Bjorn Andreas Bull-Hansen: Vinland – Könyv – kritika

Bjorn Andreas Bull-Hansen: Vinland borító

Bjorn Andreas Bull-Hansen hatalmas sikert aratott Viking című könyvével. Főhőse, a rabszolgából rövid úton jomsvikinggé, azaz elit viking harcossá (egyben hajóáccsá) avanzsáló Hajóács Thorstein a Vinland-ban visszatér. Helyesebben inkább elhajózik. Az úticél a könyv címe alapján könnyen kitalálható: United States of America. 

Oké, oké. United, States és America nem létezett még akkoriban. I.sz. 1000 körül járunk, a teljes földrészt az egymással folyamatosan hadban álló őslakos indiánok lakják. És úgy hiányoznak nekik a vikingek, mint a hátukra egy púp.

Egyébként ez a Vinland legnagyobb erénye. A fehér ember megjelenése előtti Amerika ábrázolása. Bull-Hansen nagyon alaposan és egymástól egyértelműen megkülönböztethető, eltérő karakterisztikájú törzseket rajzol meg. A vikingek majdnem feleslegesek is már ide.

Oké, oké. Ez mégiscsak egy vikingekről szóló könyv. A lassan és körülményesen hajókázó bevezető fejezetek azonban kevés tanújelét mutatják a viking virtusnak. Thorstein és társainak sétahajókázása bármilyen – vikingek nélküli – hajós könyvbe elmehetne. 

A helyzeten csak ront, hogy Thorstein szinte MINDEN, a hétköznapinál alig érdekesebb eseményt jó előre beharangoz azzal, hogy ez milyen meghatározó pont volt az életében. Így aztán folyton csalódsz.

Vinlandra megérkezve a helyzet szerencsére javul valamennyit. No, milyen lehetett majd 1000 évvel ezelőtt a telepesek élete az észak-amerikai partvidéken? Aki arra tippel, hogy olyan, mint a Minecraft, az nyert. (Oké, oké. Ebben vikingek is vannak, tehát inkább olyan, mint a Valheim.) Menedékre, kajára és tűzelőre volt szükség. Ha valamelyik nem jött össze, akkor Game Over.

A Vinland közepe tehát olyan mint egy túlélőtúrába oltott kalandregény. Ellentétben az első résszel, amely azért annak rendje és módja szerint felvonultatta a korszak meghatározó történelmi figuráit, a folytatásban ezek csak egy-egy villanásra jelennek meg. Vörös Erik, Leif Erikson pedig, akik az európai emberek közül elsőként érték el Amerika partjait, amúgy is inkább legendák megfoghatatlan hősei, mintsem történelmi személyiségek. (Lásd például az alábbi dalt: Leif Erikson.*)

Bull-Hansen könyve viszont kalandregénynek elmegy. Eleve szokatlan felállás a fejszés viking az íjjal lövöldöző indiánnal szemben. Thorstein és kis csapata pedig mindenféle indiánokkal találkozik. Kedves indián törzzsel, kevésbé kedves indián törzzsel és egészen UTÁLATOS indián törzzsel is. 

Mi magyarok persze tudjuk jól, milyen előnyökkel járhat az, ha íjjal harcolsz. Hamarosan a vikingek is megtudják. A kalandregény pedig extrém túlélőtúrába megy át.

Bjorn Andreas Bull-Hansen Vinland című könyve üde érdekes színfolt a vikinges zsáneren belül. Némelyek számára viszont egyértelmű csalódást okozhat, hogy szinte csak a legvége hozza a szokásos sémákat. Azonban így sem rossz olvasmány. Az első kötetre jellemző helyenkénti belassulás például nem jellemző rá.

Viszont van egy szempont, amivel Bull-Hansen elég alaposan mellélőtt. Hajóács, azaz Thormód fia Thorstein hajlamos a depresszióra. Ez már az első részben kiderült, el is fogadtad, mert hát mit lehet tenni. Viszont a mélakóros viking, mint olyan, azért nem a legideálisabb főhős.

Szegény Thorstein sajnos továbbra is depis.

A Vinlandban azonban ÚJABB rossz tulajdonságokkal bővül a berserker jomsviking karaktere: Néha megkukul. Néha rájön az ideg. Néha durcás. Néha pedig egészen becstelenül viselkedik.

