Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic

Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic

Milyen a mexikói gótika? (Silvia Moreno-Garcia regényében legalábbis.) Hát ugyanolyan mint az angol. Kiköpött ugyanolyan. Ha rá is húzzuk a figyelemfelkeltés/brandépítés miatt a mexikói címkét, az nem jelent többet, mint a sorok között elszórt néhány mexikói jellegzetességet, mint például kártyajátékot, vagy néha egy-egy étel nevét. Ennyi.

A szereplők nagy része angol, akik nem beszélnek spanyolul sem, lakhelyük pedig egy hamisítatlan vidéki angol kúria (egy hegy tetején, Mexikóban). Szóval a címből teljes nyugalommal húzzuk is ki a mexikói szócskát.

Nézzük, mi maradt: hát horror az nem sok, ideggyengék és betegesen ijedősek is nyugodtan elolvashatják Moreno-Garcia regényét, nem fogja megzavarni az éjszakai álmukat. Némi baljós hangulat, csipetnyi feszültség, ez a maximum. Tegyük hozzá, hogy ez is maradéktalanul el fog párologni, miután kiderül, hogy kicsoda-micsodával gyűlik meg a bájos Noemí Taboada baja.

Ez jóval a könyv felén túl fog megtörténni, ezáltal cseppet sem tűnik túlzásnak az a prognózis, hogy erre az időre az olvasók jelentős hányada már régen abbahagyta ezt a könyvet. 

A Mexican Gothic című könyv ugyanis elég vérszegény. Nagyon kevés minden történik benne, az is végtelenül lassan és vontatottan. Sok ismétléssel és ugyanazokkal a körökkel újra és újra. Ezek a körök pedig főleg párbeszédeket jelentenek. No meg néhány rossz álmot.

Silvia Moreno-Garcia könyvét egyetlen momentum menti meg a totális dögunalomtól, mégpedig a főhőse. Noemí Taboada öntudatos és a saját feje után menő úrikisasszony; azonban jószívű és kötelességtudó is egyúttal. Egyszóval igazi szeretetteljes hősnő. 

Egyetlen szépséghibája, hogy kellemes társaságának élvezetéhez végig kell olvasnod egy 19. század eleji, lassú és SZEMÉRMES angol női regényt. 

7/10

Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic
Főnix Könyvműhely. 2021. 342 oldal

Ez is érdekelhet:
David Koepp: Hűtőkamra

Stephen King: Később – Könyv – kritika

Stephen King: Később

Miért jó, ha az egyik kedvenc íród saját maga által bevallottan is grafomán? Hát mert futószalagon szállítja az irományokat. És miért nem? Mivel egy-egy Billy Summers után becsúszhatnak olyan kisregények is, amik, mondjuk, eredetileg a Hard Case Crime-sorozatban jelentek meg. Amelyek magukon viselik ugyan a szerző keze nyomát, de azért meglennél anélkül is, hogy elolvasnád őket.

„Mivel kissé ismerősnek tűnt, átmentem a sugárút másik oldalára, és megkérdeztem, mi a baj. Mármint amellett, hogy halott.”

James Cocklin gyerekkorától kezdve látja a halottakat. Ez kellemetlen és meglehetősen haszontalan képességnek tűnik – egészen addig, míg kénytelen nem leszel megtudakolni tőlük ezt-azt, amire kizárólag ők tudják a választ. Hova rejtették például az elektromos redőny távirányítóját vagy a gépkocsi-nyeremény betétkönyvet. Ilyesmi.

James édesanyjának, Tiának se jön rosszul a képesség, de akinek leginkább szüksége lesz rá, az Tia rendőr, khm, ismerőse. Aki egy sorozatgyilkos utáni nyomozásba rángatja bele James-t. James számára pedig nyilvánvalóvá válik, hogy nem minden halott szelleme egyforma. Van, amelyik a többinél jóval gecóbb.

A Később című regényben minden megtalálható a Stephen King-féle szükséges hozzávalókból, de mindezekből éppen csak egy keveset kapsz: egy kissrác, aki kénytelen felnőni a feladathoz, az idős mentor, a kiismerhetetlen gonosz, vagy éppen a régi ismerős, aki lassacskán kifordul magából és genya lesz. (Ennél a pontnál King talán túlzásba is esett kicsit, mert a régi ismerős a hihetőnél valamivel NAGYOBB mértékben lesz genya.)

