Nnedi Okorafor: A halálmegvető – Könyv – kritika

Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Afrika egy elképzelt jövőbeli apokalipszisben. A világvége miértje és hogyanja nincs kifejtve, és a jelenre való kihatását sem ragozza túl a szerző, néhány odavetett félmondat és kész. De úgy érzed, sokkal többre nincs is szükség, ez épp a kellő mértékű titokzatosságot kölcsönzi a történetnek. A  fekete földrész mindennapjai viszont, a törzsi gyűlölködésektől kezdve, a babonákon és gyerekkatonákon át a nők rituális megcsonkításáig pont ugyanolyanok, mint amit a médiában most is látsz.

Ez a kép egészül ki a mágiával, ami szerencsére nem a Harry Potter-féle varázsigék (curriculum vitae etc.) és a gyerekes, varázspálcával való hadonászás világa, hanem a maga keretein belül jól működő természet-mágia.

Az ígéretes és varázslatos kezdet után pár fejezettel azonban a szöveg befékez, minden jelentéktelenebbé halványul és egy helyben kezd toporogni. Van egy nagyon vékonyka fő cselekmény, és ezt húzza-vonja a szerző, csupa gyerekes konfliktusba, haragszomrádba és durcis elhallgatásba nyújtva el. Noha a fülszöveg szerint ez az első felnőtteknek írt regénye, mégis inkább kissé túlgondolt ifjúsági regénynek tűnik. Az események lassan csordogálnak, se nem túl érdekesek, se nem túl unalmasak, de sok közük nincs a történet fő szálához, emiatt aztán sokszor feleslegesnek is érződnek.

Nem kell, hogy átok legyen a feketéken, sem most, sem egy elképzelt jövőbeli posztapokaliptikus világban, és a transzcendens nőiség (haha) hatalmas csodát tehet, ha éppen meghozza az elegendő áldozatot, anélkül sajnos nem megy – ezek a tanulságok rengeteg felesleges szövegbe vannak csomagolva. (És miért a haha? Azért, mert a transzcendens nőiséget a kalapodra tűzheted, amíg a fejlett országok tudás helyett fegyvereket exportálnak a fekete földrészre, – és amíg az ott lakók rutinszerűen lyuggatják ki kalasnyikovval és kockázzák fel macsétával egymást.)

És annak ellenére, hogy a szöveget tiszteletre méltó mértékben áthatja a jelenlegi Afrikáért érzett aggodalom, mégis úgy érzed, hogy a szerző sokkal kevesebbet fog, mint amennyit markolni szándékozott. S a hosszú és vontatott spirituális kódorgás is csupán egy erőtlen, filozofikus lezárásba képes kifutni.

7/10

Nnedi Okorafor: A halálmegvető
Agave. 2019. 452 oldal

Mad Max – A harag útja (2015) – Film – kritika

Mad Max - A harag útja

Ha nem láttad a filmsorozat 1978-as első felvonását, amiben régi Max (Mel Gibson) családja meggyilkolása miatt 0-ra amortizál egy motoros bandát, akkor nem lesz könnyű azonosulnod ezzel az új Max-szel (Tom Hardy). Ez az új Max ugyanis leginkább egy random csávó, akit Halhatatlan Joe kissé vérszegénynek tűnő beosztottjai a film első percében kiráncigálnak a verdájából és átminősítenek gyalogossá. Ennyi erővel a neve lehetne Hugyos Józsi is. Oké, új Max persze annyival mégis több egy folyvást a gatyájába csurgató átlagpolgárnál, hogy időközben parkour- és akrobata-technikákat fejlesztett ki magában a VÉGTELEN AUSZTRÁL PUSZTÁBAN, amelyek pont kapóra jönnek neki, hiszen a film hátralévő részében kénytelen lesz különféle száguldozó gépjárművek tetején ugrabugrálni.

És ez az új Max annyival kevesebb a régi Maxnél (és Józsinál) hogy egy bunkó.

Aki, miután felismeri, hogy egy (motor)csónakban eveznek Furiosával (Charlize Theron), Halhatatlan Joe angolosan távozó, elégedetlen alkalmazottjával és annak barátnőivel, ahelyett hogy rájuk kacsintana és aszondaná nekik: sziasztok csajszikáim, mi a pálya, mostantól legyünk legjobb barik, – inkább fegyvert fog rájuk, kirabolja őket és hülyére pofoztatja MAGÁT velük.

Nem mintha Furiosa sokkal megfontoltabb személyiség lenne: hiszen kirángatja Joe szupermodellnek kinéző ágyasait a komfortzónájukból a VÉGTELEN AUSZTRÁL PUSZTÁBA, – és az ostoba libák vakon követik, pedig mindössze annyi lenne a dolguk, hogy lógázzák a lábukat az apokalipszis közepette élhetőnek megmaradt egyedüli helyen, dögösen nézzenek ki és időnként egy-egy poronttyal örvendeztessék meg a hálás Halhatatlan Joe-t, a szegény ember Darth Vaderét, aki oké, most tényleg nem a legmegnyerőbb modorú úriember, de azért nincs híján némi karizmának sem és ugyebár egy végítélet után simán kifoghatnának nála százszor rosszabbat is.

Halhatatlan Joe
Halhatatlan Joe

A film fő erénye, a látványvilág amúgy rendben van, mint ahogy leginkább előbbinek köszönhetően a film atmoszférája is: sivatag, sunshine, apokalipszis, bár Manócska dühödten sérelmezte a kék szűrők túlzott használatát az éjszakai jeleneteknél.

Az akciók viszont nagyon nehezen követhetők, a vágások túl gyorsak és rángatják a kamerát mintha nem lenne holnap (vagy tegnap). Ezt különösen azért érezheted gondnak, mert a film KIZÁRÓLAG akcióból áll. Ha nagy néha egy-egy szusszanásnyi szünetet tartanak, azt arra használják fel, hogy nyálas és hatásvadász párbeszédekkel taszítsanak még mélyebb unalomba. És hát ez a film legnagyobb baja: kb. fél óra elteltével a folyamatos zúzás miatt dögletesen unalmassá válik, és alig várod, hogy végre túl legyél rajta.

A készítők a magányos és marcona hős legnagyobb kliséjét sem bírták kihagyni a film végéről: Max, Furiosa esdeklő pillantásától kísérve hátat fordít új barátainak és elindul a naplementében. De te tudod, hogy az egész csak színjáték, vetítés, sima picsáskodás, hiszen Max maximum 27 percnyi talpalás után kénytelen lesz felismerni, hogy a VÉGTELEN AUSZTRÁL PUSZTA utolsó élhető helyén tartózkodik, így muszáj lesz sarkon fordulnia és visszacaplatni Furiósához, hogy miután bizalmasan közel inti magához, ezt suttogja a fülébe:

6/10

Mad Max – A harag útja (Mad Max – Fury Road – 2015) – akciófilm
r.: Gerorge Miller, fsz.: Tom Hardy, Charlize Theron

Alan Moore: V mint vérbosszú – Képregény – kritika

Alan Moore: V mint vérbosszú

A 80-as évek Angliája nem volt egy túl vidám hely (helló, Mrs. Thatcher) De Alan Moore úgy látta, hogy még ennél is kevésbé vidám LESZ – bár a teljes fasizálódás rémképe, – így visszatekintve mindenképpen – kicsit túlzásnak tűnik. Mindegy, a képregény mondanivalójának nagy része, miszerint a „fasizmus nem jó, értem?” ettől még örök érvényű. A mondanivaló másik lényeges eleme, ami azt állítja, hogy „az anarchia jó, értem?” már nem annyira.

V, a Guy Fawkes-maszkos bosszúálló nekiáll, hogy szétkapja a rendszert, mint bolond gyerek a hógolyót és a bevezető fejezetekben a diktatúra felettébb ocsmány prominenseinek csúf halálával növeli az elégedettség-érzetedet. Egy ideig. Aztán éppen kezdesz aggódni, hogy oké, oké, de azért ez így egy kicsit egysíkú, amikor felerősödik a nyomozós szál és a rejtély faktor kis időre feldobja az egészet, és TÉNYLEG elkezd érdekelni, hogy ki ez a roppant teátrális fazon a maszk alatt:

Őrült zseni, mesteri stratéga, a harcművészetek golyóálló mestere és a szerencse fia egyben, aki MINDENHEZ IS ért? Nincs vele bírás? Igen. És pontosan ez az a tényező, ami lecsökkenti a műélvezetet. A sok gonosz féreg nem ellenfél neki. A játszma kimenetele nem lehet kétséges.

A képregény utolsó harmadában, miközben V mesterterve az utolsó kanyarba fordul, és te a jelentéktelen, kisszerű mellékalakok cselszövéseit figyeled, lehet, hogy már kissé unod is az egész hóbelevancot. Főleg, amikor rájössz, hogy mindannyian sakkbábok V tábláján. Akiket néha sajnos meg sem tudsz különböztetni egymástól az elmosódott, fakó rajzoknak köszönhetően. Amely rajzok amúgy kitűnő HÁTTERET biztosítanak a sötét, szürke nyomasztó Angliának, ahol radioaktív hamu szállingózik az égből, a hangszórókból pedig náci propaganda árad.

Finch nyomozó esetében a nagy terv már a hihetőség határán is túlmegy, ugyanis nincs az az úristen, hogy egy bekábózott, eszét vesztett alak pontosan akkor és ugyanoda dülöngéljen be, ahova te kiókumláltad. Mint ahogy az is erősen véleményes, hogy pont az a személy a legmegfelelőbb ember-e a feladatra, akit te felkészítesz rá.

A szerző filozófiája szerint az anarchia két fajtája különböztethető meg: a romboló, ami lebontja az arra érdemtelen rendszert, és az építő jellegű, ami jó esetben ez után következik – és melynek során az emberek saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Na ez az, amire tényleg nem mernél nagy tétben fogadni. Erősen sanszos ugyanis, hogy a ezek a derék emberek az építő jellegű anarchia kellős közepén egymás sarkát letaposva tolakodnának a legelső gyomorforgató alak zászlaja alá, és ehhez bőven elég lenne. hogy az csupán „szebb jövőt” ígérjen nekik.

6.5/10

Alan Moore: V mint vérbosszú
Fumax. 2019. 360 oldal

Attack on Titan – Sorozat – kritika

Halvány lila gőzöd sincs arról, hogy mi a lópikula az anime? Nekem se nagyon volt. (Rajzfilm, amúgy.) De Manócska addig nyüstölt teljes egy esztendőn át, – már ha a nyílt és szemérmetlen zsarolást nyüstölésnek lehet nevezni, – hogy kénytelen voltam beadni a derekam. – „Hogy az Attack on Titan a legjobb anime! Meg hogy mindenki az Attack on Titant nézi!” – állította Kicsi M. Lehet, bár a kérdés az, hogy meddig nézik. Már akik jót akarnak maguknak.

Hogy indul amúgy? Baromi jól. Az emberiség száz éve böhöm nagy falak mögött él. A falon kívül, pucér, androgün és agyilag zokni óriások, amelyek emberhúsra éheznek. Kábé mintha zombik lennének, csak még ráadásul akkorák is mint egy emeletes ház. Az első részben az óriások áttörnek a falon. Miután végignézted, valószínűleg leteszed a hajadat, és azt mondod, ennél ütősebb sorozatkezdést még sose láttál, Lost, Kemény zsaruk, mind smafu.

Attack on Titan - Első évad

Sajnos, azonban innét már csak lefelé visz az út. Mintha a sorozat készítői összezártak volna pár tizenkét évest, akik egymásra licitáltak, hogy ki tud minél nagyobb baromságot kitalálni, és aki nyert, annak az ötlete ment tovább. Nincs se füle, se farka a sztorinak; mintha kényszeresen mindig valami nagyot akarnának durrantani, és lehetőleg minél gyorsabban. Az első két évad simán elbírta volna annak kibontását, hogyan tér magához az emberiség az első sokkból, hogyan veszi fel szép lassan a egyenlőtlen harcot a szinte lebírhatatlan ellenféllel. Ehelyett bedobnak két olyan csavart, egyiket ráadásul a legelején (az első a főszereplő, hm, megváltozása, a másik az óriáscsajszival való kalamajka) amelyek teljesen hiteltelenné csavarják az amúgy erős alapötletet. És akkor a Rendellenesekről még egy szót sem ejtettünk, amik ugyebár speciális képességgel rendelkező óriások. Páncél, teleportáció, tökömtudja. Mindezek sikeresen ostoba mesefilmé redukálják a sorozatot.

És hiszed-e vagy sem, ez még csak a kisebbik gond. A jóval nagyobb gond az, hogy a Attack on Titan alkotói képtelenek értelmes párbeszédet írni. Az összes dialógus zagyva, fellengzős önismétlés. Ráadásul a szereplők nagy része, ha kell, ha nem, ORDÍT, MINT A FÁBA SZORULT FÉREG. Közülük is kiemelkedik Eren, a főszereplő, aki KIZÁRÓLAG ORDÍTVA képes kommunikálni. Így, ha valakivel szemben ellenvéleményt táplálnak kis pajtásai ott a Felderítő Egységben, akkor attól például nem azt kérdezik szelíden, hogy:

„- Hát te meg mi a faszt csinálsz, Jóskagyerek!?”

Hanem ezt ÜVÖLTIK a képébe: ” Cselekedeteiddel az emberiség bukását készíted elő. Valld be, hogy az emberiség ellensége vagy!” És így tovább. Ez a kényszeres pátosz majd minden párbeszédet teljesen hiteltelenné és nevetségessé tesz.

De a gyerekesség és az átgondolatlanság a sorozat minden más területére is érvényes. Ha a szereplők krízishelyzetbe kerülnek (ami bizony, jó néhányszor előfordul) és körülbelül 10 másodpercük van a veszélyhelyzet elhárítására, akkor lefogadhatod 500 yenben a páncélos óriás bal heregolyója ellenében, hogy MINIMUM 10 percig lamentálnak, lelkiznek vagy viaskodnak önmagukkal azon, mihez kezdjenek, – miközben te dühödten csapkodod a fotel karfáját a tévékészülék előtt, és már te is ORDÍTASZ: – Lejárt az időtök, ti szerencsétlen balfaszok!

A katonai kiképzésen részt vevők közül részenként LEGALÁBB egy HISZTÉRIÁS ROHAMOT kap az előtte álló borús jövendő okán, és a rész harmada azzal megy el, hogy a többiek vigasztalják. Közben ezzel éles kontrasztban, és csak amúgy mellékesen odavetve kiderül, hogy a falak mögötti helyhiány miatt 250.000(!) civilt zavartak ki az óriások ellen harcolni, – hogy csökkentsék a bent lakók létszámát. A pompás terv sikerrel járt. Az óriások mindannyiukat bezabálták. Probléma letudva. Biztos nem lehetett egyszerű meló rávenni ezt a 250.000 civilt az akcióra, valószínűleg mind egy szálig erőszakkal tuszkolták ki őket a kapun és csak a végén hajigálták utánuk a fegyvereket, nehogy még odabent valami meggondolatlanságra vetemedjenek. Vagy, ha nem, akkor jó eséllyel mind KÖNNYEN BEFOLYÁSOLHATÓ nyugdíjasok lehettek.

Read more