Minden ilyen alkalommal legszívesebben a saját dán harci fejszéjével vernéd pofán ezt a nagydarab melákot, hogy térjen már végre észhez. Miközben természetesen azon tűnődsz, hogy mi lehet mindezzel IGAZÁBÓL Bull-Hansen célja? El akarta riasztani az olvasóit? A saját dolgát akarta megnehezíteni? E lapokon akarta felhívni a figyelmet e pusztító lelki betegségre? A fene se tudja, mindenesetre határozottan jobb olyan főhősről olvasni, – vikinges tematikánál is maradva – mint Bebbanburgi Uthred, aki végig kompetens vezetőként viselkedik. (Lásd Az utolsó királyság)

Bull-Hansen Vinlandja átlagos vikinges történelmi regény, ami elkerüli az előző kötet hibáit, – hogy cserébe újabbakat kövessen el helyette. Hozza a kötelezőt, azonban a kiemelkedő világsiker feltételezhetően inkább csak a szerencsének köszönhető. Hajóács Thorsteinnek semmiképpen se, őt – a sok balfogása miatt – egyenesen el kellene tiltani attól, hogy még egyszer a lábát rátegye Vinlandra.

7.7/10

Bjorn Andreas Bull-Hansen: Vinland (Jomsviking 2.)

Animus Kiadó. 2022. 536 oldal

Kririka az első részről
Bjorn Andreas Bull-Hansen: A viking

Ez is érdekelhet:
Kristian Giles: Lancelot

*Oké, oké, ez félrevezetés volt.

Bernard Cornwell: Az utolsó királyság – Könyv – kritika

Bernard Cornwell: Az utolsó királyság

A 10. század második harmadára az addig igazából még nem is létező Anglia a megszűnés szélére sodródott. A több független, egymással is rivalizáló királyságot elözönlötték a dán hódítók. A Vikingek című sorozatból ismert Ragnar Lothbrok három derék csemetéje, no meg még pár ezer csatabárddal felszerelkezett vidám cimborájuk sorra hódoltatták be az angolszász területeket, mígnem csak egyetlen egy maradt állva, a leggazdagabb, Wessex.

A vikingek nagy bánatára, ennek uralkodójat Alfrédnak hívták. Az egyetlent, aki az angol történelemben kiérdemelte a Nagy melléknevet. A vikingek további bánatára Alfréd oldalán ott küzdött Bebbanburgi Uthred is, Cornwell Angolszász históriák című sorozatának főhőse. (E könyvekben legalábbis.)

Az Angolszász históriák a nagyszerű, élvezetes stílusban megírt kalandok mellett nem kevesebb célt tűz ki maga elé, mint az egységes Anglia tűzben kikovácsolódott létrejöttének elbeszélését. Tehát az egyszeri vikinges kalandregényekkel szemben nagyívű történelmi regénynek sem utolsó.

Uthred gyerekkorát a dánok között tölti, és ez a gyermekkor nem is lehetne boldogabb. A gyermekkoruktól harcra nevelt, hősi eszméktől fűtött, és a túlvilágon Odin mulatságokkal teli csarnokába készülő harcosok társasága ideálisabb nem is lehetne egy tetterőtől eltelt fiúgyermeknek. 

A 10. századi angol királyságok ezzel szemben éppen a kereszténység eszméje alatt nyögnek, amelynek papjai a szentek kultuszát túltolva minden örömöt száműznek a földi létből, vakbuzgósággal és bűntudattal töltve el követőiket.

Persze más köztük gyermekként felnőni, majd felnőttként öntudatra ébredve látni a vikingek valódi természetét, és az általuk elkövetett mérhetetlen pusztítást. Uthred így kénytelenen-kelletlen, még ha szíve néha felnevelőihez is húzná, hamarosan Alfréd oldalán találja magát. 

Az utolsó királyság megtévesztően könnyed mű. Az angol királyságokért küzdő két kultúra összeütközése állandó humorforrással szolgál. Az életörömtől viruló Uthred cinikus kommentárjai és kompromisszumokat nélkülöző életigenlése szöges ellentétben állnak Alfréd király udvartartásának, meg persze a korabeli Angliának az ájtatosságával. Igazából az utolsó királyság és persze a teljes sorozat legfőbb erénye maga Uthred alakja, aki félig-meddig mindenhol kívülállóként, sokkal pontosabban látja a dolgokat, mint a körülötte lévők.

Alfréd, aki vállára vette királysága megmentésének terhét, miközben még ennél is jóval nagyobb távlati célok lebegnek a szeme előtt, maga is ellentmondásos személyiség. Uthrednek legalább annyiszor meggyűlik vele a baja, mint Wessex ellenségeivel. Alfréd vallásos vakbuzgalma és hideg, számító elméje éles ellentétben áll kéjvágyó természetével. (Az Úr azonban megsegíti övéit: a paráznaságot kiválóan kordában tudja tartani egy jól időzített Crohn-betegség.)

Uthred, aki ugyancsak távolabbra tekint, az északi Northumbria felé, ahol nagybátyja által elorzott vára áll, legfőképpen bosszúra szomjazik. Azonban addig még sokat kell várnia. Előtte áll egyrészt a felnőtté válás, valamint legközelebbi célja, hogy harcossá váljon. Márpedig addig senki nem tudhatja magát annak, amíg nem bizonyított a rettegett pajzsfal első sorában. Amire persze jó lehetőséget biztosít a Wessexre zúduló Nagy Sereg. No meg Alfréd király is, aki hamar felismeri, hogy Uthrednek sokkal inkább hasznát látja a harcmezőn, mintha az egyházra bízná a neveltetését.

