Tamsyn Muir: Harrow, a Kilencedik – Könyv – kritika

Harrow, a Kilencedik könyvborító

Tamsyn Muir debütáló regénye, a Harrow, a Kilencedik előzménye a 2019-es év bődületes sikert arató sci-fi regénye volt. Elnyerte többek között a Locus-díjat, és a legnevesebb sci-fi szerzők irigységről sem mentes döbbent ámulatát. A Gideon, a Kilencedik lüktető energiával, pimasz, de okos humorral, és egy páratlan vízióval (nekromanták + romantika = nekromantika) rontott be a tudományos-fantasztikus irodalom ajtaján. Hogy aztán a történet nagyobbik hányadára bágyadt Agatha Christie-krimibe rogyjon össze.

A Harrow, a Kilencedik nélkülözi ezt az lendületes kezdést, viszont szerencsére az előd helyenkénti vérszegénysége is hiányzik belőle. Cserébe viszont néhol teljesen érthetetlen.

Szó szerint.

Az első fejvakarásra késztető momentum, amikor szembesülsz azzal, hogy se híre, se hamva Gideonnak, a Lezárt sír-sorozat első része főhősének. Mintha kitörölték volna a létezését. Aztán a könyv egymást váltogató fejezetei eltérő (egyes szám, második, illetve egyes szám, harmadik) személyben szólalnak meg. Miközben mindegyik fejezetben ugyanaz a nézőpont karakter: személyesen Harrowhark Nonagesimus tisztelendő leány, a bájos, ám számos balvégzettől súlytott tinédzser nekromanta.

Majd az egészet megkoronázza az, hogy olyan szereplők bukkannak fel élve és pirulva, akik elhunytak az első kötetben.

Oda vagy a rejtvény-fejtésért? Van egyetemi diplomád? Ha egyik sem jellemző rád, akkor esélyes, hogy körülbelül a könyv 80 százalékának eléréséig a pokolba kívánod a Harrow, a Kilencedik-et.

És egyáltalán nem csoda, ha menet közben arra megállapításra jutsz: vagy a Harrow, a Kilencedik-et teljesen felesleges elolvasnod vagy az előzményt, Gideon Navval.

Talán csak két dolog miatt nem adod fel Muir könyvét félúton. Az egyik, ha már kitaláltál egy ütős lezáró mondatot a könyvismertetésed végére és nem akarod, hogy kárba vesszen. A másik az ausztrál szerző írói stílusa.

Read more

John Gwynne: Az istenek éhsége – Könyv – kritika

John Gwynne: Az istenek éhsége - borító

Nem könnyű újat mutatni a fantasztikus irodalomban manapság. Sokszor úgy érzed, már mindent olvastál. Aztán jön John Gwynne és Az istenek éhsége előzményével… és … és ő sem hoz semmi gyökeresen újat, csupán szerencsésen összefésüli az epikus high fantasy-t a vikingekkel, ehhez hozzákever még néhány, a legendába vesző alakváltó, antropomorf istent, és kész is van. Az istenek éhsége pedig beszippantja mindkét zsáner rajongóit.

Minden vikinges könyvbe elkel egy kalandozó harcosokból álló csapat. Gwynne sorozatába három is jut. Elvar, a nagyhatalmú (és pöcsfej) apjának hátat mutató harcos a visszafogott egyszerűséggel csak ádáz-had néven futó zsoldoscsapat tagjai közt érvényesül nőies finomsággal. Varg, a Véresküdtek között valósítja meg önmagát, és ha ehhez le kell tépni pár fejet a helyéről, az sem jelenthet akadályt. Orka pedig, – egy újabb hölgy! – nos hát őneki sem TELJESEN véletlenül lett Koponyatörő a beceneve.

Némelyikük persze előnnyel indul. Vigrid világában ha valaki emberként az istenek vérvonalába tartozik, az megfogta az… isten lábát: olyan tulajdonságokat hordoz magában, ami messze az egyszerű halandók fölé emeli. Az istenek éhsége e tulajdonságok közül jórészt azokra koncentrál, amelyek harc közben jönnek jól. Ha odáig vagy az összecsapásokért, Gwynne könyvében nem fogsz csalódni. Minden második jelenetben egymásnak esnek a szereplők. Amelyekben mégsem, ott éppen harcra készülnek.

Továbbá nem csak sokkal több van harcjelenetekből, de azok mintha sokkal intenzívebbek is lennének mint az első részben. Az istenek éhségében tehát mozgalmas, akcióban nincs hiány. Ehhez hozzátesz a mágia is, ami az előzményben elég takarék lángon pislákolt. Mostantól viszont már az összecsapások szerves részét képezi.

Nem egyszerű spoilerektől mentesen írni a Véresküdtek-sorozatról, ha már a két első rész mindegyike a borítóval lelövi a történet egy-egy jelentős fordulatát. Egy böhöm nagy farkas, az nyilván csakis Ulfrirt, a farkasistent jelentheti. (Aki a könyv kezdetén még csak egy jókora csontkupac.) 

Márpedig ha egy könyvben színre lépnek az istenek, akkor ott az emberek számára egyre kevesebb tér marad. Az istenek éhsége sem kerüli el teljes mértékben ezt a sorsot, azonban az, hogy e felsőbbrendű lények emberi alakban is megjelennek, sőt inkább az a megszokott megjelenési formájuk, jó értelemben földhöz ragadtabbá teszi ezt a vikinges fantasyt.

De amúgy kellenek ide egyáltalán istenek? (Már ha eltekintünk a címtől, ugyebár.) Az előző rész, Az istenek árnyéka három irányból, a három főszereplő irányából haladt a végkifejlet felé, de a legjobb történetszál egyértelműen az elrabolt fia nyomát követő Orkáé volt. A vérgőzös végkifejlet, amelynek során kiderült az asszony valódi kiléte, a maga nemében sokkal lenyűgözőbb volt, mint a hatalmas sárkány cirkuszi látványosságnak tűnő felbukkanása. (Börtönőreivel együtt, akik három teljes, és feltehetően dögletesen unalmas évszázadon át vigyázták.)

Egy istent csakis egy másik isten győzhet le – teszik nyilvánvalóvá a könyv. Igen ám, de akkor ez azt jelenti, hogy innentől futószalagon jönnek az istenek és az emberek statisztává silányulnak? Vannak erre mutató jelek is.

Szerencsére azonban (legalábbis amíg egész Vigrid meg nem telik emeletnyi bosszúszomjas bestiával, akik ügyes-bajos dolgaik intézése közben palacsintává tapossák a hétköznapi halandókat) a három főhős néhol egymásba érő kalandjaiban is van bőven elég szufla. (Érdekes amúgy és Az istenek éhsége erőszakos világának kifejeződése, hogy az össze-összetalálkozó szereplők esetében folyton azon kell aggodalmaskodnod, nehogy kedvenceid egymásnak essenek és miszlikbe aprítsák egymást, noha nagyjából azonos oldalon állnak.)

Bár a kezdő fejezetek olvasása közben az az érzésed támadhat, mintha az előző rész nagy horderejű fináléja után Az istenek éhsége nehezen indulna, John Gwynne hamarosan eléri, hogy belefeledkezz a kalandokba. Sőt, több hatásosra hangszerelt jelenet simán libabőrt csalhat a karodra. Ennyi kiemelkedő jelenet azért kevés könyvben szokott összejönni…

Az istenek éhsége majdnem 700 oldal. Mintha a három nézőpont-karakternek köszönhetően három könyvet olvasnál egyszerre. Ezért talán elsőre fura döntésnek tűnik két újabb főszereplő behozatala. És igazából másodikra is.

Főleg, hogy e két karakter egyike egyike egy niding áruló. A másik pedig egy félhülye. Gudvarr bohóckodásaira a könyv befejezése után se találni igazán értelmes magyarázatot. Biórr-ral azonban valami olyasmi lehetett a cél – amely jó részben sikerült is – mint amikor G. R. R. Martin a Kardok viharában egy addig utált karaktert is a történet elbeszélőjévé tesz.

Biorr árnyalja az összképet. És nyilvánvalóvá teszi, hogy nem mindenki aljas rohadék, akinek a főnöke egy nagyra nőtt vérszomjas, gonosz gyíkféle. Másrészt az igazság talán csupán nézőpont kérdése.

Az istenek éhsége, John Gwynne fantasy sorozatának második része nagyszerű fantasy regény. Gördülékeny, akciódús és kellően összetett ahhoz, hogy az alapjait jelentő vikinges kalandregényt valami sokkal nagyobb horderejű dologgá alakítsa. A vikingek rajongói és a fantasykedvelők pedig elégedetten mosolyognak egymásra.

8.2/10

John Gwynne: Az istenek éhsége (Véresküdöttek 2.)
Fumax Kiadó. 2023.680 oldal

Kritika az előző részről:
John Gwynne: Az istenek árnyéka

– 

Ez is érdekelhet:
Peter V. Brett: A Rovásember
Bernard Cornwell: Az utolsó királyság

Peter V. Brett: A sivatag lándzsája – Könyv – kritika

Peter V. Brett: A sivatag lándzsája

Az irdatlan és monumentális fantasy történetek kedvelőinek a szívébe Peter V. Brett valószínűleg már a Rovásemberrel belopta magát. A sivatag lándzsája című folytatás tovább szövi a három korábban megszeretett karakter sorsát, sőt a trióhoz újabb emlékezetes szereplők is csatlakoznak. Akik körül mindeközben folyamatosan ott ólálkodnak az éjszaka sötét teremtményei.

Talán nem te vagy az egyetlen, aki a Rovásember-sorozat alapötletére első hallásra azt mondtad, hogy meh. Valljuk be, a föld középpontjából éjszakánként a felszínre előszivárgó, majd ott randalírozó démonok nem éppen a legkifinomultabb koncepciónak tűnnek. Brettnek mégis sikerült a lehetetlen, olyan komplex, kidolgozott világot és mitológiát épített fel könyvében, amelyen kevés fogást lehet csak találni.

Oké, az írás néha egész kicsit akadozik, egy nagyon enyhe amatőrizmus járja át – de mindezért bőven kárpótol a posztapokaliptikus világ, a reménytelenségbe süllyedt, egyre csökkenő létszámú, vacsorára fogyasztott emberiséggel. No és persze az éppen kellő időben felbukkanó világmegváltó hőssel. Ráadásul mindjárt kettővel is.

Az egyiket gyermekkorától erre predesztinálták, a másik élből elutasítja a szerepet. Egyikük továbbá elcsórta a másik spéci lándzsáját, így az érthetően fúj rá azóta. Hogy melyikük lesz a régóta megjövendölt Szabadító? Lövésed sincs. És ez jó.

Talán nem te vagy az egyetlen, aki azt gondolja, hogy az előző részben hálátlan és irigy szemétládaként viselkedő Jardírt tenni meg A sivatag lándzsája egyik főhősének… POMPÁS ötlet volt. Már csak azért is, mert ez a Kráziában játszódó pár száz oldalnyi zord felnövéstörténet a Démon-ciklus eddigi két kötetének legütősebbre sikerült fejezete. A kegyelmet nem ismerő, napszítta világ, és a lételemükként kizárólag a harcot ismerő sivatagi harcosok (Frank Herbert fremenjeinek méltó párjai) nem hagynak módot a szerzőnek az esetenkénti mellékvágányra tévedésre. Itt minden klappol. A harcosok, a papok, az alsóbbrendű kaszt. A nők alárendelt szerepe. A remekül kidolgozott sharusahk harcművészet. És persze mindezek együtt Jardír cselekedeteinek mozgatórugóira is válaszul szolgálnak.

Talán nem te vagy az egyetlen, aki csalódottan veszi tudomásul, hogy a Démon-ciklus második része egy idő után újra több nézőpont-karakterre vált. A sivatag lándzsája – nomen est omen – már csak a cím alapján is, sokkal emlékezetesebb írásmű maradna, ha erre a részre egyedüli főhősének Krázia erős emberét tartaná meg.

Ez a koncentrált fókusz, amely Kráziára irányul, nem marad fenn miután Théziába helyeződik át a cselekmény. Egyrészt Brett túl sok szereplőt mozgat. Például Rojer – aki a Rovásemberben egyenrangú főszereplő volt – most nem igazán találja a helyét történetben, sokszor azt érzed, hogy csak azért történik vele ez meg amaz, mert az előzmények után fura lenne, ha nem jutna szerephez. Leesha pedig, aki tulajdonképpen egyszerű falusi gyógyító, a társadalmi pozíciójánál jóval nagyobb hatalomra tesz szert. Ami nem túl reális.

Mi több, a könyvben szerepel egy teljesen indokolatlan orális kényeztetés is! (Bár ezzel Horgos Cobie nem biztos, hogy egyetértene.)

Noha az is igaz, hogy a hajdani Bálás Arlen, azaz a Rovásember valamint Krázia uralkodója mellett mindenki más jóval haloványabbnak tűnik.

Bár az is tény, hogy a céltudatos és eltökélt Jardír egy idő után szerelmes kamasszá változik. Hiába, no, a csajok már csak így hatnak a férfiemberre… Oké ám, de Jardírnak már van 14 felesége. Ki az a hatökör a ilyenkor a nyakába akar venni MÉG EGYET?!

Ha már a nőknél tartunk: a női olvasók viszont számos azonosulási pontot találhatnak Brett fantasy világában, csordultig van ugyanis roppant erős női karakterekkel, akik bármilyen szempontból képesek versenyre kelni hímnemű sorstársaikkal. Sőt, olykor meg is haladják őket. Elég csak az egy anticiklon eltökéltségével rendelkező Ineverára, a könyv legdögösebb szereplőjére gondolni. (Vele az addig fájón hiányolt erotika is tiszteletét teszi A sivatag lándzsája lapjain.)

