A. K. Larkwood: A Kimondatlan Név – Könyv – kritika
Nem vitás, hogy az Internettel együtt a fantasy-szerzők aranykora is beköszöntött. Kis túlzással a kiadók mindent sz*rt megjelentetnek. Ha valaki sok fantasyt olvas, hát könnyedén azt tapasztalhatja, hogy a műfaj három frissen megjelent könyvéből (minimum) kettő középszerű vacak. Pláne, ha elsőkönyves szerzőről van szó. A. K. Larkwood A Kimondatlan Név című debütáló regényével szerencsére nem ez a helyzet.
Sétatempóban
Persze lehet, hogy a könyv legelején még nem oszlanak el teljesen a kétségeid. A Kimondatlan Név című könyv nyilvánvalóan azonnal megragadja a fantáziádat a teljesen egyedi világépítésével, azonban kezdetben mégis jellegtelennek tűnik. Amikor a választott menyasszony, Kszorvej elindul felfelé a lépcsőn a titokzatos isten szentélye felé, hogy az vélhetően elfogyassza őt következő vacsorájaként, akkor egy tapasztaltabb író talán jóval dermesztőbbre írta volna ezt a jelenetet. Kszorvej meg csak úgy simán felsétál.
De ugyanez szürkeség érhető tetten megmentője, a varázsló Belthandrosz Szethennáj kapcsán is. Az illető úr nagy hatalmú varázsló, ez azonban sehogy sem jön le róla. Inkább csak olyasféle személynek tűnik, aki ugyan ezt állítja magáról, de tanúbizonyságát nem igazán adja semmi ilyesminek.
Némi időnek el kell telnie, mire rájössz, hogy ők mindketten egyszerűen csak ilyenek.
A. K. Larkwood viszont arról mindenképpen gondoskodik, hogy ne add fel, míg az igazi kalandok el nem kezdődnek.
Istenem!
Istenek. Hány fantasy könyvet olvastál, amiben fel-alá lófrálnak a halandók között? És hányat, amiben titokzatosak voltak, kiismerhetetlenek és nem volt bennük semmi, de semmi emberi. No, a Kimondatlan Névben pont’ ilyenek!
Ráadásul a mágia forrását is ők jelentik. Ha varázsolni akarsz, hát jobb, ha nem nagyon távolodsz el a közelükből.
Az emberek (és orkok) által benépesített világokat pedig a Csillagkapuból ismerősnek tűnő átjárók kötik össze. Ami garantálja a végtelen változatosságot. (Csak a közöttük vitorláshajóval történő utazgatás tűnik hülyeségnek.)
A könyv alapjai tehát nagyszerűek.
Pentravessze micsodája!
A Kimondatlan Név fő története – ha már egy fantasyben jársz – mi más körül is forogna, mint egy rejtélyes varázstárgy körül? Pentravessze, a hajdani istenekkel cimboráló varázsló ereklyetartója nyilvánvalóan csakis valami elképzelhetetlen hatalmas dolgot rejthet.
Ha pedig a cuki (vaddisznóagyarai ellenére is!) tizennégy éves főszereplőt Belthandrosz saját külön használatú megoldóembernek/verőembernek/orgyilkosnak képezi ki, nyilván bármilyen varázstárgy megszerzése egészen elérhető közelségbe kerül. (Talasszérez Csarossza, a rugdosnivaló munkatárs hathatós akadályoztatásai ellenére is. Akinek a személye nyilvánvalóan a hatékony team-összeállítás ordító ellenpéldájául szolgál.)
Love is love!
Eddig majdnem minden olyan, mint egy átlagos fantasyben. No de vajon mi kell ahhoz, hogy egy sztori még több legyen? Hát szerelem, apafej!
A szerelem belépésével ugyanis Kszorvej karaktere, csakúgy mint Larkwood könyve érezhetően erőre kap. És a történet hátralévő részében szépen, lépésről lépésre végigkísérhető az egész embert próbáló folyamat, az érdeklődés felrobbanásától kezdve, az érzelmek be nem vallásán át a vágyódásig és kétkedésen keresztül a felvállalásáig. És az igazi bonyodalmak még csak ezután kezdődnek.
A. K. Larkwood-nak persze énvelem könnyű dolga volt. Amióta láttam a (súlyosan megtévesztő című) Redvás Amal (IMDb) című filmet, azóta minden akadályokkal és megpróbáltatásokkal terhes, teljesen esélytelennek tűnő szerelmi kapcsolatot mély rokonszenvvel kísérek. Még akkor is, ha… az egyik félnek vaddisznóagyarai vannak!