És persze Uthred előtt áll még egy terjedelmes könyvsorozat is, amelynek lendületes főhőse keresztül-kasul bejárja a korabeli angolszász királyságokat, gyalog, lóháton, hajóval, hol dánokkal, hol angolokkal a fedélzeten. Bernard Cornwell eközben nem feledkezik meg arról sem, hogy ahol szükséges, a politikai machinációkon és hadműveleteken túl elidőzzön a korfestő részleteken is. 

És arról sem, hogy olyan akadályokat és a történelemkönyvekből ismert ellenfeleket állítson Uthred útjába, amik/akik együttesen szavatoljanak egy elegáns könnyedséggel írt, mégis alapos történelmi hűséggel kidolgozott könyvsorozatot.

8.5/10

Bernard Cornwell: Az utolsó királyság (Angolszász históriák 1.)
Alexandria Könyvkiadó. 2021. 350 oldal

Kritika a sorozat 8. részéről:
Az üres trón

Ez is érdekelhet:
Bjorn Andreas Bull-Hansen: A viking

Winston Graham: Jeremy (A Poldark-család 3.) – Könyv – kritika

Winston Graham: Jeremy

Ki hinné, hogy már 7 év eltelt azóta, hogy Ross Poldark százados sebesülten visszatért az amerikai függetlenségi háborúból. Azóta rengeteg minden történt Namparában, és már lassan te is kezded magad a Poldark-család tagjának érezni. A Jeremy című harmadik rész annyiban más, hogy jóval kevesebb dolog történik benne.

Persze ez lehet nézőpont kérdése is. Jóval kevesebb történik a FELSZÍNEN. A felütést leszámítva. Ross súlyos vádakkal néz szembe, nagy az esély, hogy Ausztráliában köt ki a kenguruk közé deportálva. Azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy a Poldarkék ezután e távoli kontinensen gyarapodjanak és sokasodjanak tovább, így a regény tulajdonképpen csak azután indul el, hogy e kellemetlen közjáték megnyugtatóan lezárul.

A Poldarkok krónikájától sosem állt távol egy kis könnyedség. Ross Poldark és a cselédsorból kiemelkedő, ámde életrevaló feleségének kapcsolata most is kap egy kis lektűrös mellékízt (félreértés & sértődöttség jól bevált kombinációja), ez azonban szerencsére nem telepszik rá a könyvre, így jó eséllyel elnézhető neki, főleg, hogy összességében mindössze fentiek azok, amik hibaként komolyabban felróhatók neki.

A Poldark-familiában számos sértettség és harag gyűlt össze, a Jeremy című kötetben pedig ezek állnak a középpontban. Azonban még véletlenül sem úgy futnak ki, mint ahogy azt az előzmények ismeretében várnád. Ezért, noha különösebb nagyobb horderejű esemény nem történik, a könyv mégis végig izgalmas marad.

Az már az ezelőtti kötet esetében is jó kérdésnek számított, hogy Dwight Enys doktor miért kap ennyi játékidőt Winston Graham-től. Most is ugyanaz a helyzet. Mindenesetre ha valaki odáig van két nehezen összeillő ember döcögősen induló szerelmétől (ami az előző részek sava-borsát is adta) az feltehetően megbocsát majd a doktornak. Másrészt Graham láthatóan jobban ért ahhoz, hogy konfliktusokkal dolgozzon, egy jól működik házasság hétköznapjainak átadása már nincs annyira az ínyére.

A Jeremy című harmadik kötet legnagyobb rejtélye maga a címe, mivel a címszereplő nagyon sokáig nem lép színre. (És színre lépés után is jobbára rászorul arra, hogy mások cipeljék.) Szóval ha a Dwight nem is (mivel nem családtag), de a Francis név – jobb híján – hitelesebb cím lehetne. (Francis ugyanis sok meglepetést okoz ebben a részben.) De nem lenne rossz cím az sem, hogy RÉZ.

Igen, igen, a Poldark-sorozat egyik nagy erénye a 18. századi vidéki Anglia életének (majdnem) minden romantikától mentes ábrázolása. Szédítő nyomor, tudatlanság, az ebből fakadó egyéb problémák, kiegészülve a gazdasági pangással. Egyszóval a korábban a vidék megélhetését jelentő, de most éppen erősen gyengélkedő cornwalli rézbányányászat a sorozat egyik vezérfonala. És már mindenkire nagyon ráférne, főleg szegény Poldarkékra, hogy felmenjen a nyomorult réz ára.

Ez várhatóan előbb-utóbb bekövetkezik. És akkor ez a színvonalas angol családregény-sorozat már tényleg majdnem olyan lesz, mint az Onedin-család, csak persze hajókázás helyett bányászattal.