Peter V. Brett Démon-ciklusa monumentális munka, a szerző pedig lassan és megfontoltan építi fel könyvsorozatát. A kalandok mellett lassacskán egyre többet tudsz meg a világ történelméről (a múltba vesző legendák újra csak egy önmaga vesztét okozó emberiséget sejtetnek) de az éjszaka lényeiről, a magúrokról is.

A főszereplők kellően karizmatikusak és nagy hatalmúak, mégis mindig olyan kihívások elé kényszerülnek, amelyeknek nem egyszerű megfelelniük. A sivatag lándzsájában ráadásul jóval több emlékezetes, megdöbbentő vagy akár megható jelenetet kapnak, mint az első részben. A könyv végi agyban nagy főellenféllel való hosszan elhúzódó küzdelem pedig felteszi a démonokkal való csatározásra a koronát.

Peter V. Brett A sivatag lándzsájával méltó folytatást alkotott. Könyve, gördülékeny, olvasmányos, és ahogy átrágtad magad mind a 800 oldalán, máris legszívesebben azonnal a kezedbe kaparintanád a folytatást.

7.8/10

Peter V. Brett: A sivatag lándzsája (Démon-ciklus 2.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2016. 827 oldal

Kritika az előző részről:
Peter V. Brett: A Rovásember

Ez is érdekelhet:
Frank Herbert: A Dűne
Cameron Johnston: Az áruló isten

Frank Herbert: A Dűne gyermekei – Könyvkritika

Frank Herbert: A Dűne gyermekei könyvborító

Paul Atreides, Frank Herbert Dűne című korszakalkotó sci-fi remekművének főhőse levonult a történelem színpadáról. A Dűne gyermekeiben Paul saját gyermekei, az ikerpár Leto és Ghanima kényszerülnek kezükbe venni az Arrakis sivatagbolygó és így az ismert univerzum sorsát.

Talán nagy szavak ezek, de hát valóban ez a tényállás. Aki a világegyetemben az egyedüliként a Dűnén jelen lévő fűszer-melanzsot uralja, – amely többek között nélkülözhetetlen az űrutazáshoz, nem mellesleg pedig az életet is meghosszabbítja, – az uralja a bolygók ezreiből álló feudális űrbirodalom gazdagsági életét.

Frank Herbert utánozhatatlanul egyedi világot teremtett a számítógépektől elforduló, helyettük inkább a végletekig felturbózott emberi elmére támaszkodó sci-fi világával, amelyben a mindenható császár és a hatalmas űrhajók ugyanúgy megférnek, mint a kardvívás, valamint a tudatukat és testük minden porcikáját uralni képes Bene Gesserit-rend boszorkányai. 

A Bene Gesserit évezredek óta fáradozott a tökéletes emberpéldány, a Kwisatz Haderach létrehozásán. A terveik sikerrel jártak, mégsem tudtak mit kezdeni az eredménnyel.

Valahogy ugyanúgy lehettek vele, mint Frank Herbert, aki császárrá és prófétává emelte hősét, majd egy minden tekintetben elrontott, sehova sem vezető folytatás után (A Dűne messiása) leküldte a süllyesztőbe. 

Az egyértelmű, hogy a szerző Letónak és Ghanimának nem ezt a sorsot szánta. Mégis, a Dűne gyermekei számtalan motívuma mutat erőteljes hasonlóságot a Dűne messiásáéval. Paul Atreides/Muad-Dib tragédiája az volt, hogy megbéklyózta a jövő ismerete, amely tűéles pontossággal rajzolódott ki előtte. Mit csinál az univerzum leghatalmasabb, istenként tisztelt uralkodója, ha ez a jövő nem a legfényesebb? Az az ember tudniillik, aki egyedüliként képes a jövő formálására.

Nos, hagyja, hogy atombomba robbanjon, majd angolosan lelép.

Ha azt gondolod, hogy mindebből Frank Herbert levonta a következtetést, miszerint el kellene engedni ezt a egész jövőbelátós ostobaságot, akkor tévedsz. A Dűne gyermekei ugyanezt a témát variálja. Leto és Ghanima előtt ugyanúgy a csúf jövő sejlik fel, mint az apjuknak. 

A sivatagbolygó lakóinak, a fremeneknek az alapműben van egy víziója: hosszú, fáradságos munkával élhetővé kívánják tenni planétájukat. Nos, alig telt el 10 esztendő (Herbert nem bírt többet várni…) munkájuk első gyümölcsei máris kezdenek beérni, helyesebben inkább megrohadni: ahogy a Dűne bolygó egyre élhetőbb lesz, a fűszert termelő homokférgek úgy kezdenek pusztulni. És mire a sivataglakók földi paradicsomot varázsolnak lakhelyükből, arra tuti fixen MEGDÖGLIK az összes.