A Később című kisregény olyan, mintha csak lóhalálában végigszáguldanál az eseményeken. De ez talán nem is feltétlenül probléma mindenki számára, mert mindennek van füle és farka, hiszen a Mester, az a Mester, inkább csak némi hiányérzet léphet fel olvasás közben. Mintha a könyv csak szimpla ujjgyakszi lenne, amit talán elegánsabb lett volna összevárni egy másik, kisebb lélegzetű művel, mintsem ilyen LÓBETŰKKEL kiadni.

De amúgy nincs vele különösebb probléma, Kingnek a 70. életévét elhagyva is megy a természetfeletti (még ha nem is annyira rémisztő, mint amilyennek beharangozza) és remekül ír valószerű gyerekszereplőket, ráadásul mindezt úgy, hogy miközben olvasol, te magad is egészen intelligensnek érzed magad…

7.7/10

Stephen King: Később
Európa Könyvkiadó. 2022. 307 oldal

American Horror Story – Az első öt évad – Sorozat – kritika

Gyors összegzés az elején a mihez tartás végett: Na, miben nem lesz részed e sorozatot nézve? Bezony, rémületben. Vagy csak nagyon kevésben. Ha kimondottan félős vagy. De nyugi, ha már túléltél egy random Supernatural-epizódot, anélkül hogy ijedtedben az arcod elé kellett volna rántanod a paplant, akkor biztonságban vagy.

Antológia-sorozatról lévén szó, minden évad más fogvacogtató(nak szánt) történetet, horror-mítoszt vagy -toposzt dolgoz fel, természetfeletti lényektől, gyilkos bohócokon és sorozatgyilkosokon át egy nem túl bizalomgerjesztő elmegyógyintézet szürkés-zöldes(re szaturált) mindennapjaiig.

1. évad – A gyilkos ház (7/10)

Furcsa alkotói hozzáállás úgy elkészíteni egy rémisztgetésre becélzott sorozat első évadát, hogy csak nagyon kevés rémisztő momentum található benne. Az első pár részben az összes puskapor ellövésre kerül, onnantól kezdve pedig mintha egy üresben túráztatott gépjárművet figyelnél, ami csak bőg és bőg, de nem halad sehova. Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy A gyilkos ház sztorija túl vékonyka egy sorozathoz. Kapcsolati dráma? Ezerszer láttuk. Kicsit pszichó ex-szerető? Ötszázszor. A régi lakók nyűglődései? Mindnek ugyanaz a vége. Uncsi. És amint az is kiderül, hogy ki huncutkodik a bőrszerkó alatt, végképp tét nélkülivé válik a cselekmény.

American Horror Story - Murder House - Rubber Man
Rubber Man

Van még egy tényező, ami mindegyik évadra jellemző kisebb-nagyobb mértékben, de talán itt, az elsőnél a legérthetetlenebb és legfeleslegesebb. Ez pedig a trágár, mocskos szexuális tartalom – szavak szintjén. Vidáman elkezded csurgatni a nyálad: nahát, ezek aztán cseppet sem szemérmeskednek, – és közben kiderül, hogy de mégis. Mert csak pofáznak. Hangemberek. Ilyen maszturbáció, olyan maszturbáció, így megbasználak, úgy megbasználak, és amivel ténylegesen alátámasztják az ordenáréra belőtt szöveget, az Dylan McDermott pucér segge. Kétszer. Az egész évadban. Az obszcén, de amúgy üres szócséplés az erotika majdnem teljes hiányával párosulva (oké, a szobalány nagyon dögös – mármint a fiatalabb verzió) annyit ér el maximum, hogy kínosan érezd magad, ha a családdal együtt ülnél a tv-képernyő előtt.

2. évad – Zártosztály (8,5/10)

Minden rosszban van valami jó. Az első évadban az, hogy rögtön utána következik a sorozat egyszeri és megismételhetetlen csúcsteljesítménye, a Zártosztály. Na, ebbe mindent beletoltak, ami a fellengzős tv-filmre hajazó előzményből hiányzik: Totális őrület, sorozatgyilkos, girl power, női önmegvalósítás, Télapó, szexuális elfojtás, vallási fanatizmus, minden visszafogottságot nélkülöző emberkísérlet, leszbikus szerelem, náci doki, megváltástörténet, ufók és végül, de nem utolsósorban színre lép maga az ördög is. Mindez ponyva- és b-filmes lazaság, dévajkodás és romlottság közepette. Talán az utolsó két rész felesleges a végéről, vagyis inkább csak feleslegesen túlnyújtott, de hát a fene bánja! És hogy creepy, de nem rémísztő? Kit érdekel?! (Plusz, el ne felejtsük, ebben az évadban elhangzik a horror történetének egyik legbetegebb mondata is.)

