Richard Powers: Égig érő történet – Könyv – kritika

Richard Powers: Égig érő történet

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Az Úristen se tudja. Ki írt előbb Jonathan Franzen-könyvet? Maga a megnevezett vagy inkább Richard Powers? És ha egymás mellett ültek az iskolapadban, melyikük másolt a mellette ülőről? Jó kérdés. Nagyjából egy időben születtek, mindketten Illinois-ban, és ha a kis Powers bukott kétszer alsóban, még össze is jöhetett a dolog.

Szóval az Égig érő történet olyan, de az első harmada mindenképpen, mintha Jonathan Franzen írta volna. De kiköpött.

Na jól van, elég Franzenből, aki úgyis túl van értékelve, ha egy könyvét olvastad, hát olvastad az összeset. Ellenben Richard Powers úgy ír Franzen-könyvet, mintha a szereplői önmaguknál sokkal jelentőségteljesebbek lennének. Így aztán nem is vagy képes elengedni ezt a számos fura és szeretetre méltó csodabogarat, akik természetesen mégis csak átlagemberek. A saját magukon túlmutató jelentőségük pedig mind-mind különféle fákkal kapcsolatos.

Hamar kiderül, hogy Richard Powers igazából fákról akart könyvet írni, de a cselekmény úgy túlságosan legyökerezett volna egy helyben, ezért szüksége volt néhány emberszabásúra, akik alattuk lábatlankodnak. (Ki ülteti, ki tanulmányozza, ki az életét köszönheti nekik stb.)

Azonban olyan súllyal vannak jelen a szövegben a fás szárúak, hogy hamarosan nyilvánvalóvá válik az is: a szépirodalmi szöveg csak eszköz, hordozóanyag. A könyv szereplői és olvasói pedig kénytelenek észrevenni a fák mögött az erdőt.

„Ez a fotoszintézis kész csoda… (…) Ez az egész dínom-dánom, ami a földi élet, ennek a varázslatos, észveszejtő trükknek a potyautasa.” – mondja Powers.

A Suzanne Simard-ról mintázott Patricia Westerford pedig ezekkel a szavakkal kezdi a könyvön belüli könyvét A titokzatos erdő-t:

„Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok. Másfél milliárd évvel ezelőtt kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede.”

Arról nem is beszélve, amellett hogy a fák beszippantják az általunk kilélegzett szén-dioxidot, még kommunikálnak egymással, mi több kölcsönösen táplálják egymást meg a körülöttük élő fajokat. És még halálukban is a saját közösségüket szolgálják. De komolyan.

Mi meg persze éppen azon vagyunk, hogy lehetőleg minél előbb kivágjuk az összeset. Hé, álljon csak meg a menet egy pillanatra!

Ahogy az fák esetében is van, a könyv legstabilabb része a Gyökérzetre titulált felvezető rész. A számos eltérő életút legtöbbje egy irányba fut. És amikor már éppen elkezdenél azon tűnődni, hogy mégis hány újabb szereplő érkezik még, a főhősök végre összetalálkoznak.

A folytatás érdekes módon nem ugyanilyen magával ragadó. Nem is arról van szó, hogy rossz lenne, inkább csak nehéz überelni a tökéletesre csiszolt novellaszerű életrajzokat. És noha adná magát, hogy a környezetvédelmi mozgalmak magára ébredésének mikéntje számos drámai helyzetet eredményezzen, a könyv mégis erősebb, amikor Powers az erdő ökológiájáról vagy erdőpusztítás hatásairól értekezik. Talán azért, mert már mindenki kezdi a saját bőrén érezni. Vagy ha nem, hát rövidesen fogja.

És ez is a legnagyobb erénye ennek a könyvnek, – azon túl, hogy szépirodalmi szövegnek is kitűnő, – hogy rádöbbent, egy hatalmas, csodálatos valaminek vagy a jelentéktelen részese. A könyvet olvasva pedig egyszerre leszel lelkes, dühös és szomorú.

Miközben egyre ellenállhatatlanabbul tör rád a vágy, hogy magad is minél előbb ültess egy fát valahová, mittomén egy törpefát legalább, vagy ha mást nem is, egy bonszájt az ablakpárkányra.

Read more

Stephen King – Owen King: Csipkerózsikák – Könyv – kritika

Stephen King - Owen King: Csipkerózsikák

Az összes könyv közül a féltéglákat szeretem a legjobban. Nagy szerencsémre Stephen Kingtől nem áll túl távol a grafománia, így aztán elég gyakran megörvendeztet egy-egy nehézsúlyú alkotással.

Ebben a féltéglában azt vizsgálja meg, gyermeke, az igyekvő Owen hathatós közreműködésével, mi történne akkor, ha az összes nő egyszerre csak bealudna. Végleg. Még belegondolni is szörnyű. Ki főzne? Ki mosna? Ki takarítana ezután? Én biztos nem, az hétszentség. Arról nem is beszélve, hogy a leszbikus pornó, mint önálló filmművészeti ág, egyszerűen nem létezne többé!!!

King (és a szorgalmas Owen) nem vizsgálja az alaphelyzet ezen traumatikus aspektusát, ehelyett egy széles tablóképet rittyent, ahol az események középpontjában egy kisváros és annak női börtöne áll. Ugyanígy szereplők garmadájával indult anno a Búra alatt is, és ahhoz hasonlatosan mintha e könyv ereje is szétosztódna, és lassan elszivárogna a temérdek szereplő között. (Annyi megjegyzéssel, hogy a Búra kb. a 70. oldalára teljes dögunalommá válik. E mű viszont azért nem.)

Gyakorlott King-olvasók ennek ellenére az átlagosnál kevésbé sikerültnek érezhetik. Kb. mintha Stephen Kingből egy matematikai művelettel kivonták volna gyermekét, a serény Owent. A maradék egy enyhén sterilnek tűnő írásmű, megfosztva a Kingre jellemző átütő erőtől és a nagyívű karakter-ábrázolásoktól. Majdnem olyan csupasz, mint egy forgatókönyv, – ha sorozatot akarnál belőle fabrikálni, hát nem lenne túl nagy meló.

A normalitásból a posztapokba tartó átmenet a Végítéletben a könyv eleje. Itt az egész könyv ennek az átmeneti néhány napnak, a lassú bekómálásnak a lassú története. Nem mondom, hogy a kiemelt karakterek (a Norcross-család derék tagjai) nem viszik el valamennyire a hátukon, de azt sem mondom, hogy ez az egész hajcihő (közte némi házastársi cívódással, és a nagybetűs GONOSZ teljes hiányával) különösebben érdekes vagy felvillanyozó lenne.

Bár az legalább határozottan kiderül, hogy menyivel nyugisabb lenne földi létünk, ha innentől kezdve mindent nők irányítanának. No fegyverkezés, no háború, no para, esetleg kicsivel több pletyó, ilyesmi. (Oké, jó lenne tehát, ezek alapján, ha a teljes kormány azonnal elhúzna a vérbe, csak Szentkirályi Alexandra, Mager Andrea, Novák Katalin, Varga Judit, Varga Tünde és a kis Rácz Zsófi maradna! Hm, várjál csak. Mindegy. Mindegy!)

A börtönben meg vigad Éva, egy nagy fának az ivadéka.

Mi?

No igen, az események katalizátora, a Fából Fabrikált Fehérszemély, azaz Evie Black már mint Mindentudó Dongó, tévedhetetlen orákulum & Terminator érkezik a meccsre, amit ez a tény rögtön kezdéskor tét nélkülivé is változtat. Így nincs igazi drámai összeütközés sem, helyesebben van, de csupán egy hangyafasznyi, mérföldekről előre látható kimenetellel. (Ha mégsem kapizsgálnád, Evie kb. a könyv felénél segítőkészen elárulja dr. Norclossnak, és így persze neked is, hogy mire megy ki a játék. Köszönjük szépen, Owen gyerek {tuti az ő ötlete volt}, nagyszerű ötlet, hogy megkíméltek minket a felesleges aggódástól és izgalmaktól.)

Viszont, mielőtt végképp elvennénk mindenki kedvét e tisztes iparosmunkától, jegyezzük meg, hogy jelenetek szintjén nagyon is működik a könyv. Minden túlírtsága, vontatottsága, felesleges szereplői ellenére végig le tud kötni, mivel tele van aprócska mini-konfliktusokkal, a történeten belüli történetekkel, amelyekre az átkozott kíváncsiságod miatt kénytelen vagy választ kapni, vagy amelyek egész egyszerűen csak IZGIK. Mi több, olyan ügyesen vannak adagolva és egymáshoz keverve, hogy simán elvisznek a hátukon a nagy fináléig – ami érdekes módon sokkal vérszegényebb és uncsibb, mint a hosszadalmas felvezetés.

Ugyanilyen ellentmondás, hogy a legfeleslegesebb történetszál, a Griner-tesók eszetlenkedése, ami semmit, de semmit nem tesz hozzá érdemben a nagy egészhez, a legszórakoztatóbb és a legkingesebb epizód. Nagyon úgy tűnik, apuka itt segített be leginkább a könyvírásba, hacsak éppen nem egymaga írta ezt a pár, szórakoztatóan fekete humorú jelenetet. Plusz ugye rárakatta még a nevét a borítóra, emígyen támogatva csemetéjét az eladások növelésében. A könyv többi részét pedig Owen gyerek gyártotta. Feltehetőleg.

És Owen már az új idők hírnöke. Nem is tudod hirtelenjében, hogy munkája feminista kiáltvány-e, vagy inkább Greenpeace-színbe bújtatott felemelt mutatóujj. De bármelyik legyen is, azt nem állíthatod, hogy szükség ne lenne rá.

Így hát a blog szerkesztősége ezennel rá is aggatja az ezen minutumban megalapított Green Piece-alapdíjat (a Gaia-elmélet kitűzhető medáljával egyetemben). Mindezek elnyerése már önmagában is dicséretes teljesítmény, de ha emellett még e könyv elolvasása akárcsak egyetlen egy férfiállatot visszatart attól, hogy legközelebb kiosszon az asszonynak egy jól megérdemelt sallert, vagy… á, mindegy, hagyjuk.

7.7/10

Stephen King – Owen King: Csipkerózsikák
Európa Könyvkiadó. 2020. 706 oldal

UPDATE:
A Green Piece-alapdíj visszamenőlegesen kiosztásra kerül
A puskakereskedő legendája és a
Földből vétettünk c. könyveknek is.