Az mar csak hab a tortán, hogy a fremenek, akik az univerzum legdurvább harcosai, egyre puhányodnak. A látvány első aggasztó jelei: a fremenek híznak. Ráadásul fejre híznak, mint a vöröshagyma.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nos, te nyilván azt mondanád, hát, akkor ennyi volt, gyerekek, hagyjuk a csudába ezt az egész környezet-átalakítást. Aki nem bírja a klímát, az utazzon el a Caladanra, lové van rá elég, oszt csá.

Muad-Dib gyermekei, akik a Kwisatz Haderach örököseként osztoznak apjuk mentális erejében és az elméjükben hordozzák több ezernyi elődjük felhalmozott tudását, más utat választanak. Úgy döntenek, inkább elszabják az univerzum összlakosságának az életét kb. 200 évre előre. Aminél jobban már csak a saját életüket szabják el.

Ez a Frank Herbert könyvének a lényege. Azonban mire mindez kiderül, elég sokat kell szenvedned. Egyrészt Herbert gallyra vágja a Dűne-univerzum második legjobb karakterét, Késes Szent Aliát. Mivel vele sem tud mit kezdeni. Emlékszel még a Dűne négyéves mindentudó, könyörtelen enfant terrible-jére? Nos a Dűne gyermekei egyik fő kérdése az, hogy Alia megbuggyant-e. A másik az, hogy mennyire. 

Amíg ezek a kérdések tisztázódnak, lényegében egy családi perpatvar zajlik az Atreides-ek között. Ahelyett, hogy Herbert megoldandó kihívásokat és kalandok elé állítaná szereplőit, ami ugye, oly nagyszerűen működött az első részben, azt figyelheted majdnem egy teljes könyvön keresztül, hogyan civakodnak és áskálódnak egymás ellen az Atreides-klán tagjai.

Ráadásul a Dűne gyermekei még egy ponton osztozkodik a sorozat legpocsékabb részével, azaz a Dűne messiásával. Ez pedig a zagyva szöveg.

Olvasod Herbert mélyenszántónak, felemelőnek és filozófikusnak szánt gondolatait – és nem értesz egy árva szót sem. Azért mert bullshit az egész. Értelmetlen ostobaság. Közhelyek, okoskodás, logikailag össze nem tartozó dolgok összekapcsolása. 

Nincs szinte az egész könyvben egyetlen koherens jelenet – talán az utolsó 50 oldalt leszámítva. Minden szimpla párbeszéd a szemben álló elmék csavaros és összetett párbaja, amelyek során szinte soha nem derül ki, hogy kinek mi a célja, vagy mit miért tesz. Ennek ellenére minden társalgás hatalmas jelentőségű, mindig másodpercen múlik, hogy a felek kést rántsanak egymásra és lemészárolják a másikat. Aztán persze sose történik ilyen. (Amikor egyszer mégis, akkor viszont jórészt feleslegesen.)

A Dűne gyermekei már a második folytatás, ami nem találja az utat a zseniális első rész után. A végigolvasása rengeteg figyelmet kíván az olvasójától, mivel az arra kényszerül, hogy megpróbálja megérteni a megérthetetlent. Így egy idő után elkerülhetetlenül az unalom szelei kezdenek lengedezni a sivatagbolygó homokdűnéinek irányából.

A könyv csak az utolsó 50 oldalra tér magához, de az is inkább csak arra döbbent rá, hogy milyen átkozottul pocsék is az előtte lévő 300. Frank Herbert azon igyekezete, hogy grandiózus és katartikus fináléval zárja művét, leginkább azért marad hiábavaló, mert főhősének az áldozathozatala is teljes mértékben hiábavalóság.

6.6/10

Frank Herbert: A Dűne gyermekei (Dűne 3.)
Szukits Könyvkiadó. 2002. 344 oldal

Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
Frank Herbert: A Dűne
Frank Herbert: A Dűne messiása (Dűne 2.)

Travis Baldree: Legendás latték – Könyvkritika

Travis Baldree: Legendás latték könyvborító

Az, hogy Travis Baldree könyve először magánkiadásban jelent meg, nem a legjobb előjel. Ugyanúgy az sem, ha egy fantasy könyvet a „habkönnyű” jelzővel reklámoznak. A Legendás latték címtől pedig lehet, hogy már előre a fejed fogod!

Nem szép dolog a prekoncepció, én mondom! Kivéve természetesen, ha beigazolódik. Szóval, ha csak azért veszed a kezedbe a Legendás lattékat, hogy gyorsan beleolvasva megállapíthasd, hogy ez még a habnál is jóval könnyebb, és utána félrehajítva sose gondolj rá többet, senki sem szólhatna egy árva szót sem.

