyomorult réz ára.

Ez várhatóan előbb-utóbb bekövetkezik. És akkor ez a színvonalas angol családregény-sorozat már tényleg majdnem olyan lesz, mint az Onedin-család, csak persze hajókázás helyett bányászattal.

7.8/10

Winston Graham: Jeremy (A Poldark-család 3.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2021. 379 oldal

Kritika a korábbi részekről:
Winston Graham: Ross Poldark (1.)
Winston Graham: Demelza (2.)

Margaret Mitchell: Elfújta a szél – Könyv – kritika

Margaret Mitchell 1936-ban megjelent első és egyetlen regénye, az Elfújta a szél minden idők legismertebb romantikus regényének számít. Scarlett O’Hara pedig, a regény főszereplője, minden idők legismertebb romantikus főhősnőjének. Nagy lehet hát az egyszeri olvasó meglepetése, lassacskán haladva előre a két monumentális kötetben, amikor egyszer csak világossá válik számára, hogy az Elfújta a szél sokkal inkább egy női szempontból megírt történelmi regény, mintsem a szokásos, érzelmekkel teli nyári olvasmány.

Gerald O’Harának, a vállalkozó szellemű szerencsevadásznak ír vehemenciával megáldott legidősebb leánya már a kezdetektől meghökkenti a tökéletes hősnőre vágyakozó olvasót: Scarlett indulatos, akaratos, hiú, szeszélyes, makacs, önző, KIÁLLHATATLAN, ráadásul kirívóan műveletlen és tudatlan is. 

Innen szép nyerni, gondolhatja az olvasó, ám esetünkben ebben is téved: Scarlett egy fikarcnyit sem változik a nagyjából 1200 oldal alatt. Margaret Mitchell viszont ilyen tetemes hátrányból indulva is írt egy nagyszerű, örökérvényű könyvet a régi Dél porba hullásáról, a reménytelen szerelemről és a nők összetartó erejéről.

Az Elfújta a szél mostanában rendesen kapja az ívet, amiért igaztalan nosztalgiával fordul a rabszolgatartó nagybirtokos arisztokrácia és annak életmódja felé. Ebben természetesen van igazság. Azonban az ilyesfajta könyvekkel általában az a helyzet, hogy egy adott kor hozzáállását tükrözik. Nem feltétlenül érdemes a jelenben számon kérni rajtuk egy majdnem 100 évvel ezelőtti felfogást. (Még ha be is csúszott jó néhány, mai szemmel egészen ízléstelen mondat.) Inkább arra érdemes koncentrálni, hogy mi változott előnyére azóta. És persze bármikor el lehet olvasni mellé kiegyenlítésként a Tamás bátya kunyhóját vagy Alex Haley Gyökerek-jét. Mindent összevetve Mitchell regénye összességében nagyon jól öregedett.

Az amerikai polgárháború végigsöpör a Délen, és az első modern hadvezérnek tartott Sherman tábornok a „felperzselt föld” réges-régi taktikájával kényszeríti térdre Georgia államot és a vasúti központként megnőtt jelentőségű Atlantát. A férfiak nagy része elesett a harcokban, akik mégis hazakerülnek, nagyrészt nyomorékok vagy nem találják a helyüket a fejére fordult világban.

Ilyenkor érkezik el a nők ideje. Scarlett O’Hara vállára kerül a teher, hogy az apjától örökölt szívóssággal és kitartással megmentse magát és családját az éhhaláltól, majd pedig megteremtse a további boldogulásukat.

Margaret Mitchell 1926-ban vetette papírra az Elfújta a szél első fejezetét és bizton állítható, hogy járatlan úton haladt előre. Scarletthez fogható hasonlóan erős női karakterrel azóta is csak kivételes szerencsével találkozni irodalmi művekben. Az 1860-as évek férfiközpontú társadalmában Scarlett O’Hara elszabadult hajóágyúként viselkedik. Felrúg társadalmi normákat, szokásokat és erkölcsi szabályokat egyaránt. Ha a túlélés a cél. És akkor is, ha nem. És közben persze kenterbe veri az összes férfit. Azaz egyetlen egyetlen egyet kivéve.

Rhett Butler kapitánnyal Mitchell a dörzsölt, cinikus, ám ha kell, mégis páratlan nagylelkűségre képes rosszfiú archetípusát alkotta meg. Butler ugyanaz férfiban, mint Scarlett nőben. Éli az életét és magasról tesz bármiféle elvárásra. A merev konvenciók által irányított Georgia állam pedig fortyog dühében. 

