John Gwynne: Az istenek éhsége – Könyv – kritika

John Gwynne: Az istenek éhsége - borító

Nem könnyű újat mutatni a fantasztikus irodalomban manapság. Sokszor úgy érzed, már mindent olvastál. Aztán jön John Gwynne és Az istenek éhsége előzményével… és … és ő sem hoz semmi gyökeresen újat, csupán szerencsésen összefésüli az epikus high fantasy-t a vikingekkel, ehhez hozzákever még néhány, a legendába vesző alakváltó, antropomorf istent, és kész is van. Az istenek éhsége pedig beszippantja mindkét zsáner rajongóit.

Minden vikinges könyvbe elkel egy kalandozó harcosokból álló csapat. Gwynne sorozatába három is jut. Elvar, a nagyhatalmú (és pöcsfej) apjának hátat mutató harcos a visszafogott egyszerűséggel csak ádáz-had néven futó zsoldoscsapat tagjai közt érvényesül nőies finomsággal. Varg, a Véresküdtek között valósítja meg önmagát, és ha ehhez le kell tépni pár fejet a helyéről, az sem jelenthet akadályt. Orka pedig, – egy újabb hölgy! – nos hát őneki sem TELJESEN véletlenül lett Koponyatörő a beceneve.

Némelyikük persze előnnyel indul. Vigrid világában ha valaki emberként az istenek vérvonalába tartozik, az megfogta az… isten lábát: olyan tulajdonságokat hordoz magában, ami messze az egyszerű halandók fölé emeli. Az istenek éhsége e tulajdonságok közül jórészt azokra koncentrál, amelyek harc közben jönnek jól. Ha odáig vagy az összecsapásokért, Gwynne könyvében nem fogsz csalódni. Minden második jelenetben egymásnak esnek a szereplők. Amelyekben mégsem, ott éppen harcra készülnek.

Továbbá nem csak sokkal több van harcjelenetekből, de azok mintha sokkal intenzívebbek is lennének mint az első részben. Az istenek éhségében tehát mozgalmas, akcióban nincs hiány. Ehhez hozzátesz a mágia is, ami az előzményben elég takarék lángon pislákolt. Mostantól viszont már az összecsapások szerves részét képezi.

Nem egyszerű spoilerektől mentesen írni a Véresküdtek-sorozatról, ha már a két első rész mindegyike a borítóval lelövi a történet egy-egy jelentős fordulatát. Egy böhöm nagy farkas, az nyilván csakis Ulfrirt, a farkasistent jelentheti. (Aki a könyv kezdetén még csak egy jókora csontkupac.) 

Márpedig ha egy könyvben színre lépnek az istenek, akkor ott az emberek számára egyre kevesebb tér marad. Az istenek éhsége sem kerüli el teljes mértékben ezt a sorsot, azonban az, hogy e felsőbbrendű lények emberi alakban is megjelennek, sőt inkább az a megszokott megjelenési formájuk, jó értelemben földhöz ragadtabbá teszi ezt a vikinges fantasyt.

De amúgy kellenek ide egyáltalán istenek? (Már ha eltekintünk a címtől, ugyebár.) Az előző rész, Az istenek árnyéka három irányból, a három főszereplő irányából haladt a végkifejlet felé, de a legjobb történetszál egyértelműen az elrabolt fia nyomát követő Orkáé volt. A vérgőzös végkifejlet, amelynek során kiderült az asszony valódi kiléte, a maga nemében sokkal lenyűgözőbb volt, mint a hatalmas sárkány cirkuszi látványosságnak tűnő felbukkanása. (Börtönőreivel együtt, akik három teljes, és feltehetően dögletesen unalmas évszázadon át vigyázták.)

Egy istent csakis egy másik isten győzhet le – teszik nyilvánvalóvá a könyv. Igen ám, de akkor ez azt jelenti, hogy innentől futószalagon jönnek az istenek és az emberek statisztává silányulnak? Vannak erre mutató jelek is.

Szerencsére azonban (legalábbis amíg egész Vigrid meg nem telik emeletnyi bosszúszomjas bestiával, akik ügyes-bajos dolgaik intézése közben palacsintává tapossák a hétköznapi halandókat) a három főhős néhol egymásba érő kalandjaiban is van bőven elég szufla. (Érdekes amúgy és Az istenek éhsége erőszakos világának kifejeződése, hogy az össze-összetalálkozó szereplők esetében folyton azon kell aggodalmaskodnod, nehogy kedvenceid egymásnak essenek és miszlikbe aprítsák egymást, noha nagyjából azonos oldalon állnak.)

Bár a kezdő fejezetek olvasása közben az az érzésed támadhat, mintha az előző rész nagy horderejű fináléja után Az istenek éhsége nehezen indulna, John Gwynne hamarosan eléri, hogy belefeledkezz a kalandokba. Sőt, több hatásosra hangszerelt jelenet simán libabőrt csalhat a karodra. Ennyi kiemelkedő jelenet azért kevés könyvben szokott összejönni…

Az istenek éhsége majdnem 700 oldal. Mintha a három nézőpont-karakternek köszönhetően három könyvet olvasnál egyszerre. Ezért talán elsőre fura döntésnek tűnik két újabb főszereplő behozatala. És igazából másodikra is.

Főleg, hogy e két karakter egyike egyike egy niding áruló. A másik pedig egy félhülye. Gudvarr bohóckodásaira a könyv befejezése után se találni igazán értelmes magyarázatot. Biórr-ral azonban valami olyasmi lehetett a cél – amely jó részben sikerült is – mint amikor G. R. R. Martin a Kardok viharában egy addig utált karaktert is a történet elbeszélőjévé tesz.

Biorr árnyalja az összképet. És nyilvánvalóvá teszi, hogy nem mindenki aljas rohadék, akinek a főnöke egy nagyra nőtt vérszomjas, gonosz gyíkféle. Másrészt az igazság talán csupán nézőpont kérdése.

Az istenek éhsége, John Gwynne fantasy sorozatának második része nagyszerű fantasy regény. Gördülékeny, akciódús és kellően összetett ahhoz, hogy az alapjait jelentő vikinges kalandregényt valami sokkal nagyobb horderejű dologgá alakítsa. A vikingek rajongói és a fantasykedvelők pedig elégedetten mosolyognak egymásra.

8.2/10

John Gwynne: Az istenek éhsége (Véresküdöttek 2.)
Fumax Kiadó. 2023.680 oldal

Kritika az előző részről:
John Gwynne: Az istenek árnyéka

– 

Ez is érdekelhet:
Peter V. Brett: A Rovásember
Bernard Cornwell: Az utolsó királyság

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük