Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé – Könyv – kritika

Kazany. 1923. A Szovjetunió megalakulása után alig pár évvel világossá vált, hogy mi a kommunizmus fő specialitása: ha a helyzet totálisan és végképp reménytelen, és a béka ülepe fenn a magasban is csak távolról és haloványan pislákol, akkor a kommunizmus dicső eszméje még mindig tovább taszigálhat mindent, egyenesen a szakadék irányába.

Guzel Jahina, a közelmúltban két művével is zajos sikert arató tatár származású szerző azonban megtalálta az egyetlen, ismételjük, EGYETLEN olyan momentumát e sötét korszaknak, ami némi fénnyel szolgálhatott a jövőre nézve.

A világháború, majd az azt követő polgárháború letarolta Oroszországot. Milliók éheztek. És milliók haltak éhen. A Gyermekvédelmi Bizottság (paradox módon a CSEKA égisze alatt) egy vonatszerelvényt indít útnak az élhetőbb vidék, az üzbegisztáni Szamarkand irányába. A vonaton 500 kórosan alultáplált gyerekkel. Úgy kalkulálnak, talán kétharmaduk eléri az úticélt.

Guzel Jahina előbb egy színtelen és szagtalan (Zulejka kinyitja a szemét) majd egy legjobb esetben is taszító (A Volga gyermekei) főhős után végre élő és lélegző, mi több, rokonszenves főszereplőket alkotott. Ezt a mutatványt úgy sikerült elérnie, hogy Gyejev vöröskatona, a szerelvényparancsnok és Belaja elvtársnő, a vonatra rendelt komisszár mindketten hithű kommunisták.

Azonban ellentétesebb személyiségek nem is lehetnének. Az egyikük maximálisan célorientált, a másikuk MINDENKIT meg akar menteni. Kettejük egymással való csatározása a Szerelvény Szamarkand felé fő drámai összeütközése. A másik fő konfliktusforrás kettejük együttes csatározása az életben maradásért: A másfél hónapra tervezett útra a szerelvény három napnyi élelemmel fut ki, keresztül az éhező országon, át banditákon és a Kizil-Kum-sivatagon.

Szerencsére akadnak segítőtársaik is:

„Egy nyolcadik évtizedét taposó öregember, egy falka vén szatyor meg egy ütődött, kuka szakács – belőlük állt Gyejev csapata.”

Továbbá izzik köztük a szexuális feszültség.

A Szerelvény Szamarkand felé Jahina eddigi legolvasmányosabb könyve. Kalandregény és dokumentumregény is egyben. Visszafogottabb mint a korábbi nagy ívű művek, úgymond nyílegyenesen, hm, zakatol a cél felé. És hiányzik belőle A Volga gyermekei emelkedett cizelláltsága is.

Cserében néha belekeveredik egy-egy értekezés a tolvajnyelvről vagy a kiskorú bűnözők szlenghasználatáról. (Az utószóból kiderül, hogy Jahina alaposan beleásta magát a témába.) Vagy két egészen posztmodernnek minősülő visszaemlékezés. A Szenyát végeérhetetlenül üldöző Tetű, és az állati sorba süllyedt Zagrejka rövidke fejezetei alaposan kilógnak a regény egységéből, viszont, főleg az utóbbi, a regény csúcspontját is jelentik.

A négyezer versztányi, hat hetes út állandó rémálom, kötéltánc az éhenhalás szélén. A háttérben pedig kimerítő körkép egy országról, ahol a hatalmat a hozzá nem értés, az ostobaság és a dühödt vakbuzgóság ragadta a markába. (Lám, eltelt száz év és még mindig fogva tartja.)

Ezekkel szemben pedig mindössze egyetlen aprócska, törékeny elv áll, ez noszintgatja lassacskán előrébb a vonatot. Így hangzik: Legalább a gyerekeket meg kell próbálni megmenteni.

8/10

Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé
Helikon Kiadó. 2021. 447 oldal