Én is pontosan így terveztem. Aztán az egy oldalból kettő lett, majd húsz, aztán száz, és azt vettem észre, hogy véletlenül egyetlen délután alatt kiolvastam Baldree könyvét.

Viv az ork, otthagyja a véres öldöklésekkel teli kalandozó életét és nyit egy kávézót. Egy olyan városban, ahol azt sem tudják, hogy mi az. (Előzetes piackutatás rulez.) Persze a Shrek óta az orkok mindenhol előnnyel indulnak. Mármint az olvasónál. Egy becsületes fantasy-világban azonban (Mondjuk, a pogromokkal teli Witcherében, lásd Az utolsó kívánság) egy kávéház indítása simán elegendő lenne ahhoz, hogy egy nagydarab, zöld, a pofájában agyarakat viselő nőnemű illetőt azonnal meglincseljenek. Lehet, hogy még kávéház se igazán kellene hozzá.

Nyugalom, nyugalom! A Legendás latték világa nem ilyen. Viv szó szerint szögre akasztja a kardját és végérvényesen békés átlagpolgárrá változik. Fövenypart lakóit pedig alapból kenyérre lehetne kenni. 

Igen, de akkor már a helyzet a konfliktusokkal? Hát, olyanok nem nagyon vannak. Esetleg a védelmi pénzt követelő maffia? Ugyan már, a főnöküket bármikor elfogadnád saját nagyanyádnak.

Akkor mégis miről szól a Legendás latték?

Hát arról, hogy Viv lépéséről lépésére beindítja a vállalkozását. Semmi másról. Szerez valakit, aki kijavítja a tetőt. Felszolgálót alkalmaz. Megvásárolja a berendezési tárgyakat. Elkezdi becsalogatni a vendégeket. Közben új barátokat szerez. És kész. Ennyi.

Ez pont úgy hangzik, mint egy összezördülések nélküli napi szappanopera, amiben végtelenül lassan történik minden, és sok tétje sincs a dolgoknak? Bizony.

Mindezeken túl, Baldree úgy ír mint egy lelkes és jószándékú tizenéves, aki első regényét körmöli éppen. Az amatőrök magabiztosságával, viszont szerencsére a rájuk jellemző bosszantó hibák nélkül. Talán egy-két suta mondat ha becsúszik a teljes regényben. 

A hangnem legfontosabb jellemzője a naivitásig elmerészkedő teljes jóhiszeműség. És ha elgondolkozol azon, hogy miért is olvasod végig a Legendás lattékat – mert én még mindig nem igazán tudom, miért tettem – talán ez lehet a fő oka.

Igazából minden szereplő rendes, kedves, dolgos és szeretetre méltó. Bármelyiket elfogadnád a barátodnak, még ha cincog is vagy szarvak állnak ki a homlokából. Ilyen pedig a világon nincs. Pláne ezen a mostani, állandó acsargással teli világon. De azért jó lenne. Olvasni pedig pláne jó róla. Főleg, ha te magad is tizenéves vagy.

És ezzel be is lőttük a célcsoportot. A Legendás latték ifjúsági regény. A megkérgesedett szívű felnőttek jó része feltehetően csak röhög rajta.

A Young Adult korosztály viszont valószínűleg kajálja ezt a tömény, ellenállhatatlan POZITIVIZMUST. Csakúgy, mint a történet legvége felé felbukkanó szemérmes, de azért aranyos szerelmi szálat. LMBTQ-módra, naná. A TELJES ELFOGADÁS eszméje manapság már alapkövetelmény, márpedig ennek hétköznapi, magától értetődő megjelenítése Baldree könyvének egyik erénye.

A könyv fő-fő mondanivalóját pedig már majdnem felesleges is ragozni, hiszen annyira magától értetődő: legyen az munka, barátság vagy szerelem, teljesen értelmetlen varázslatra alapozni, mivel mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.

7.3/10

Travis Baldree: Legendás latték
Fumax Kiadó. 2022. 326 oldal

Ez is érdekelhet:
Brett W. Brett: A Rovásember

Ernest Cline: Ready Player Two – Könyv – kritika

Ernest Cline: Ready Player Two

Ernest Cline előző könyvével, a Ready Player One-nal többféleképpen is megvalósította minden geek és nerd legkedvesebb álmát. Egyfelől tökéletes retrót írt, szerelmi vallomást a 80-as évek játéktermi- és ősszámítógépes játékaihoz, másrészt egy nagyon hihetőnek tűnő jövőképet vázolt fel a számítógépes virtuális valósággal a középpontban (amely már nálunk is itt kopogtat az ajtón, csak éppen nagy valószínűséggel egy James Halliday-szerű magányos zseni helyett egy Metához hasonló nagyvállalat fogja majd elkészíteni, mesterséges intelligenciával megtámogatva.)

