Lev Tolsztoj: Háború és béke – Könyv – kritika
Tolsztoj Háború és béke című monumentális műve, melyet a közvélekedés szinte egybehangzóan a világirodalom egyik legnagyszerűbb művének tart, mégis a távolba vesző, meghódításra váró hegycsúcsként meredezik az egyszeri olvasó előtt. Sokakat az oldalszám riaszt, másokat a félsz gyötör, hogyan birkóznak majd meg a nagy szakállú filozófus vélhetően mélységes mély értelmű gondolataival. És biztosan akadnak olyanok is (köztük e sorok likacsos memóriájú írója) akik attól tartanak, hogy lépten-nyomon össze fogják majd keverni e nagy műben Dimitrij Ivanovicsot Ivan Dimitrijeviccsel. (Vagy Timofej Polikarpoviccsal.)
Mindenki nyugodjon le!
Először is, más egyéb dolgokhoz hasonlóan, egy könyv minél vastagabb, annál jobb. Másodszor a Háború és béke meglepően könnyedén olvasható. Harmadszor pedig a terjedelméhez mérten viszonylag kevés szereplőt mozgat, főbb szereplőből talán alig egy tucat tucat, ha van.
Oroszországról szól!
A Háború és béke viszont nem a legpontosabb cím. Igazából ennek kellene lennie: Béke, béke, béke, háború és háború. Ez azt jelenti, hogy a schöngraberni és az austerlitzi csata meglepően érzékletes leírása után körülbelül 7 év telik el, mire sor kerül Napóleon Oroszország elleni hadjáratára, 1812-ben.
Ennek a 7 évnek a története teszi ki Tolsztoj művének túlnyomó részét, több arisztokrata család tagjainak szemszögéből, akiknek a sorsa hol jobban, hol kevésbé összefonódik egymáséval. (Az alsóbb néprétegek számára még vagy jó száz évig nem osztottak lapot Oroszhonban. Így e regényben sem.)
„Elvégeztem egy gyorsolvasó tanfolyamot, és húsz perc alatt elolvastam a Háború és békét. Oroszországról szól.”
– mondja Woody Allen.
És milyen igaza van!
Read more