A másik fél, azaz Kanva Suthmíli az a tipikus hideg-rideg, de azért szexi titkárnő-, akarom mondani apácatípus, aki lehengerel az intellektuális fölényével, és akit először nagyon lehet utálni. És akinek mégsem lehet ellenállni.
Szóval innentől kezdve A Kimondatlan Név átmegy a letehetetlen kategóriába és történhet akármi, zombihordák támadásán át vad varázslópárbajokon keresztül, te lényegében csakis azt figyeled, hogy e kettő nem egymásnak teremtett szereplőről mikor derül már ki végre, hogy mégiscsak egymásnak teremtették őket. És hogy, az első csók során mekkora galibát okoznak majd a vaddisznóagyarak…
Könyvtárosok kíméljenek!
Nem tudom, de tényleg nem tudom, hogy A. K. Larkwood hogyan írta a könyvét. Először talán csak egy jó ötletet talált a tarsolyában (A Kimondatlan Istent magát nyilvánvalóan) és megírta az első fejezeteket? Aztán menet közben szökkent szárba az egész történet? De Oranna, akiből hőseink fő ellenlábasa kerekedik, mintha elsőre inkább csak egyszerű mellékszereplőnek lett volna szánva. Elhagyott egyéjszakás kalandnak, oszt csá!
Végül is egy könyvtárosról beszélünk, az ég szerelmére!
És vajon ki az, aki egy könyvtárost tesz meg antihősnek!? Olyasvalakit, aki egész nap dohos könyvespolcok között bóbiskol a félhomályban.
Jól van, nyugi! Tudjuk, hogy a Némaság Házáról beszélünk, ahol éjjelente az életre kelt halottak zörgetik a sírkamráik ajtajait. De azért akkor is.
Isteni közöny
A Kimondatlan Név című könyvben nincsenek igazán morális értelemben vett jó szereplők. Az embereket saját vágyaik dominálják, már ha vannak nekik. (Sokáig úgy tűnik egyébként, hogy nem igazán.) Az isteni lények rejtelmesek és közönyösek. És ugyanez a helyzet a nagy hatalommal bíró varázshasználókkal is. Belthandrosz ugyanazzal a kizökkenthetetlen jóindulattal tekint minden embertársára; arra is aki elárulja, és arra is, aki tökön rúgja. Az ő szintjén már az emberinél nagyobb a lépték. Kszorvej pedig képtelen felismerni, hogy a világ leglazább főnökének dolgozik. És igen, ez akkor a könyv végének egyik mondvacsinált konfliktusa. Ember, a csajszinak álommelója van! („Utazz távoli világokra, ismerkedj meg érdekes emberekkel és öld meg őket!”)
Kanva Suthmíli más tészta, neki az egész világa fejtetőre áll, és jó oka van arra, mit miért tesz, de valamivel több diplomáciai érzék azért neki sem ártana a könyv legvégén.
Kimondva is Kimondatlan
Ha a regény legelejétől izgatja a kíváncsiságodat, hogy ugyan ki az öreg ördög tanyázik a Kimondatlan Isten szentélyében, hát végül erre is választ kapsz. Nos igen, kapsz is, meg nem is. Az a jelenet egyébként pompásan keretbe foglalja Larkwood könyvét, és ha lenne értelme rábiggyeszteni egy fantasy-regényre, a mágikus realizmus címkéjét, hát akkor ide mindenképpen muszáj lenne.
A. K. Larkwood a könyv utószavában többek között Tamsyn Muir-nak, a Lezárt sír-sorozat alkotójának mond köszönetet. És innét nyilván már egyértelmű, miért olyan, mintha e két szerző egymás mellett ült volna kreatív írás órán, ahol mindketten azt a feladatot kapták, hogy üssenek össze valamit az alábbi hívószavak alapján: nekromancia, csajok, szerelem, bolygókon átívelő epikus történet. És istenek… És eskü, még az is tök ugyanolyan mindkettejük könyvében, ahogy az istenekből jóformán minden megalapozottság nélkül kiábrándulnak az alkalmazottaik. Ahelyett, hogy nem győznének hálálkodni.
Tamsyn Muir művét sajnos maga alá temette a páratlan ötletcunami (lásd: Harrow, a Kilencedik). Larkwood földhözragadtabb könyve viszont jórészt sikerrel vette az akadályokat. A Kimondatlan Név pontosan a kellő arányban keveri az istenek titkait és az emberi vágyakat, és ezek összeütközése egy izgalmas, fordulatokkal teli, nem utolsósorban pedig kivételesen egyedi könyvet eredményez. De ha tévednék, és mégsem így lenne, a szerelem akkor is elcipeli a hátán az egészet…
8,4/10
A. K. Larkwood: A Kimondatlan Név (Kígyókapuk 1.)
Agave Könyvek. 2022. 543 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik