Frank Herbert: A Dűne messiása – Könyv – kritika

Miután Frank Herbert megírta minden idők egyik legjobb science-fiction-regényét, a Dűnét, csupán öt évet telt el és megírta a legrosszabbat is. Ez rögtön a folytatás volt, a Dűne messiása. Oké, lehet, hogy kicsit túlzok a figyelemfelkeltés miatt, de a Dűne-sorozat második része így is elég pocsék munka.

Frank Herbert a Dűnével egyedülálló univerzumot alkotott, 10.000 évvel előre az időben, amelyben a bolygók sokaságát egyetlen császár uralja, a számítógépek helyét az emberi elme vette át, a háttérben pedig feudális nemesi házak viaskodnak a hatalomért. Valamint olyan titokzatos szervezetek, mint a Bene Gesserit végeznek genetikai kísérleteket, hogy évszázadok munkájával létrehozzák a tökéletes lényt, a Kwisach Haderachot, aki előtt egyaránt feltárulnak a múlt és jövendő titkai. 

S persze ott van még a használóját függőségbe taszító, azonban az életet meghosszabbító fűszer-melanzs is, amely nélkülözhetetlen ugyanúgy az elme határainak kitágításához, mint az űrutazáshoz. Satöbbi, satöbbi, satöbbi.

A Dűne lenyűgöző és minden ízében zseniális.

A Dűne messiása szereplői ebben a színpompás díszletben lézengenek. Téblábolnak. Locsognak-fecsegnek. Történni ugyanis szinte SEMMI nem történik. Gyanakodjunk arra, hogy nehéz lehet újat kitalálni azután, ha hősünket már az Impérium császári székébe juttattuk?

Igen, határozottan gyanakodjunk erre.

Paul Atreides császár, azaz Muad-Dib, a fremenek istenként tisztelt prófétája, aki előtt feltárultak a jövő víziói, immár 12 éve uralkodik. A Dűnében Paul mindent egyetlen célnak rendelt alá: hogy megakadályozza a dzsihádot, a szent háborút, melynek során a fanatikus fremen légiói elözönlik az univerzumot.

Nos, szörnyű lehet erről értesülni, és sajnálom, hogy erről kell beszámolnom, de a dzsihad e 12 év alatt mégis megtörtént. A fremenek kardélre hánytak 50 milliárd békés polgárt. (Plusz-mínusz egy-két milliárd.)

És itt ennél a pontnál a Dűne messiása kudarcot is vall. Paul, a világegyetem leghatalmasabb embere képtelen irányítani szeretett népét, akik ájult tisztelettel hevernek a lábai előtt. Paul képtelen visszarugdosni őket a homokbuckák közé, majd adok én nektek szent háborút, tökfejek! – felkiáltással, miközben, jól tudjuk, a csillagközi utazásért horribilis összegekért kér az Űrliga. A kasszakulcs pedig Paulnál.

Igazából még csak a hangját se kellett volna felemelni. Csupán odavetni a leghangosabban kardcsörtető fanatikus fremen légiónak: – Jegyet ti fizetitek, csórikáim?

Nos, az sajnos nem derül ki a Dűne messiásából, hogy ki fizette a jegyet a fremenek körutazására. Az viszont kiderül, hogy Paul Atreides császár továbbra is meg akarja menteni az univerzumot a csúf jövőtől. Hogy egészen pontosan is mitől? Az nem derül ki.

Megmenteni a dzsihad után?

Kull wahad! Eső után köpönyeg, Paulie!

A Dűne messiásának fő cselekményfonala tehát, amelynek során Paul alárendeli saját magát és családját valami jövőbeli ismeretlen fenyegető izé megakadályozásának, teljességgel súlytalan. Az ezzel párhuzamos összeesküvés, amit az univerzum jövőbelátó császárához képest pár szerencsétlen nímand szervez nevetségesen kisszerű célokért, még ennél is jelentéktelenebb.

Vannak könyvek (például ez meg ez) amelyek olvasása közben intelligensebbnek érzed magad. A Dűne messiásával pont az ellenkezője a helyzet. Ostobábbnak tűnsz saját magad számára. De ne aggódj, ez nem a te hibád!

A könyv szereplői sokat beszélnek, de keveset mondanak. Csak hablatyolnak. Már rögtön a legelső fejezet jó példa erre. Olvasod, de nem nagyon vágod, hogy mit olvasol. Az egymással szemben is gyanakvó összeesküvők társalgásának alig van értelme. Rébuszokban beszélnek, üres filozofálgatásba süllyednek, ok nélkül konfrontálódnak és fenyegetőznek, valamint kiforgatják egymás szavait. No meg túlzott jelentőséget tulajdonítanak majdnem érdektelen dolgoknak. És mint ahogy a könyv hátralévő részében is legtöbb esetben, a párbeszéd résztvevői egész egyszerűen elbeszélnek egymás mellett. 

Mindez olyan, mintha fátylon keresztül figyelnél egy-egy jelenetet, miközben valahol egészen közel a füledhez folyamatosan működne egy éktelenül hangos ipari betonkeverő.

A Dűne messiása egy nagyszerű regény kevés értelmet tükröző folytatása, ami semmilyen téren nem ér fel elődjéhez. Legnagyobb sajnálatodra még a Dűne legpompásabb mellékszereplője, a mindentudó, cinikus és könyörtelen enfant terrible, Alia is csupán színtelen kamaszlánnyá érik.

Nehezen érthető, hogy a tabula rasa szándékán kívül mi lehetett e könyvvel a szerző célja. Annyi mindenesetre kiderül belőle, hogy a jövőbelátásnak nincs sok értelme, hiszen onnantól azzal telik majd az összes időd, hogy próbálod mindenáron megakadályozni.

6.8/10

Frank Herbert: A Dűne messiása (Dűne 2.)
Szukits Könyvkiadó. 2001. 228 oldal

—

Kritika a sorozat további részeiről:
A Dűne (1.)
A Dűne messiása (Dűne 2.)
A Dűne gyermekei (3.)