No és azt se felejtsük el, hogy a Ready Player One főszereplője, Wade Watts a geekek és nerdök legfőbb archetípusa volt, a való életben tökéletesen esetlen, de a metaverzumban a toplisták élét ostromolta.

A Ready Player Two ott folytatódik, ahol az előzmény befejeződött: Wade mindent megnyert, ami megnyerhetett, pénzt, paripát, fegyvert és álmai nője szerelmét. A kérdés csak az, hogy mi történik egy, az életét egy alternatív valóságban élő különccel, ha elképzelhetetlen hatalom birtokosa lesz?

A válasz adja magát: elront mindent, amihez csak hozzáér. A csajt például sikerül egyetlen nyomorult hét alatt leépíteni.

Ernest Cline azonban jól tudja, ami egyszer már működött, azon kár változtatni. A Ready Player Two tehát nagyjából ugyanazt nyújtja mint a One: egy hatalmas téttel bíró küldetést, amihez Wade, azaz Parzifal összetrombitálja az előzőleg már bizonyított csapatát. Az ellenfelük ismét hatalmas és ismét szinte legyőzhetetlen. És ha el akarnak vele bánni, megint csak nyakig bele kell magukat ásni a retróba…

Ernest Cline azoknak a szerencsés szerzőknek a sorát gyarapítja, akik tulajdonképpen nem túl jó írók, de valahogy mégis képesek emlékezetes könyveket összehozni. (Joe Abercrombie jut hirtelen eszembe.) Cline stílusa meglehetősen visszafogott, humorizálással sem vesződik, az egysíkú karakterek pedig, hát, végig egysíkúak maradnak. Azonban az egyedi világépítés – és persze a könnyű olvashatóság – megteszi a magáét. A két könyv világa annyira hatalmas, jól kidolgozott és lehengerlő, hogy a geekek és nerdök ugyanúgy nyakig merülhetnek bele, mint a könyvbéli szereplők az ottani virtuális valóságba, az OASIS-ba.

A Ready Player Two legnagyobb gondjai is ugyanott kezdődnek, mint az első részéé. A küldetések, amiknek a fő izgalmakat kellene szolgáltatni, meglehetősen unalmasak. Egy 1980-as évekbeli szimpla árkád játék (lásd Sega Ninja) végigjátszásának részletes leírása nem az izgalom tetőfokát jelenti. Ugyanúgy, a ’80-as évekbeli bugyuta vagy éppen egy fokkal kevésbé bugyuta vígjátékainak világába és oral history-jába való hosszas alámerülés sem bizonyul az élvezetek felsőfokának. A művész, aki korábban úgy ismertek, hogy a művész, akit korábban Prince-ként ismertek kétségtelenül korának egyik meghatározó zenésze volt, de így, papíron leginkább csak a LILA szín jön át róla, nem több.

Na akkor majd Tolkien, mondhatnád, minden fantasy ősatyjának művei. Nem, nem, bocsi, de a Szilmarilokon csak időmilliomosok és nagyon, de nagyon kétségbeesett személyeknek lehetnek képesek átrágni magukat.

A Ready Player Two tehát RETTENETESEN leül a közepére. Az is kérdéses, hogy a könyv célcsoportja, azaz jelenkor sci-fit és fantasy-t fogyasztó, továbbá jó eséllyel gamer közönsége, akiknek a 80-as évek kábé az ősidőkkel egyenlő, mekkora jártasságot árul el a fenti témákban. Meg még sok egyébben is, hiszen Ernest Cline utalások garmadájával tömte tele művét, Vonneguttól (lásd Az 5-ös számú vágóhíd) kezdve a The Smiths-ig (There is a light that never goes out). Minden oldalra jut legalább kettő. (Ha lesz következő rész, akkor ott már célszerűbb lenne a Trónok harcára és a Wednesday-re utalgatni.)

A könyv vége is inkább csak a kötelezőt hozza. Bár az összecsapások film-, sőt videójátékszerűek, azért a kimenetelük megtippelése nem kíván az olvasótól különösebb vesződséget. A szerelmi problémák is mintha varázsütésre oldódnának meg, alig kell hozzá több, mint egy kiadós kis multiplayer. (Bár csak a valóságban is ilyen könnyen menne.)

Azokról a hatalmas horderejű változásokra pedig, amelyek hasznosságáról kezdetben még Cline szereplőinek sem teljesen egyöntetű a véleménye, a végére már mindenki igazi áldásként tekint. Azonban te, az olvasó továbbra is kétkedve meredhetsz a jövő felé. Hiszen most, miután nagyjából beért a legelső mobiltelefonnal összenőtt nemzedék, és mintha bizony csöppet figyelemhiányosabbak, kevésbé terhelhetők, akaratosabbak határozottan öntudatosabbak és még határozottabban unatkozósabbak lennének az egészségesnél, vajon mi fog történni, ha már nem csak a kezükben tartják majd a gépet, hanem rá lesznek kötve az agyukon keresztül? Jó, melózniuk már nem nagyon kell majd, azt az MI megcsinálja helyettük. A nagy kérdés csak az, hogy ki a fenének lesz rájuk szüksége? Mert az MI-nek hétszentség, hogy nem.

7.7/10

Ernest Cline: Ready Player Two
Agave Könyvkiadó. 2021. 431 oldal

Ez is érdekelhet:
Ready Player One (Filmkritika)

Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – A fenevad 5.: Hadiárva

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress - A fenevad 5.: Hadiárva

A másság gyönyörködtet, ez tény. Ha minden és mindenki tökéletesen egyforma lenne, hát a világ sokkal kevésbé bizonyulna érdekes helynek. Ez az, amit a Föld bolygón sokan nem értenek. Először csak uniformizálni akarnak, aztán már a véleményed se lehet más; ezzel együtt jó eséllyel üldözni is kezdenek, majd a végén megpróbálnak eltörölni a föld színéről. Hány ilyen hely van ma is, a 21. század elején?

Ha a Monstress-világába látogatunk, ugyanezt tapasztaltjuk. Az Föderáció a legrosszabb, amit csak az ember kihozhat magából. Nácizmus a négyzetre emelve. Amikor már nem csak azért üldöznek egy fajt, mert kell egy légből kapott ellenségkép, amiről aztán egy idő után már saját maguk is elhiszik, hogy igaz, hanem a faj elpusztítása során mellékesen még mérhetetlen hatalomra is szert tesznek (a Monstressben ez az arcánok csontjaiból kinyert lilium.)

A Monstress szerteágazó, figyelemzavarosok számára valószínűleg megoldhatatlan leckét feladó cselekménye az ötödik kötet idejére olvasó-barátabbá szelídül, mivel lényegében egyetlen helyszínre koncentrál, az ostrom alá kerülő Ravenna városára.

Ha az emberi Föderációról a nácizmus jut eszedbe, akkor velük szemben felsejlik valaminek a hiánya: az összefogásé, amely szembeszáll a mérhetetlen gonoszsággal… Így aztán kedves hősünkre, a saját démonaival és előre elrendelt sorsával szembeszálló (mellékesen a világ megmentésére is rákészülő) Farkasvérű Maikára marad, hogy irányítsa alá vonja a vonakodó város védelmét.

A Monstress számos rétegének egyike az, hogy mekkora erőfeszítéseket követel megmaradni embernek, ha egy örökké vérre szomjazó ősi entitás lakozik a bensődben. Nos, egy ilyen lény városok ostroma során számos kísértést tapasztalhat meg. (Nem beszélve az extrém falatozást követő kajakómáról sem…)

Maika, élő lelkiismeretével, Kippával az oldalán hosszú úton jár a keserű öngyűlölettől önmaga elfogadása fele. Jelenleg még épp csak a cél szentesíti az eszközt-elvénél tart. A helyzeten az sem segít, hogy a Föderáció az élő lelkiismeretéből, a kisrókából is előhozza az állatot…

A Monstress világa mérhetetlenül összetett, legszívesebben minden kötet előtt újraolvasnád a korábbiakat, nem csak azért, hogy Sana Takeda pompázatos, barokk képkockáiban gyönyörködj, hanem, hogy felfrissítsd az emlékezeted. A nyolc-tíz különböző érdekcsoport közötti kusza viszonyok észben tartása ugyanis kivételes koncentrációt igényel.

Marjorie Liu láthatóan NAGYON hosszú távra tervez, hiszen nem átáll kötetről kötetre újabb távoli fenyegetéseknek vagy éppen régi mítoszoknak teret engedni, amelyek aztán bármikor hatással lehetnek a jelenre. Itt most éppen a tudós Tam Tam professzor által belengetett jagarákra gondolhatsz. De persze az is megtörténhet, hogy sosem hallasz többet róluk…

Gond azonban egy szál se, Farkasvérű Maikának így is maradt még annyi ellenfele, közéjük értve természetesen saját magát és néhány nagyon kedves barátját is, hogy egy életre elegendőek legyenek számára. 

8.5/10

Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – A fenevad 5.: Hadiárva
Fumax Könyvkiadó. 2021. 176 oldal

1 2 3 8