Butler arrogáns viselkedése mintha csak azt akarná jelképezi, hogy ő az egyetlen józan, felnőtt gondolkodású személy saját begyöpösödött társadalmi osztályában. Így aztán nem csoda, hogy fensőbbsége állandó lenéző türelmetlenséggel párosul.

Scarlett ezzel ellentétben – ahogy a csajok általában – csak jól akarja érezni magát.

Lehet kárhoztatni Margaret Mitchell-t mindenfajta nosztalgiáért és múltba révedezésért, ha azonban Butler kapitány vagy Ashley Wilkes – azaz a könyv két legértelmesebb karaktere – véleményt nyilvánít, akkor kitűnik, hogy mindketten már a kezdetektől teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy a déli államok – az ilyenkor szokásos esztelen kardcsörtetés és patetikus hazafiaskodás kíséretében – egyenesen a vesztükbe rohannak.

Az Elfújta a szél – míg a háttérben lezajlik egy háború, összeomlik majd a romokon újra sarjad egy civilizáció – a reménytelen szerelem regénye is. Margaret Mitchell nagyon jól tudja, hogy kinek kit KELLENE szeretnie. Ebből nem is csinál titkot. Sőt a szádba is rágja. A szerelem azonban már csak olyan, hogy találomra lövöldöz a nyilaival. Így aztán várhatsz vagy 1000 oldalt, mire a szerelmi háromszög kétharmadának derengeni kezd, hogy mit is kéne éreznie a másik iránt.

Az Elfújta a szél kevés számú hibája is ehhez a szerelmi vergődéshez köthető. Akad benne egy-két csöpögős jelenet is, de tényleg csak egy-kettő. Egy ilyen monumentális könyv esetében ez nagyszerű arány. 

Scarlett viszont – mondjuk ki, mondjuk ki! – sajnos buta, mint a tök. Mitchell előszeretettel hangsúlyozza ezt minden lehetséges alkalommal, amikor szóba kerül halhatatlan hősnőjének mérhetetlen önfejűsége, mások, köztük saját gyerekei iránti közönye vagy éppen az, hogy minden kijelentést szó szerint vesz. Arról nem is beszélve, hogy a legegyszerűbb elvonatkoztatás vagy absztrakció iránt is a legtökéletesebb közönyt mutatja.

Margaret Mitchell írói tudásáról tanúskodik, hogy ennek ellenére lényegében a könyv legelső oldalától a legutolsóig szorítasz faék egyszerűségű hősnőjének, és minden egyes megkérdőjelezhető húzása után ugyanúgy kitartasz mellette, mint ahogyan egy családtag kezét sem engeded el, bármit is tegyen.

Miért is?

Talán a girl power és a legyőzhetetlen női akarat miatt. Mert amíg a léha férfiak háborúskodással foglalják el magukat, addig, mint mindig a kurva történelem során, a nőkre marad, hogy életben tartsák a családot. És a vasakaratú Scarlett O’Harát – minden jellembéli hiányossága ellenére is – egyenesen erre teremtették.

Jól van, jól van, persze, dögösnek is nagyon DÖGÖS, azért ez sem utolsó szempont.

Az Elfújta a szél viszont nem emelkedne ki fároszként a zsánerből, ha szerzője a könyv minden terhét Scarlett kisasszony törékeny vállaira helyezné. Mitchell könyvében azonban HEMZSEGNEK a pompásan megírt, életszerű karakterek. Legyenek fehérek vagy feketék. Peter bácsi és Mammy, fekete háziszolga létükre ugyanolyan erős, büszke és megingathatatlan karakterek, mint Scarlett vagy Butler kapitány.

A csodálatos Melanie Wilkes nélkül pedig végképp nem lenne ugyanaz a könyv az Elfújta a szél. Melanie Scarlett O’Hara ellenpontja, ketten együtt az érme két oldala, akik egymás nélkül talán nem is mennének semmire. Melanie „tökéletesen angyali lénye” még határozottabban világít rá kontrasztként, milyen az, ha szerencsétlenségedre Scarlett O’Harával, a világirodalom talán legnevesebb hősnőjével keveredsz kapcsolatba: éppen olyan, mintha a saját töködet szurkálnád egy tűvel.

8.6/10

Margaret Mitchell: Elfújta a szél I-II.
Európa Kiadó. 1986. 1180 oldal

Ez is érdekelhet:
Winston Graham: A Poldark-család

1 2 3 4