Andrzej Sapkowski: A végzet kardja – Könyv – kritika
Szörnyaprítás egy nem túl eredeti világban
Sapkowski Vaják-sorozatának második részében az a legjobb, hogy mindjárt az első két novella alapján el tudod dönteni, hogy akarod-e tovább olvasni. A végzet kardja legelső novellája (mint saját maga akaratlan paródiája) a legbénább ugyanis. A második pedig a legjobb. Holtversenyben az utolsóval.
Andrzej Sapkowski módszere ugyanaz az mint az első részben. (Ld. Az utolsó kívánság) A vaják kóborol egy nem túl eredeti fantasy-világban, különféle rusnyaságokkal és mesebeli lényekkel találkozik, a háta mögül meg szurkol neki a lelkes tömeg, hogy mielébb aprítsa fel őket. A vaják pedig hol felaprítja őket, hol pedig nem.
Hé, ez most akkor egy gyerekmese?!
A mesébe illő sztereotípiák pedig sajna ismételten csak lehúzzák a Sapkowski könyvét. A végzet kardja novelláiban a sárkányok kincset őriznek a barlangjukban. Oké. Ez persze elment A gyűrűk urában, de azóta eltelt már pár évtized. És még ha el is fogadjuk azt az alapállást, hogy a sárkány, ez az oktalan vadállat, mielőtt fölfalna pár jómódúbb polgárt, még ki is rabolja őket, és a náluk lévő drágaköveket a mancsával… oppardon, a karmával bepakolja egy szütyőbe, aztán a barlangjába szállítja, majd az orrára biggyesztve egy lupét szétválogatja őket karát-mennyiség alapján – az már mégiscsak túlzás egy kicsit, hogy ez a szörnyeteg beszél. Ráadásul választékosan, mint a picsa…
Read more