Americah Horror Story - Asylum - Pepper
Pepper

3. évad – Boszorkányok (6,5/10)

Az 1960-as évek elmegyógyintézetének szürke falai közül irány a napfényes New Orleans 2013-ban. A lehengerlő cold open után olyan érzés fog el a Boszorkányok nézése közben, mintha egy csillogó-villogó cukrászdában találnád magad csupa habos sütemény és emeletes torta között. A díszlet, a fényképezés, a ruhák, minden csodaszép! És a sztori sem indul rosszul: az életet nagykanállal habzsoló genya főboszi (Jessica Lange old & sexy AF) visszatér az addig hanyagolt boszorkánykörbe, hogy jól elcsesszen mindent.

Read more

Jeff Vandermeer: Expedíció – Könyv – kritika

Jeff Vandermeer: Expedíció

Egy antropológus, egy pszichológus, egy biológus és egy geodéta elindul a Zónába. Olyan mint egy vicc eleje, nem? Ráadásul nem is a Zónába mennek, az a Sztalkerben van, hanem az X-térségbe, de amúgy majdnem ugyanaz a kettő. Ehhez még hozzá kellene adni Lovecraft-et és készen is vagyunk.

Kicsit olyan ez a történet, mintha homályos ablaküvegen keresztül szemlélnéd, minden el van benne mosódva kicsit. A szereplők személytelenek, távolságtartók és bizalmatlanok egymással. Meg vannak fosztva minden tulajdonságuktól, ami alapján megkülönböztethetnéd őket. Nevük sincs, és hiába tudod, hogy nők, olyan, mintha nemtelen androidok lennének. Pedig azt gondolnád, hogy ha egy csomó csajszi együtt bandázik, hát hamar összebariznak, pletyóznak, kölcsön adják egymásnak a szempillaspirált és egymáshoz hangolódik a menstruációjuk. Na de nem ebben a könyvben!

Itt úgy viselkednek, mintha egyenesen a ’70-es évek Szovjetuniójából érkeztek volna, tele túlzott óvatossággal és egymás iránti bizalmatlansággal, éppen csak nem elvtársnőzik le egymást.

A valóságtól való elbillenést táplálja a felettesek titkolózása is, az információk (és dezinformációk) hiányos átadása a felkészítés alatt, de legfőképpen a HIPNÓZIS. A pszichológusnak ugyanis számos esetlegesen felmerülő szituációra be van tárazva egy listányi, a munkatársaiba kondicionált parancsszava. Mondom: Kész paranoia! Kész Szovjetunió!

Hogy mégsem ott vagyunk, azt az bizonyítja, hogy a CCCP-ben (ki gondolta volna, hogy ezt a rövidítést leírom még valaha) a mentősök nem vesznek maguknak hatméteres hobbihajót, örülnek szerencsétlenek, ha vodkára és kelkáposztára futja.

Akkor viszont HOL A JÓ BÜDÖS FRANCBAN járunk?!

Akárhol is, ami tovább visz, az természetesen a rejtélyfaktor – mi az ördög öreganyja az a gombaizé? (Még menőbb gomba tekintetében ld. David Koepp: Hűtőkamra) De ez is csak azért történhet, mert ilyen kurtácska ez a könyv. Ha hosszabb lenne, nem biztos, hogy vesződnél vele tovább, lehet, hogy szépen simán abbahagynád kb. a 70. oldalnál.

Még akkor is, ha Jeff Vandermeer könyvének kétségtelenül van egyfajta X-aktás atmoszférája. Nem is annyira nyomasztó, amilyen valószínűleg lenni akart, hanem inkább várakozásteljes, hogy VALAMI történni fog. Valami sejtelmes. Rémisztőnek ugyanis, lovecraft-i ihletés ide vagy oda, ez a történet egyáltalán nem rémisztő.

Sosem olvastam Lovecraft-et, de e könyv alapján nagyjából be tudom lőni, hogy mire számíthatnék: Szép, veretes és végtelenül lassú prózára, ami minden egyes lottyadt sáscsomónál elidőzik fél órára. Minden szart alaposan túlgondoló szereplőkre, akik nem tudják eldönteni, hogy teljesen megbolonduljanak-e vagy csak félig.

És néha ilyen mondatokra:

„Az elmúlás megpróbálja gyarmatosítani a lelket.”

vagy

„…hogy álláspontomba ismét visszavezethessem a rációt.”

Vagy olyan lezárásra, hogy igazából gőzöd sincs, hogy vége van-e ennek a könyvnek vagy mégse.

7/10

Jeff Vandermeer: Expedíció (Déli Végek-trilógia 1.)
Agave-könyvek. 2020. 172 oldal

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key – Kulcs a zárját 3. – Képregény – kritika

Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key - Kulcs a zárját 3.

A nagy finálé. Semmi időhúzás. (Ha esetleg további részekben reménykedtél volna.) De talán nem is baj, hiszen az előző kötetnél, ha nem is nagyon, de azért belassult a képregény, amikor a hétköznapi tini-problémák kerültek előtérbe. Na, itt semmi ilyesmiről nincs szó. Nincs egyetlen panelnyi üresjárat sem. A lezárás lehengerlő sebességgel száguld az utolsó képkockákig.

1775-ben kezdesz: hogyan és miért készítette el Ben Locke a kulcsokat. Majd, mivel ő, ahelyett hogy rögtön felhelyezte volna őket a seggébe az elkészültükkor, 1988-ba kerülsz, hogy kiderüljön, mit szúrt el késői leszármazottja, Rendell, a Locke-gyerekek apja, – amit aztán azoknak kell, immár a jelenben, nagy áldozatok árán helyrehozni.

Joe Hill abszolúte 21. századi, mélyen polkorrekt szerző, aki a szédítő sebességű cselekmény mellett még arra is figyel, hogy kellő érzékenységgel felhívja a figyelmet a másság elfogadására, legyenek azok faji vagy szexuális természetűek, vagy éppen fogyatékosságból eredőek. Az apukája biztos nagyon meg van vele elégedve nevelési szempontból. És talán ő is az apukájával, a nagy Stephen Kinggel, látva a tiszteletadást, a Carrie c. könyv ominózus jelenetének felidézésével.

És ha már a mesternél tartunk, a nyomasztó atyai örökség meghatározó Joe Hill esetében is. Kezdve azzal, hogy számos ikonikus King-regény főhősei a gonosszal egyedüliként szembeszálló gyerekek – csakúgy mint a Locke & Key esetében. És folytatva azzal, hogy Hill NOS4A2-ja egy az egyben kiköpött Stephen King-regény. Nos, e képregény esetében semmi ok aggodalomra, teljesen egyedi hangon szól, a mai tinédzserek kiváló ismerőjeként és értőjeként (míg King specialitása ugyebár amúgy is a pár évvel ifjabb korosztály).

A gótikus Locke-ház, az árnyak, a kulcsok, az évszázadokra visszanyúló, lenyűgöző családtörténet(ből felvillantott epizódok) és a tébolyult, önmagáért való gonoszság víziói mind-mind a saját maguk okán is elismerésre méltó elmeszülemények.

A rajzok pöpecek. Már ha felülemelkedünk azon, hogy a szereplők néha megmagyarázhatatlan módon hobbitra hasonlítanak. Rodriguez kétséget kizáróan egyenrangú alkotótárs, akinek a hétköznapi gyerekszereplőktől és a csábos erotikától az eposzi mértékű események megjelenítéséig kell odatennie magát. Vajon ugyanilyen sikeres lenne ez a képregény, ha nem az ő ecsete alól kerül ki az örökké kíváncsi, aranyszívű Bode (a sorozat legjobban eltalált szereplője), a sötétségből kilépő hatalmasra növekedő árnyékok, a légies szellemalakok vagy éppen az ördögi szépségű, ellenállhatatlan gonosz, a szemeiből kiolvasható őrülettel egyetemben? Fene se tudja, de az biztos, hogy a befejező rész átkozottul jól sikerült.

