Jókai Mór: És mégis mozog a föld – Könyv – kritika

Jókai Mór És mégis mozog a föld című regényét már csak témája miatt is a szerző legjobb művei közé szokás sorolni. Vagy legalábbis a legismertebbek közé. A reformkor a magyar történelem legdicsőségesebb korszaka. Jókai Jenőy Kálmán alakjában egyesíti e korszak úttörőinek alakját, akik létüket a magyar kultúra megteremtésére tették fel; kevés személyes haszon reményében, elismerést mindössze a hálás utókortól remélve.

Jenőy, akinek mintaképéül leginkább Vörösmarty Mihály és Kisfaludy Károly szolgálhatott (de nyomokban Katona Józsefet is tartalmaz) a prófétai lelkületű poéta, a nemzeti színmű megteremtője és festőóriás egyben. Életútja a vasakaratú nemzeti gigászé, aki egy egy tunya korszak posványában tör előre megingathatatlanul.

Elméletben. Gyakorlatban Jenőy főleg inkább csak csajozik. 

Jókai Mór hibátlanul, annak minden ellentmondásosságával adja vissza az 1830-as éveket, viszont az arányok eléggé eltolódtak a nemzetszervezés HÁTRÁNYÁRA. Jókai nagyszerű író ((((amit többek között az is mutat, hogy Manci néném, aki a közelmúltban sem Rejtő Jenővel, sem Vonneguttal nem volt képes megbirkózni, az És mégis mozog a földet hibátlanul vette + A szivárvány közepett című fejezet tájleírása láttán azonnal dobsz egy hátast))) szórakoztató, széles látókörű, nagyszerű emberismerő, pompás adomázó, de végső soron mégiscsak a romantika bajnoka.

Jenőy Kálmán életútját tehát végigkíséri két csajszi. A független és könnyűvérű nagyúri dáma és az ugyancsak nagyúri, de szelíd és művelt grófkisasszony mind eggyel magasabb ligában játszanak, mint a köznemes költő. Mégis mindketten elérhető közelségbe kerülnek.

A 21. századi olvasó már hajlik arra a feltételezésre, hogy Jenőy bármelyiküket megtarthatná, ha valamivel több LAZASÁG, no meg türelem lakozna benne, – és persze ha Jókai nem törekedne minden áron a szenvedélyek viharos felkorbácsolására.

A bosszúálló Sátory Katinka (akit így 150 év elteltével amúgy is nyugodtan átértékelhetsz független, emancipipált nőszeméllyé) védelmében legyen szólva, hogy tipikus ghostingolás áldoztául esik – főhősünk részéről. A cukorfalat Decséry Dorothea valamivel jobban jár. Jenőy itáliai tanulmányútja során kapcsolatba kerül a Carbonarik mozgalmával. És mire használja ezt a dicső szervezetet? Arra, hogy az exét stalkolja…

No de elég a csajokból!

Az 1830-as években a magyar kultúra csak nyomokban létezett. A főúri osztály nyelve a német volt. A parasztok a kalendáriumon kívül könyvet nem vettek a kezükbe. A magyar nemesség archetípusai a nagyvilági, ámde elvtelen és élvhajhász Bálvándy és a bumfordi Csollán Berti. A derék pesti polgárok pedig a szellemi (le)épülés netovábbjaként a kutyaviadalokra és egymás elpáholására tekintenek.

Jenőy tehát hatalmas fába vágta fejszéjét. Jókai ráadásul csupán egyetlen évtizedet engedélyezett hősének arra a munkára, amelynek a 18. századik végétől, nagyjából Batsányitól Petőfiig bezárólag oly sokan részesei voltak. Jenőy Kálmán verset ír, drámát szerez, színházat szervez, fest. Oly sok tennivaló! Jókai mégis sokkal több teret szentel váteszi hőse helyett – mármint a csajszik mellett – annak tökkelütött Béni nagybátyjára vagy Csollán Berti heccelődéseire.

Szó se róla, Jókai Mór a jellemkomikum nagy mestere, sűrűn fordulnak elő regényeiben excentrikus alakok (a miheztartás végett: többször felnevettem az És mégis mozog a föld olvasása közben, mint a már hivatkozott Rejtő-könyvön), mégis valamelyest aránytévesztésnek tűnik a sok vigadalom, amely feltűnő ellentétben áll elhivatott és kirívóan kompromisszumképtelen hősének konok büszkeségével. Igen, sajnálattal, de egyértelműen és határozottan ki kell mondani, hogy Jenőy számos problémája közül meglehetősen sokat ő okoz saját magának. (Igen, a nagyi lóvéját meg kellett volna tartani. És a saját apai örökségét is.)

Nyilvánvaló, hogy az 1870-es évek olvasóközönsége az időbeli közelség okán pontosabban tudta azonosítani, hogy Jenőy Kálmán életének egyes fordulatai éppen melyik jeles irodalmárunk alakját idézik. Azonban még így is feltűnően hiányzik a műből az, hogy Jenőy úgy igazából mi végre lett a megújuló magyar literatúra vezércsillaga. A drámája = Bánk bán. Oké. A színművei feltehetőleg Kisfaludy komédiái. Oké. De hogy milyen verseket írt, miért, kinek, hogy és miért, arról egy árva kukk, nem sok, annyit sem tudsz meg. Ami főleg azért tüntet fájóan a hiányával, mert Jenőy mindenekelőtt poéta. POÉTA. Ráadásul a legjobb. Állítólag.

Az És mégis mozog a föld zárása melodráma szőnyegbombázós módra. A korabeli olvasóközönség feltehetően ÜVÖLTVE zokogott a zárófejezetekhez érve. Jókai, aki a fentebb említett hiányosságok ellenére is tökéletes látleletét adta a saját elmaradottsága és az elnyomás kettős terhe alatt nyögő, tetszhalott állapotban lévő Magyarországnak, az elképzelhető legpatetikusabb befejezés mellett döntött. 

Az, hogy életerős, előtáncos hősének mellbajt ajándékozott, hát, legyen, előfordul az ilyesmi, ezt dobta a gép, lásd szegény göthös Csokonait. Azonban az, ahogy a sors keze által megbüntette Jenőy exeit, nem csak túlzó és felesleges, de még életszerűtlen is. (És a csajokkal szemben sem túl szép dolog.) Ugyanez a helyzet Jenőy piedesztálra emelésével is. Mindenki, aki cserben hagyta, jól megbánta. Csupán a hálás utókortól kapta meg a kellő figyelmet. De azzal meg mire megy bárki is? Pláne az, aki nagyon is jól tudta, hogy mire számíthat.

7.5/10

Jókai Mór: És mégis mozog a föld
Szépirodalmi Könyvkiadó. 1984. 722 oldal