A vaják (The Witcher) – Az első három évad – Sorozat-kritika
Andrzej Sapkowski lengyel fantasy-szerzőnek irtó nagy mákja van. Sőt kettő is. Túlírt, csapongó, zagyva Vaják-sorozatából (lásd Az utolsó kívánság című első kötetet) előbb sikeres szerepjáték készült, majd a Netflix döntött úgy, hogy ad egy esélyt a varázslattal megtámogatott, mutáns szörnyvadász, Ríviai Geraltnak. Sapkowski és a streaming platform előfizetői nem is járhattak volna jobban. (Esetleg egy nagyon kicsivel.)
Sapkowskira ugyanis éppúgy ráillik az állítás, mint a neves sci-fi iró Kilgore Troutra*: az ötletei jók, de a stílusa borzalmas. Nos, a Netflix sorozata ügyesen lenyirbálta, ami felesleges, a többit pedig megtartotta. A Vaják fordulatos, izgalmas, egyedi középkori jellegű világot építő sorozat, tele nagyszerű hősökkel, varázslattal, kalandokkal és rengeteg érzelmi csúcsponttal. Legalábbis az első évad.
Első évad: A vaják lendületesen kezd
A könyvek néha gyerekmesébe hajló fordulatai közül alig néhány tűnik fel benne; kakaskukorékolásra visszaváltozó striga, meg három kívánságot teljesítő dzsinn azért maradt, de ne legyünk telhetetlenek.
A sorozat viszont jelesre vizsgázik számos olyan szempontból, ahol a lengyel szerző elhasal. A könyvek folyamatosan orrát lógató Geraltja sehol sincs, helyette itt egy kevés beszédű, végtelenül cinikus, de azért érző szívű hős. Henry Cavill-t az Úristen is vajáknak teremtette. A papíralapú verzió idétlen és retardált Kökörcsinje, akit legszívesebben a saját lantjával ütlegelnél megállás nélkül, sármos és szerethető széltolóvá változott. Yennefer pedig… no igen, mind jól tudjuk, milyenek a nagy hatalommal bíró varázshasználók. Yennefer a sorozatban ugyanolyan arrogáns és elviselhetetlen, de azért közben egy szexi dög is. Mi több, az első részek legérzelmesebb jelenetei is hozzá fűződnek. Ez utóbbihoz persze az is kellett, hogy a készítők alaposan és talán eléggé indokolatlanul felrúgják a könyvek cselekményének idővonalát.
Amivel nincs is nagyobb gond, ha már olvastad a könyveket. Ha viszont most ismerkedsz a vaják világával, nem biztos, hogy egyszerűen átlátod az események sorrendjét. Na jó, tök követhetetlen az egész:
Ha a rühes nilfgaardi császárság első epizódbéli támadását vesszük a történet kiindulópontjának, akkor ahhoz képest Geralt jelenetei nagyjából egy-két évtizeddel korábban játszódnak. Yennefer pedig körülbelül 75-80 évvel korábban érkezett az aretuzai varázslóiskolába, így a sorozat idején DÖGÖS kilencven éves! (Nem véletlenül kötődik hozzá a sorozat számos cicivillantásának nagy része.)
Az időrendi keverés-kavarás, amellett, hogy zavaró, még teljesen felesleges is. Geralt különálló kalandjai remekül megágyaztak volna egy lassabb felvezetésnek, a Kontinens világával való kényelmes megismerkedésnek, mielőtt beúszik a képbe a mindent feje tetejére állító háború.
A Lost című sorozat óta tudjuk, mire jó pár (száz) ügyesen elhelyezett flashback. Ha előbb találkozunk az ereje teljében lévő Yenneferrel, majd csak ezután ismerkedünk meg cseppet sem irigylésre méltó múltjával, az talán még jobban szolgálta volna személyes sorsának drámaiságát.
De, mondom, ne legyünk telhetetlenek. Már csak azért sem, mert a folytatásban mindenképpen alább kell adni az igényeinket. Az erőteljes és lendületes, olykor egészen megindító első részt nyolc, finoman szólva is középszerű folytatás követi.
(Persze az első évadban is felvetődnek olyan kérdések, amelyekre nem egyszerű magyarázatot találni. Például, ha valakinek gerincferdülése van, annak miért kell feláldozni a szaporító-szervrendszerét a gyógyuláshoz? Miért nem megy az illető inkább gyógytornára?! Vagy: a varázslóiskola tantervében érezhetően túl korán szerepel az a feladat, amikor a nebulóknak angolnává kell magukat varázsolni, majd vissza újra emberré. Miért nem kaphattak ehelyett valami egyszerűbb feladatot ? Mondjuk egy nyuszi elővarázslását egy kalapból!?)
Második évad: A vaják tévúton találja magát
A sorozatot készítő Lauren Schmidt Hissrich valamiért úgy döntött, hogy az első évad során nagyrészt elhagyja a két felvezető Witcher-könyvet és rögtön ráfordul a könyvekben a harmadik részben (lásd. Tündevér) induló fő konfliktusra. A második évad előkészületei során valószínűleg rájöhetett, hogy hoppácska, így viszont nem lesz elég alapanyaga. Így létrejött 8 újabb rész, aminek a hősök nevein kívül csak nagyon kevés köze van a regényekhez. Jó, tudjuk, hogy a regények csak erős jóindulattal nevezhetők akár csak elfogadható színvonalúnak is (lásd. A végzet kardja című 2. kötetet) de azért követhetőek és átlátható, hogy honnan hova tartanak.
A Witcher második évadáról ez már nem nagyon mondható el. A szereplők lényegében ide-oda futkosnak Kontinens-szerte és közben ostobábbnál ostobább kalamajkákba keverednek. (A helyzet hasonlít a Trónok harca esetére, ahol a sorozat-készítők bármin változtattak a könyvhöz képest, az vagy tök felesleges volt, vagy egész egyszerűen csak kínos baromság.)
Ráadásul tök érdektelen is az egész.
A varázslókkal kapcsolatban bármely történetben fellelhető két legostobább klisé, hogy elveszítik a varázserejüket vagy éppen túl gyorsan lesznek túl erősek. A sorozat mindkettőt kipipálja.
Kaer Morhen, a vajákok titkos erődje, amelyben a könyvekben már csak a búbánatos Vesemír húzta meg magát, most hemzseg a vajákoktól. Akiknek egy jó része rosszindulatú, kötözködő bugris, s akiknek a megjelenése éppúgy, mint a viselkedése, nélkülözi Geralt és Vesemír mutáció hatására létrejött hideg szenvtelenségét. Mintha csak beköltöztek volna Kaer Morhenbe Vesemír ivócimborái, akikkel az öreg a falusi kocsmában haverkodott össze és akik most mindenkinek azt hazudják, hogy ők is vajákok…
Persze a tündék, e nemes faj tagjai még rosszabbul jártak: durva külsejű szláv parasztoknak tűnnek, akikre valaki, hogy még nevetségesebbé tegye őket, hozzájuk nem illő, hegyes szilikonfüleket aggatott…
A harmadik és egyben az utolsó évad, amelyben Henry Cavill alakítja Ríviai Geraltot, valamivel koherensebb mint az azt megelőző, talán annak is köszönhetően, hogy nagyrészt újra a Sapkowski által már kitaposott ösvényt követi. Az viszont egyértelmű, hogy a kezdő évad helyenkénti letaglózó hatása immár végleg tovatűnt.
Az menetrend szerint érkező akciórészek egy idő után már csak kevés vizet zavarnak, hiszen a főként CGI-rusnyaságokkal szembeni rutinszerű összecsapások során nem igazán van miért izgulni a szereplőkért. Ez alól talán egyedül csak Geraltnak a hatodik epizódban vívott párbaja bizonyul kivételnek.
Harmadik évad: A vaják túl komolyan veszi magát
Bár a harmadik évad cselekménye egyszerűen leírható: Geralt és Yennefer egyesitik erőiket, hogy mindenáron megvédjék Cirit – miközben mindenki a Nilfgaard oldalára álló árulót keresi, a sorozat egymást követő jelenetei között sok esetben mégsem látszik igazi kapcsolat.
Ez legfőképpen Cahír és Fringilla kapcsán válik leghamarább egyértelművé, akikkel a sorozatkészítők már az előző évadban sem tudtak mit kezdeni. Így aztán néha úgy tűnik, mintha egyenesen meghibbantak volna. Azaz pontosan az ellenkezőjét teszik annak, aminek értelme lenne. Minden előzmény nélküli hajmeresztő döntéseik és oldalváltásaik általában a teljes ellentettjét jelentik korábbi hozzáállásuknak.
Ők ketten ráadásul még egy további dolog miatt is nehéz helyzetben vannak. Ez pedig nem más, mint maga a Fehér Láng személye. Azaz Emhyr var Emreis, az ellenségei sírján dzsiggelő nilfgaardi császár. (Másképpen Deithwen Addan yn Carn aep Morvudd.)
Andrzej Sapkowski jó érzékkel (helyesebben inkább jó eséllyel a hasára csapva) csupán könyvsorozata vége felé fedte fel a Kontinenst vérbe borító hódító valódi kilétét. A sorozat viszont még azt a kevéske örömet is elveszi a nézőjétől, hogy az meg-megborzongva azon spekulálhasson, ugyan mégis ki a bánat lehet ez a nagypályás játékos, ez a mesterelme, ez az ellentmondást nem tűrő zsarnok.
Hát, mint az hamar kiderül, csak egy egyszerű bürokrata.
Ha csak a Gyűrűk urára és annak varázslóira gondolsz, jól tudod, hogy senki labdába sem rúghat mellettük (esetleg egy balrog olykor-olykor). A Vaják univerzum mágiahasználói azonban ájult tisztelettel viszonyulnak Emhyr császárhoz. Egy nyavalyás muglihoz! Ahelyett, hogy csuklóból ráirányítanának egy Agannazar’s Scorchert** a legelső pillanatban, amint a földrész öncélú porig rombolására adja a fejét.
Bizony, Sapkowski könyvsorozatához hasonlóan a mozgóképes változat is ugyanúgy adós marad egy nagyon fontos válasszal: ugyan mégis mi a búbánatos francnak indított totális háborút Emhyr császár, ha a fő célja mindössze egy egyszerű családegyesítés volt? Miért nem küldött inkább egy dísztáviratot, hogy látogassák meg?
A harmadik évad egyértelműen akkor működik a legkevésbé, amikor a legkomolyabban akarja venni magát. A fentebb említett szereplőkön, és az összes szenvelgő tündén át ide sorolhatók Dijkstra cselszövései is, aki a saját pozícióján messze túlmutató vállalkozásba kezd. De azon is érdemes eltűnődni, hogy a léha nőcsábász Kökörcsint mi értelme volt teljesen kifordítani a karakteréből. Hiszen így pont a lényege veszett el. Csakúgy mint Yennefernek, aki mostanra olyan szelíd lett mint egy kisbárány.
A legkomikusabb mégis az addigi céltudatos önazonosságát sutba hajító Tissaia, aki csata közben beveti az ELKÉPZELHETŐ LEGDURVÁBB VARÁZSLATOT. Válogatás nélkül, nem nézve, hogy az barátot vagy ellenséget ér-e. Így a leghatásosabbnak szánt jelenet lesz a legnevetségesebb.
A Witcher látványilag még mindig nagyon szép, ez az egyetlen erénye továbbra is megmaradt. Henry Cavill pedig kezdettől fogva együtt él a szereppel, lényegében egymaga viszi a saját hátán az egész sorozatot. A nagy kérdés így az, hogy a harmadik évadot követő távozása után mégis mi marad, ami összetartaná?
Cavill, aki a könyvsorozat nagy rajongója, a hírek szerint azért hagyta ott a szériát, mert szerinte az nem adta vissza eléggé hűen a ríviai szörnyvadász könyvbéli intellektuálisabb, morózusabb és lényegesen többet moralizáló karakterét. Noha, tudja Henry Cavill, vagy sem, de pontosan ez volt az, amiért olyan kiválóan működött az alakítása. Ellenkező esetben ugyanis Geralt is csak egy lett volna az Andrzej Sapkowski által tucatjával gyártott, tudálékos, nyavalygó tökfejek közül.
Első évad: 8/10
Második évad: 5/10
Harmadik évad: 6.5/10
A vaják (The Witcher), TV-sorozat, Első három évad, 2019-2023. (IMDb)
—
Kritika a könyvsorozat részeiről:
1. Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
2. Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
3. Andrzej Sapkowski: Tündevér
4. Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
5. Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
6. Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
7. Andrzej Sapkowski: A tó úrnője
8. Andrzej Sapkowski: Viharidő
—
* Kilgore Trout Kurt Vonnegut könyveinek (lásd: Az 5-ös számű vágóhíd) visszatérő szereplője, egyben saját kifacsart alteregója
** Elegáns utalás a Baldur’s Gate című videójátékra
Ha úgy tudsz beszélni ahogy írsz, könyvvloggernek kéne menned…
Á, köszi, de sajnos élőszóban csak nyöszörgök és makogok…