8.6/10

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key – Kulcs a zárját 3.
Fumax Könyvkiadó. 2019. 320 oldal

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key 2: Kulcs a zárját – Képregény – kritika

Ha e sorok írójához hasonlóan sosem voltál nagy képregény-rajongó, ez a kötet a legjobb módja, hogy változtass a hozzáállásodon. Semmi szuperhősös majomkodás, ne aggódj, viszont a hétköznapi főszereplők ellenére is a túláradó fantázia e rajzolt lapok legfőbb jellemzője, – ahol a tinédzserek beilleszkedési nehézségei és szerelmi nyavalyái mellé elegánsan besorol a thriller, a gótikus horror és szürrealizmus.

Noha az elején még úgy érzed, valami tinisztoriba fizettél be (végül is a főszereplők tizenévesek), és az ármánykodó gonosz, aki az előző részben szinte az összes lapját kiterítette már, közel sem olyan félelmetes, hamar kibillent az elkényelmesedésből a lenyűgöző „árnyas” rész. Egen, Zack Wells tarsolyából van még mit előhúzni.

Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key 2

És habár előfordulnak ismétlődések (ha valaki előáll valami infóval, lefogadhatod, hogy azt hamarosan taccsra teszik) imigyen az izgalomfaktor is lecsökken kicsit, az abszurd ötletek, a kulcsok változatossága, a meghökkentő fordulatok garantálják, hogy átlagon felüli élményben legyen részed.

Pláne, ha az illusztráció pár lapra átvált „tintinbe”. Na jó, akkor nem. Azon kívül, hogy elgondolkodj azon, hogy ennek mi értelme van, valószínűleg nem sok értelme van. Ellentétben a képregényen belüli képregény-címlappal, amely nem átall durva spoilerrel sokkolni!

Az izgalomfaktorról állítottam valamit? No igen, a végére sokkal izgalmasabb lesz. El bírod ezt képzelni? Izgulni egy képregényen? Naná, ha beindul a nyomozás, és a kép kezd összeállni, hőseink pedig versenyre kelnek az az idővel – viszont az ellenfél egy furmányos szemétláda. És a vége az, hogy egy fincsi kis cliffhangert kapsz a képedbe. De olyant, tényleg, amitől azt gondolod: nincs igazság e Földön.

8.1/10

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key 2: Kulcs a zárját
Fumax. 2019. 312 oldal

Kritika az előző kötetről: Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key 1: Kulcs a zárját
Kritika a befejező kötetről: Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key – Kulcs a zárját 3. – Képregény-kritika

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key 1: Kulcs a zárját – Képregény – kritika

Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key 1 - képregény borító

Anyuka, férje tragikus halála után három gyerekével visszaköltözik annak gyermekkori lakhelyére, KULCSHÁZBA… ahol a házban elheverő különféle kulcsok különféle ajtókat nyitnak, hol ide, pölö fizikai helyekre, mint mondjuk, Manci nénénk spájza, hol meg amoda, bele például valakinek egyenesen az AGYÁBA… Nice!

Igen ám, de közben másvalaki is keresi a nyamvadt kulcsokat.

Hogy kicsoda? Hát az fix, hogy jó nagy KÖCSÖGLÁDA az illető…

És kb. ez az első képregény, amit nem untam olvasás közben. A sztori pedig, Joe Hill borzalmasan túlirkált, első pillantásra regénynek tűnő féltégláival szemben (Spóra, NOS4A2) kifejezetten feszes. És még izgalmas, csavaros, drámai, megható, vicces. És néha még kicsit szexi is.

(Egyetlen problémám akadt csupán műélvezet közben: olyan aprócska betűket sikerült beleszuszakolni a szövegbuborékokba, hogy kölcsön kellett kérnem a százéves öreganyám kb. hat-hét szemüveg-generációval ezelőtti ókuláréját. Innentől szerencsére egészen más szemmel tudtam a betúméretre tekinteni.)

Homofóboknak azért nem merném JÓ SZÍVVEL ajánlani a hangsúlyos LGBT szálak miatt.

Gyenge idegzetűeknek sem, a gyilkolászások miatt…

Aztán ki meg hogy néz-e? Hát rohadt jól.

8.5/10

Joe Hill, Gabriel Rodríguez: Locke & Key – Kulcs a zárját 1.
Fumax Kiadó. 2018. 320 oldal

Kritika a következő kötetről: Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key 2: Kulcs a zárját