Orson Scott Card: Ender száműzetésben – Könyv – kritika
Orson Scott Card Végjáték-sorozatának első része minden idők egyik legjobb sci-fi regénye, és a Dűne mellett személyes kedvencem. Andrew „Ender” Wiggint, a Hadiiskola mélyvízébe dobott kisfiút, társaival együtt embertelen kiképzésnek vetik alá, hogy felkészítsék őket az űrből érkező ellenség elleni harcra. Az Ender száműzetésben időben nagyrészt a közben egész univerzummá terebélyesedő könyvsorozat első és második része között helyezkedik el. Majd túlnyúlik rajta és belekap az utána következő részekbe is, szóval ha esetleg elkövetnéd azt a hibát, hogy nem a megjelenés sorrendjében olvasod a könyveket, előzékenyen számos SPOILERRŐL is gondoskodik. A könyv túlnyomó részét mégis az Endernek az egyik első terraformált űrbéli koloniára tett hajóútja teszi ki. A legfőbb kérdés pedig az, hogy úgy egyáltalán mi szükség volt erre.
Nem. Sok. Minden.
Ender, – nem titok, – legyőzhetetlen stratégia, katonai lángelme. És mindössze 13 éves. Élete legnagyobb csatája immár mögötte van, amit az emberiségért megtehetett, azt megtette. Vajon mit tartogathat egy ilyen elme számára egy kétéves hajóút nagyrészt hibernált telepesekkel a fedélzeten. (Mármint Shakespeare Makrancos Katájának műkedvelő előadásán túl.) Nos, olyan összetűzéseket, amik méltatlanok egy géniusz számára, – és sajnos Orson Scott Card számára is.
Ender a könyv elején és végén is egy-egy olyan konfliktus megoldására kényszerül, amelyeknek megoldása fényévekről látható. Különösen az Achilles-szel való konfliktus teljesen értelmetlen, hiszen a problémát simán orvosolta volna már egy (fény)évekkel korábban elküldött E-MAIL is.
De nem ez az egyetlen légből kapottnak tűnő összeütközés az Ender száműzetésben. Ender az egész emberiség LEGNAGYOBB hőse. Card azonban mégis úgy intézi, hogy e hőst hol piedesztálra emelik, hol lerángatják onnan hálátlan embertársai. Ahogy éppen a cselekmény, azaz néhány áskálódó ellenlábas kívánja. De az ilyen húzások nem igazán hitelesek. Igazából az egész száműzetés sem az. Mintha Róma azon sofort száműzte volna megmentőjét, Hannibál legyőzőjét, a nagy Scipiót, miután az a győztes csata után hazaérve még ki se csomagolta a peplumát és a campagusát.
Persze Ender mégiscsak Ender. Ez néha jó, néha pedig kevésbé. Ender tinédzser korára bölcs, jóságos és gondoskodó személlyé nemesedett. Jobb kormányzót egyetlen kolónia sem kívánhatna magának. Azonban ez a koravén, állandóan elemezgető és terveket szövő alkat már-már túlzásnak tűnik, AMIKOR kívánatos ifjú hölgyek, teszem azt, megvillantják előtte a cicijüket. Jobb ilyenkor, most mondd meg, bekapni azt a cicit, – és csak utána átelemezni a helyzetet.
Persze a Wiggin-családban a dolgok állandó mérlegelése hagyományszámba megy. Ender bátyja és nővére mindketten zsenik. Egyikük a pelenkából kinőve rögvest világuralomra is tör. Mit tesznek ilyenkor a Wiggin-szülők, – ahelyett hogy jól felpofoznák becsvágyó csemetéjüket? Természetesnek veszik az ambícióit. És közben hülyének tettetik magukat. Nem egy átlagos család, no.
Azonban a Wiggin-família saját tagjai elleni/melletti állandó konspirációi egy idő után tök érdektelenné válnak. Csakúgy, mint a történetet kísérő számos levél, amik általában csak a semmit csócsálgatják. Jó példa erre, amikor bizonyos szereplők csak a haláluk után elolvasandó szigorúan titkos levelet küldenek. Miután végre kipurcannak, te hatalmas várakozással telve kezedbe kaparintod a levelet, és nincs benne semmi, csak BLABLA.
Az Ender száműzetésben című könyvben igazából nem sok minden történik, amit ne tudnál már az előzményekből. Így ami marad, az sokszor csak vihar egy pohár vízben. Olykor csak önmagukban lényegtelen jelenetek, amiket nagyon halványan köt össze a címadó személye. Igaz, ez a személy elég nagy formátumú. Bár amiért az utókor emlékezetében tartja majd, azt már megcselekedte. Ő pedig időközben önmaga letisztult verziójává változott, valóságos szentté. Azok pedig legtöbbször, mi tagadás, elég unalmasak.
6.8/10
Orson Scott Card: Ender száműzetésben
Unio Mystica Könyvkiadó. 2916. 415 oldal
–
Ez is érdekelhet:
Frank Herbert: Dűne