7.8/10

Winston Graham: Jeremy (A Poldark-család 3.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2021. 379 oldal

Kritika a korábbi részekről:
Winston Graham: Ross Poldark (1.)
Winston Graham: Demelza (2.)

Margaret Mitchell: Elfújta a szél – Könyv – kritika

Margaret Mitchell 1936-ban megjelent első és egyetlen regénye, az Elfújta a szél minden idők legismertebb romantikus regényének számít. Scarlett O’Hara pedig, a regény főszereplője, minden idők legismertebb romantikus főhősnőjének. Nagy lehet hát az egyszeri olvasó meglepetése, lassacskán haladva előre a két monumentális kötetben, amikor egyszer csak világossá válik számára, hogy az Elfújta a szél sokkal inkább egy női szempontból megírt történelmi regény, mintsem a szokásos, érzelmekkel teli nyári olvasmány.

Gerald O’Harának, a vállalkozó szellemű szerencsevadásznak ír vehemenciával megáldott legidősebb leánya már a kezdetektől meghökkenti a tökéletes hősnőre vágyakozó olvasót: Scarlett indulatos, akaratos, hiú, szeszélyes, makacs, önző, KIÁLLHATATLAN, ráadásul kirívóan műveletlen és tudatlan is. 

Innen szép nyerni, gondolhatja az olvasó, ám esetünkben ebben is téved: Scarlett egy fikarcnyit sem változik a nagyjából 1200 oldal alatt. Margaret Mitchell viszont ilyen tetemes hátrányból indulva is írt egy nagyszerű, örökérvényű könyvet a régi Dél porba hullásáról, a reménytelen szerelemről és a nők összetartó erejéről.

Az Elfújta a szél mostanában rendesen kapja az ívet, amiért igaztalan nosztalgiával fordul a rabszolgatartó nagybirtokos arisztokrácia és annak életmódja felé. Ebben természetesen van igazság. Azonban az ilyesfajta könyvekkel általában az a helyzet, hogy egy adott kor hozzáállását tükrözik. Nem feltétlenül érdemes a jelenben számon kérni rajtuk egy majdnem 100 évvel ezelőtti felfogást. (Még ha be is csúszott jó néhány, mai szemmel egészen ízléstelen mondat.) Inkább arra érdemes koncentrálni, hogy mi változott előnyére azóta. És persze bármikor el lehet olvasni mellé kiegyenlítésként a Tamás bátya kunyhóját vagy Alex Haley Gyökerek-jét. Mindent összevetve Mitchell regénye összességében nagyon jól öregedett.

Az amerikai polgárháború végigsöpör a Délen, és az első modern hadvezérnek tartott Sherman tábornok a „felperzselt föld” réges-régi taktikájával kényszeríti térdre Georgia államot és a vasúti központként megnőtt jelentőségű Atlantát. A férfiak nagy része elesett a harcokban, akik mégis hazakerülnek, nagyrészt nyomorékok vagy nem találják a helyüket a fejére fordult világban.

Ilyenkor érkezik el a nők ideje. Scarlett O’Hara vállára kerül a teher, hogy az apjától örökölt szívóssággal és kitartással megmentse magát és családját az éhhaláltól, majd pedig megteremtse a további boldogulásukat.

Margaret Mitchell 1926-ban vetette papírra az Elfújta a szél első fejezetét és bizton állítható, hogy járatlan úton haladt előre. Scarletthez fogható hasonlóan erős női karakterrel azóta is csak kivételes szerencsével találkozni irodalmi művekben. Az 1860-as évek férfiközpontú társadalmában Scarlett O’Hara elszabadult hajóágyúként viselkedik. Felrúg társadalmi normákat, szokásokat és erkölcsi szabályokat egyaránt. Ha a túlélés a cél. És akkor is, ha nem. És közben persze kenterbe veri az összes férfit. Azaz egyetlen egyetlen egyet kivéve.

Rhett Butler kapitánnyal Mitchell a dörzsölt, cinikus, ám ha kell, mégis páratlan nagylelkűségre képes rosszfiú archetípusát alkotta meg. Butler ugyanaz férfiban, mint Scarlett nőben. Éli az életét és magasról tesz bármiféle elvárásra. A merev konvenciók által irányított Georgia állam pedig fortyog dühében. 

Butler arrogáns viselkedése mintha csak azt akarná jelképezi, hogy ő az egyetlen józan, felnőtt gondolkodású személy saját begyöpösödött társadalmi osztályában. Így aztán nem csoda, hogy fensőbbsége állandó lenéző türelmetlenséggel párosul.

Scarlett ezzel ellentétben – ahogy a csajok általában – csak jól akarja érezni magát.

Lehet kárhoztatni Margaret Mitchell-t mindenfajta nosztalgiáért és múltba révedezésért, ha azonban Butler kapitány vagy Ashley Wilkes – azaz a könyv két legértelmesebb karaktere – véleményt nyilvánít, akkor kitűnik, hogy mindketten már a kezdetektől teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy a déli államok – az ilyenkor szokásos esztelen kardcsörtetés és patetikus hazafiaskodás kíséretében – egyenesen a vesztükbe rohannak.

Az Elfújta a szél – míg a háttérben lezajlik egy háború, összeomlik majd a romokon újra sarjad egy civilizáció – a reménytelen szerelem regénye is. Margaret Mitchell nagyon jól tudja, hogy kinek kit KELLENE szeretnie. Ebből nem is csinál titkot. Sőt a szádba is rágja. A szerelem azonban már csak olyan, hogy találomra lövöldöz a nyilaival. Így aztán várhatsz vagy 1000 oldalt, mire a szerelmi háromszög kétharmadának derengeni kezd, hogy mit is kéne éreznie a másik iránt.

Az Elfújta a szél kevés számú hibája is ehhez a szerelmi vergődéshez köthető. Akad benne egy-két csöpögős jelenet is, de tényleg csak egy-kettő. Egy ilyen monumentális könyv esetében ez nagyszerű arány. 

Scarlett viszont – mondjuk ki, mondjuk ki! – sajnos buta, mint a tök. Mitchell előszeretettel hangsúlyozza ezt minden lehetséges alkalommal, amikor szóba kerül halhatatlan hősnőjének mérhetetlen önfejűsége, mások, köztük saját gyerekei iránti közönye vagy éppen az, hogy minden kijelentést szó szerint vesz. Arról nem is beszélve, hogy a legegyszerűbb elvonatkoztatás vagy absztrakció iránt is a legtökéletesebb közönyt mutatja.

Margaret Mitchell írói tudásáról tanúskodik, hogy ennek ellenére lényegében a könyv legelső oldalától a legutolsóig szorítasz faék egyszerűségű hősnőjének, és minden egyes megkérdőjelezhető húzása után ugyanúgy kitartasz mellette, mint ahogyan egy családtag kezét sem engeded el, bármit is tegyen.

Miért is?

Talán a girl power és a legyőzhetetlen női akarat miatt. Mert amíg a léha férfiak háborúskodással foglalják el magukat, addig, mint mindig a kurva történelem során, a nőkre marad, hogy életben tartsák a családot. És a vasakaratú Scarlett O’Harát – minden jellembéli hiányossága ellenére is – egyenesen erre teremtették.

Jól van, jól van, persze, dögösnek is nagyon DÖGÖS, azért ez sem utolsó szempont.

Az Elfújta a szél viszont nem emelkedne ki fároszként a zsánerből, ha szerzője a könyv minden terhét Scarlett kisasszony törékeny vállaira helyezné. Mitchell könyvében azonban HEMZSEGNEK a pompásan megírt, életszerű karakterek. Legyenek fehérek vagy feketék. Peter bácsi és Mammy, fekete háziszolga létükre ugyanolyan erős, büszke és megingathatatlan karakterek, mint Scarlett vagy Butler kapitány.

A csodálatos Melanie Wilkes nélkül pedig végképp nem lenne ugyanaz a könyv az Elfújta a szél. Melanie Scarlett O’Hara ellenpontja, ketten együtt az érme két oldala, akik egymás nélkül talán nem is mennének semmire. Melanie „tökéletesen angyali lénye” még határozottabban világít rá kontrasztként, milyen az, ha szerencsétlenségedre Scarlett O’Harával, a világirodalom talán legnevesebb hősnőjével keveredsz kapcsolatba: éppen olyan, mintha a saját töködet szurkálnád egy tűvel.

8.6/10

Margaret Mitchell: Elfújta a szél I-II.
Európa Kiadó. 1986. 1180 oldal

Ez is érdekelhet:
Winston Graham: A Poldark-család

Bjorn-Andreas Bull-Hansen: A viking – Egy jomsviking története – Könyv – kritika

Bjorn-Andreas Bull-Hansen: A viking

Mind tudjuk, kik voltak a vikingek. De vajon, kik voltak a jomsvikingek? Hát a sima vikingek még durvább verziói. Ha találkoztál volna eggyel annak idején, hát nagy ívben kikerülöd. (Pláne, ha csapatostul jöttek.)

Jomsborg, a jomsvikingek Balti-tenger déli partján álló erőssége mintegy 100 éven keresztül a dán régió politikájának meghatározó tényezőjévé tette őket. Akivel éppen szövetséget kötöttek, az nyugodtabban aludt éjjelente, mint az, akivel nem.

A 13 évesen elárvuló Thorsteint hamarosan a jomsvikingek közé veti a sora – ami nem is jön rosszul neki, hiszen éppen van némi bosszút állni valója: egy viking sárkányhajó kapitánya megölte az apját, őt pedig eladták rabszolgának.

Ez eddig pont úgy hangzik mint egy tipikus vikinges történelmi regény. Amiben a Jomsviking mégis más, az az, hogy nem a kalandozásokra helyezi a hangsúlyt mint a zsáner darabjainak tetemes része, hanem a viking lét mindennapjaira, amire még felfűzi a történelmi vonulatot is. Ráadásul majdnem észrevétlenül, mivel Bull-Hansen olyan ügyesen építi szereplőjét a cselekménybe, hogy az lépten-nyomon egy-egy uralkodóba botlik.

Ennek ellenére a könyv ritmusa egészen ráérős, Thorstein a történet nagy részében mindössze 14 esztendős, és főleg az köti le, hogy megszabaduljon a rabszolgaságból és megtalálja fivérét. Eközben végig megmarad jó értelemben vett átlagembernek, aki állandóan tépelődik és kételkedik önmagában. Ragadványneve is a minden harciasságot nélkülöző „Hajóács” lesz. 

Ha azonban valaki a 900-as évek végén a norvégok közül konyított az ácsmesterséghez, azzal előfordulhatott, hogy éppen Varjúcsont Olafnak, a (szinte) minden vikinges történelmi regényben előkerülő norvég uralkodónak volt szüksége a szolgálataira.

Ha egy norvégnak vagy egy dánnak a kezébe nyomnak egy fejszét meg egy pajzsot és azzal kész is van a viking. Jomsvikingnek lenni valamivel több felkészülést igényel. Bull-Hansen regényéből szerencsére ez a folyamat sincsen kispórolva, ami ugyan megint csak lassít Hajóács Thorstein kalandjainak tempóján, a könyv hitelességét viszont tovább növeli.

A 9. évszázad vége nem csak mifelénk volt izgalmas időszak. A Baltikumban e tájt alakultak ki az addigi nemzetségek fölött létrejövő királyságok, és az új uralkodók, ugyanúgy, mint a mi Istvánunk, hozták magukkal a kereszténységet is. Így Thorstein meglehetős közelségbe kerül a kor nevezetes történelmi alakjaival, az említett I. Olaf mellett például az ugyancsak nevezetes Villásszakállú Svein-nel is. Bull-Hansen pedig mindkét figurát emlékezetesre alakítja. No igen, talán nem is volt annyira nehéz dolga, mindkettő elég excentrikus figura volt. (Ráadásul Olaf már gyermekkorában is összetett személyiségnek bizonyult – Robert Low Felesküdöttek-sorozatából legalábbis ez derül ki.)

A könyv második felében Thorstein az egészségesnél talán valamivel többet tépelődik, és túl gyakran akar angolosan távozni aktuális tartózkodási helyéről. Itt le is lassul a cselekmény. Ennek fő oka az, hogy hiába vannak jelen a jomsvikingek, mint elit alakulat, Bull-Hansen nem igazán vezeti őket csatába. 

Thorstein pedig, aki hosszasan epekedik szíve választottjáért, nem éppen az a hősszerelmes típus. Igaz, halad minden a maga útján, de hevesen lángoló érzelmek azért nem kísérik mindezt.

A Viking végére azonban szerencsére helyre állnak a dolgok. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy Thorstein (és persze Varjúcsont és a Villásszakállú közös) története éppen a korszak legnagyobb tengeri ütközetében (svolderi csata) csúcsosodik ki.

No és időközben a kis Thorstein is felcseperedik. És ha valaki éppen akkora, mint egy kétajtós szekrény, emellett egy böhömnagy dán harci fejsze büszke tulajdonosa is, azt az Úristen is viking történelmi regénybe teremtette.

7.8/10

Bjorn-Andreas Bull-Hansen: A viking (Jomsviking 1.)
Animus Könyvkiadó. 2021. 559 oldal

Kritika a folytatásról:
Bjorn-Andreas Bull-Hansen: Vinland (Jomsviking 2.)

Ez is érdekelhet:
John Gwynne: Az istenek árnyéka

Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje – Könyv – kritika

Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje

Zerkó, a törpe a Krisztus utáni 400-as években végigcsatangolja a Földközi-tenger vidékét. Nem egészen önszántából. Jobb vagy rosszabb sorsa hol erre, hol arra veti. Eljut Észak-Afrikától Konstantinápolyig, Rómától Pannóniáig. Rabszolgaként indít, de dolgozik mint mutatványos, tolmács, tanító és cirkuszi bohóc. Még az is előfordul, hogy isteni státuszra emelkedik. Azonban szekérlőcs méretű nemi szerve különösen egy bizonyos foglalkozás felé orientálja…

Hogy is van a South Park legendás, a világ LEGDURVÁBB pornójaként elhíresült filmjének címe? Análvadász 9? Azt hiszem, elég, ha csak ennyit mondunk… (A 9-es számnak momentán külön jelentősége van…)

Zerkó a kor számos hatalmasságával ismeretségbe keveredik, míg végül Attilánál, a hunok királyának udvarában köt ki.

