Mike Omer: Egy gyilkos elme – Könyv – kritika

Ha egy olyan könyvre vágysz, amit kivinnél magadra a strandra, hogy aztán elolvasás után rögtön el is felejtsed, nem is kell tovább keresgélned: Mike Omer Egy gyilkos elme című könyve tökéletes erre a célra. A Zoe Bentley-sorozat első kötete majdnem minden ízében tipikus tucatthriller.

Zoe igazságügyi pszichológus, az FBI viselkedés-tudományi részlegén, arról meg már a Bárányok hallgatnak óta tudjuk, micsoda. Sorozatgyilkosok után nyomoznak.

Zoe és új társa, a naná, hogy sármos és rosszfiús Tatum Gray különleges ügynök is így tesznek. Elvégre sorozatgyilkosok után nyomozni mégiscsak sokkal pörgősebb, mint sima gyilkosságokban. Pláne, ha a sorozatgyilkos nem sokat lacafacázik, hanem futószalagon termeli a holttesteket. (Márpedig a rohadék Fojtogató Temetkező éppen így tesz.)

Mike Omer könyve olyan, mintha egy amatőr szerző írta volna, akit éppen csak egy paraszthajszálnyi választ el a profitól. Majdnem minden stimmel. Az iram éppen csak egy hajszálnyival gyorsabb a kelleténél, a párbeszédek csak egy fokkal felszínesebbek az életszerűnél, és a krimibe erőltetett humoros jelenetek is éppen csak annyival tartalmaznak több humort a szükségesnél, hogy feltűnjön, talán olyan nagy szükség nem is lett volna rájuk. (Amúgy a nagypapa és az őrült macska úgy önmagukban nem is annyira rosszak.)

A gyilkos pedig, hát, a fene se tudja, hiába érzed, hogy egy hátborzongatóan alaknak kéne lennie, valahogy mégsem annyira rémisztő, mint például Chris Carter könyveiben (lásd Egy gonosz elme, A nevem: halál.) Mike Omernek annak ellenére sem sikerül a mutatvány, hogy szép, alapos pszichológiát pakol alá. Vagy egyszerűen csak túl sok hasonló könyvet olvastál már…

Szóval látod az Egy gyilkos elme összes hibáját, aztán egy idő után mégis azt veszed észre, hogy képtelen vagy letenni. Még csak nem is a főhősnő személye miatt, mert Zoe Bentley nem éppen a legkedvelhetőbb nőszemély a viselkedés-tudományi részlegen. Távolságtartó, kimért, nincs tekintettel mások érzelmeire. Szóval olyasvalaki, akivel csak a legvégső esetben randiznál, ha tényleg muszáj lenne. (Gray ügynök persze nem így gondolja.)

Talán inkább azért, mert a könyv állati izgalmas.

Zoe már egészen zsenge korában kapcsolatba kerül egy sorozatgyilkossal, és a visszatekintő részek, benne Zoe felfedezésével és küzdelmével a felnőttek hitetlenségével szemben rákényszerítenek, hogy aggódni kezdj a 14 éves sorozatgyilkos-specialistáért. Főleg, amikor aztán a múltja is utána nyúl.

Másrészt Omer könyve bármennyire is középszerű, a nyomozás nagyszerűen működik benne. Nem az az igazán aprólékos, pepecselős kihallgatásokkal teli munka, mint mondjuk, nagy kedvencem, Bosch nyomozó ügyeiben (lásd az ultrabéna magyar című Feslett szőkét), hanem amikor a nyomozó folyton folyvást agyal és minduntalan rádöbben valamire. Nos ez az, ami a legtöbb thrillerben nem szokott működni. 

Az Egy gyilkos elme esetében viszont pompásan viszi előre a nyomozást. Zoe nem csak hablatyol mint a legtöbb profilozó, csupa haszontalan általánosságot, hanem tényleg mindig előbbre juttatja a nyomozást a meglátásaival.

Úgyhogy bármennyire közepesen indul is Omer sorozata, és marad voltaképpen közepes legtöbb szempontból (például a könyv közepén simán kitalálható a gyilkos személye), a Fojtogató Temetkező utáni pörgős vadászat izgalma és a Zoe múltjából érkező egyidejű fenyegetés folyamatosan fenntartják az érdeklődést. Még ha egy hét múlva úgyis elfelejted az egészet.

7.5/10

Mike Omer: Egy gyilkos elme
Könyvmolyképző Kiadó. 2021. 428 oldal
—
Női pszichothriller. Mostanában ez az új hívószó a skandináv krimik után, bár nem kétséges, hogy ez a műfaj a krimi legalját jelenti. Viszont mivel ez az új divat, olyan színtiszta krimikre is rásütik, mint például jelen kötet, elég hozzá csupán, hogy nő legyen a főszereplő. Viszont így néha olyan gyöngyszemeket is kifoghatsz így, mint például a Vér a síneken.
—
Ez is érdekelhet:
Chir Carter: Egy gonosz elme