Ernest Cline: Ready Player Two – Könyv – kritika

Ernest Cline előző könyvével, a Ready Player One-nal többféleképpen is megvalósította minden geek és nerd legkedvesebb álmát. Egyfelől tökéletes retrót írt, szerelmi vallomást a 80-as évek játéktermi- és ősszámítógépes játékaihoz, másrészt egy nagyon hihetőnek tűnő jövőképet vázolt fel a számítógépes virtuális valósággal a középpontban (amely már nálunk is itt kopogtat az ajtón, csak éppen nagy valószínűséggel egy James Halliday-szerű magányos zseni helyett egy Metához hasonló nagyvállalat fogja majd elkészíteni, mesterséges intelligenciával megtámogatva.)

No és azt se felejtsük el, hogy a Ready Player One főszereplője, Wade Watts a geekek és nerdök legfőbb archetípusa volt, a való életben tökéletesen esetlen, de a metaverzumban a toplisták élét ostromolta.

A Ready Player Two ott folytatódik, ahol az előzmény befejeződött: Wade mindent megnyert, ami megnyerhetett, pénzt, paripát, fegyvert és álmai nője szerelmét. A kérdés csak az, hogy mi történik egy, az életét egy alternatív valóságban élő különccel, ha elképzelhetetlen hatalom birtokosa lesz?

A válasz adja magát: elront mindent, amihez csak hozzáér. A csajt például sikerül egyetlen nyomorult hét alatt leépíteni.

Ernest Cline azonban jól tudja, ami egyszer már működött, azon kár változtatni. A Ready Player Two tehát nagyjából ugyanazt nyújtja mint a One: egy hatalmas téttel bíró küldetést, amihez Wade, azaz Parzifal összetrombitálja az előzőleg már bizonyított csapatát. Az ellenfelük ismét hatalmas és ismét szinte legyőzhetetlen. És ha el akarnak vele bánni, megint csak nyakig bele kell magukat ásni a retróba…

Ernest Cline azoknak a szerencsés szerzőknek a sorát gyarapítja, akik tulajdonképpen nem túl jó írók, de valahogy mégis képesek emlékezetes könyveket összehozni. (Joe Abercrombie jut hirtelen eszembe.) Cline stílusa meglehetősen visszafogott, humorizálással sem vesződik, az egysíkú karakterek pedig, hát, végig egysíkúak maradnak. Azonban az egyedi világépítés – és persze a könnyű olvashatóság – megteszi a magáét. A két könyv világa annyira hatalmas, jól kidolgozott és lehengerlő, hogy a geekek és nerdök ugyanúgy nyakig merülhetnek bele, mint a könyvbéli szereplők az ottani virtuális valóságba, az OASIS-ba.

A Ready Player Two legnagyobb gondjai is ugyanott kezdődnek, mint az első részéé. A küldetések, amiknek a fő izgalmakat kellene szolgáltatni, meglehetősen unalmasak. Egy 1980-as évekbeli szimpla árkád játék (lásd Sega Ninja) végigjátszásának részletes leírása nem az izgalom tetőfokát jelenti. Ugyanúgy, a ’80-as évekbeli bugyuta vagy éppen egy fokkal kevésbé bugyuta vígjátékainak világába és oral history-jába való hosszas alámerülés sem bizonyul az élvezetek felsőfokának. A művész, aki korábban úgy ismertek, hogy a művész, akit korábban Prince-ként ismertek kétségtelenül korának egyik meghatározó zenésze volt, de így, papíron leginkább csak a LILA szín jön át róla, nem több.

Na akkor majd Tolkien, mondhatnád, minden fantasy ősatyjának művei. Nem, nem, bocsi, de a Szilmarilokon csak időmilliomosok és nagyon, de nagyon kétségbeesett személyeknek lehetnek képesek átrágni magukat.

A Ready Player Two tehát RETTENETESEN leül a közepére. Az is kérdéses, hogy a könyv célcsoportja, azaz jelenkor sci-fit és fantasy-t fogyasztó, továbbá jó eséllyel gamer közönsége, akiknek a 80-as évek kábé az ősidőkkel egyenlő, mekkora jártasságot árul el a fenti témákban. Meg még sok egyébben is, hiszen Ernest Cline utalások garmadájával tömte tele művét, Vonneguttól (lásd Az 5-ös számú vágóhíd) kezdve a The Smiths-ig (There is a light that never goes out). Minden oldalra jut legalább kettő. (Ha lesz következő rész, akkor ott már célszerűbb lenne a Trónok harcára és a Wednesday-re utalgatni.)

A könyv vége is inkább csak a kötelezőt hozza. Bár az összecsapások film-, sőt videójátékszerűek, azért a kimenetelük megtippelése nem kíván az olvasótól különösebb vesződséget. A szerelmi problémák is mintha varázsütésre oldódnának meg, alig kell hozzá több, mint egy kiadós kis multiplayer. (Bár csak a valóságban is ilyen könnyen menne.)

Azokról a hatalmas horderejű változásokra pedig, amelyek hasznosságáról kezdetben még Cline szereplőinek sem teljesen egyöntetű a véleménye, a végére már mindenki igazi áldásként tekint. Azonban te, az olvasó továbbra is kétkedve meredhetsz a jövő felé. Hiszen most, miután nagyjából beért a legelső mobiltelefonnal összenőtt nemzedék, és mintha bizony csöppet figyelemhiányosabbak, kevésbé terhelhetők, akaratosabbak határozottan öntudatosabbak és még határozottabban unatkozósabbak lennének az egészségesnél, vajon mi fog történni, ha már nem csak a kezükben tartják majd a gépet, hanem rá lesznek kötve az agyukon keresztül? Jó, melózniuk már nem nagyon kell majd, azt az MI megcsinálja helyettük. A nagy kérdés csak az, hogy ki a fenének lesz rájuk szüksége? Mert az MI-nek hétszentség, hogy nem.

7.7/10

Ernest Cline: Ready Player Two
Agave Könyvkiadó. 2021. 431 oldal

—

Ez is érdekelhet:
Ready Player One (Filmkritika)