Ez így mind roppant ígéretesen hangzik, nem is vitás, azonban, amikor pár év múlva, magadban számot vetve nagyszerű magyar történelmi regények után kutatsz az emlékezetedben, korántsem biztos, hogy Zerkó kalandjai fognak elsőként az eszedbe jutni.

Miért? 

Azért, mert Zerkó egy kocsmában ülve meséli el élete történetét. Előadásmódja nem különösebben kifinomult. Megállás nélkül káromkodik, mint egy kocsis. Ami talán még nem is lenne feltétlenül probléma. Az már sokkal inkább, hogy közben a jelenkori, 21. századi szlenget nyomja. 

Az anakronizmus egy történelmi regényben párszor elmegy POÉNNAK. Most hirtelen az Üdv néked Arthur, nagy király ugrik be, amiben a páncélos lovagok csörömpölnek, mint a villamos. Vagy Az isten tudja Joseph Hellertől, ahol a bibliai Dávid király csapatai konzervdobozokba botlanak menetelés közben. Azt’ csá.

A Zerkó, Attila törpéjét viszont, mint történelmi regényt teljesen tönkrevágja az, hogy az olvasó folyton folyvást kizökken a regény idejéből. No meg az is, hogy Zerkó olyan magas lóról osztja az észt, hogy sokszor legszívesebben jól pofán vágnád a tudálékos kis varangyot.

„Ez a Zéta nevű trák rabszolga (…) első látásra beleszeretett Csáth vezér lányába, Emőkébe, és itt maradt Zentesen. Rabszolga lett Csáth házában. Csak hogy mindennap láthassa szívszerelmét, Emőkét. De a lány le se szarta. Kutyába se vette. Ő Attilába volt szerelmes, mint a legtöbb előkelő származású hun leányzó. Emőke arról álmodott, hogy egyszer majd hun királyné lesz, nem arról, hogy trák rabszolgákkal smároljon a kert végében, a birkák mögött. Ez a szerencsétlen Zéta meg szinte belepusztult a szerelmi bánatba. Rajta röhögött fél Zentes…”

Micsoda nagyszerű tiszteletadás Gárdonyi A láthatatlan embere előtt! 

Ja, mégsem. Hanem inkább valami összecsapott izé. Mint amilyen maga a teljes szöveg is. Amit emiatt nem is lehet igazán komolyan venni. Az ERŐTELJES pongyolasággal megtámogatott élőbeszéd ugyanis képes komplett párbeszédeket paródiává zülleszteni. Mármint önmaguk akaratlan paródiájává. Történelmi alakokat pedig zavaró mértékig leegyszerűsíteni, például sima besztondult drogossá. 

Aki kicsit képben van a hunokkal kapcsolatban, az nagyjából el tudja helyezni Isten hétágú ostorát a megfelelő kategóriába: lelketlen, tömeggyilkos barbár. Csernus-Szabó tovább egyengeti e képet: „Attila … egy büdös bunkó.”

E könyvet azok fogják IGAZÁN humorosnak találni, akik szerint vicces, ha valaki a lehető legközönségesebb módon káromkodik.

Fentiek mellett és ellenére Zerkó kalandjai a kor korrekt tablóját nyújtják. Feltűnik számos jól ismert történelmi személyiség és Hippo Regiusról ugyanúgy érzékletesen felskiccelt képet kapsz, mint Bizáncról vagy Attila sátorvárosáról. 

Ha Zerkó trágár locsogása helyett a szöveg inkább az iróniára gyúrna rá, a regény vége még akár emlékezetes is lehetne. A könyv a zárásra ugyanis feljavul valamennyire. Némi misztikum, filozófia, egy kis mágikus realizmus sem árt éppen ehhez. De a buddhizmus is a hozzávalók közé kerül. És természetesen a fejlődésregény is megtermi a maga gyümölcsét.

Ha Zerkó a szüntelen pofázás helyett kissé jobban MEGVÁLOGATNÁ a szavait, és a stílus – tükrözve a könyv hősének jellembéli változását – maga is megfinomodna, talán nem úgy gondolnál erre a könyvre, mint egy öngólra.

Egy öngólra – amihez Csernus-Szabó András alaposan eligazgatja a lasztit, beméri a szöget, nekifut, majd rendesen a bal felső sarokba bikáz.

7.2/10

Csernus-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje
Helikon Kiadó. 2022. 410 oldal

Winston Graham: Demelza – Könyv – kritika

Winston Graham: Demelza

A Poldark-család történelmi családregény-sorozatot már csak amiatt sem lehet egykönnyen betuszkolni a romantikus regények kategóriájába (ami az Arany Pöttyös Könyvek címke láttán töltheti el gyanakvással az egyszeri olvasót) mert az előző rész felénél simán lekörözte amazokat azzal, hogy a két főhős összeházasodott. A cselédsorból kiemelkedő céltudatos Demelza és karakán férjura, Poldark százados megpróbáltatásainak a 18. század végi festői Cornwall szolgál díszletül. De nem csak úgy lazán odakenve, mint mondjuk, a Bridgerton-család akármelyik részében (lásd A vikomt, aki engem szeretett).

Igaz, a sorsfordító történelmi események hírei éppen csak szórványosan érik el a Cornwallt, de azért György király vagy az ifjú Pitt miniszterelnök neve is elhangzik párszor (ha máshol nem is, hát a Fekete Viperában találkozhattál utóbbival) és Franciaországból is egyre baljósabb hírek szállingóznak.

Azonban a könyv cselekményének helyszíne mindössze egyetlen járás: a házaspár namparai tanyaháza körüli falvak és bányásztelepülések, no meg esetenként a megyeszékhely, Truro, Cornwall jelenleg is egyetlen nagyobb városa.

A borítón beharangozott drámai fejlemények

„Vajon meg lehet óvni a szerelmet, ha a világ el akarja pusztítani?”

teljes mértékben eltúlzottak, hiszen semmi olyasmi nem történik a könyvben – sem szerelmi sem egyéb más téren – ami nem eshetett volna meg bárkivel akkoriban a kor társadalmi, gazdasági vagy egészségügyi körülményei között.

A romantikus bonyodalmakra bőséges nyálelválasztással rákészülő olvasók így meglepődve találhatják szemközt magukat a RÉZBÁNYÁSZATTAL.

(A réz ára folyamatosan esik. A bányászok nyomorognak.)

Ross Poldark társadalmi érzékenysége egy cseppet sem csitult az előző rész óta, ráadásul rézfeldolgozó vállalkozásba kezd bányatulajdonos üzlettársaival, hogy csökkentsék a veszteségeiket, újabb összetűzésekre adva okot ezzel a HMCS-kkel.

A könyv fő témája mellett szerepet kapnak a Martin, Daniel és Carter bányászcsaládok különböző tagjai is. De most nem csak úgy a levegőben lógva, mint az előző rész esetében. A mellékszálakat sikerült szervesebben a Poldark-család tagjai köré fűzni. Ross vagy Demelza valahogy mindig kapcsolatba kerül a jelentősebb eseményekkel.

Demelza, – aki csakúgy mint az sorozatindító kötet esetében a könyv legszerethetőbb szereplője – jóval tevékenyebben vesz részt a könyv fordulatainak alakításában, mióta úrinő lett belőle. A felsőbb körökbe való beilleszkedése pedig, ha nem is teljesen zökkenőmentes, de azért szépen halad.

Azért a romantikára áhítozók sem maradnak teljesen üres kézzel. Bár a Poldark-házaspár családi élete ugyanúgy nélkülözi a csöpögős érzelmességet, mint Blamey kapitány és Verity nehezen révbe érni akaró kapcsolata, azért mindkét párosért lehet izgulni. Főleg Verity jövőbeni boldogsága esetében jogos az aggódalom, hiszen még az is előfordulhat, hogy szíve választottja, Blamey kapitány, a sorozat One Punch Man-je (egy feleség = egy ütés) egy igazi büdös tahó.

Aki olvasta annak idején kötelező olvasmányként a Kincskereső Kisködmönt, az tudja, hogy mivel járt a torokgyík akkoriban, mikor aszpirin helyett még rutinszerűen érvágást szoktak elrendelni az orvosok. Aki nem tudja, annak álljon itt kedvelt rovatunk, a könyv legszebb mondata(i):

„A gyertya füstölt, az éjjeliszekrényre csöpögött, és a kandallópárkányról Szűz Mária festett szobrocskája bólogatott rá. Hogy még cudarabb legyen a helyzete, nem tudott nyelni, mert madzagot csomóztak a torkára; és Valaki várakozott a könyvtárszoba ajtaja mögött, várta, hogy ő elaludjon, a gyertya kihunyjon, hogy aztán a sötétben besettenkedjen, és szorosra húzza a madzagot.”

A Poldark-család második kötete az előzményénél is jobban sikerült, egyenletes színvonalú írásmű. A folytatásban az első kb. 50 oldal kivételével takarékra kerülnek a hosszadalmas leírások is. A cselekmény kidolgozottabb, még váratlan fordulatokban is lesz részed (amikor Francis rádöbben, hogy soha semmi nincs ingyen, az tényleg nagyon ügyes húzás; de a százados úr kártyapartija közben is jól felhúzhatod az agyad).

És noha igazából semmi hatalmas horderejű dolog nem történik a második kötetben, csak zajlik a kb. 230 évvel ezelőtti Nampara környéki élet, te mégis alig várod, hogy belevessed magad a folytatásba.

8,2/10

Winston Graham: Demelza (Poldark-család 2.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2020. 567 oldal

1 2 3