Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség – Könyv – kritika

Általános iskola alsó tagozatában kaptam ajándékba ebből a könyvből egy példányt. El is kísért engem a nagyszüleimhez a nyári szünidő alatt és mivel a náluk a Kincses Kalendáriumot nem számítva pontosan 1 darab könyv volt megtalálható, mégpedig ez, egymás után négyszer is kiolvastam azon a nyáron. De sehogyan sem értettem a végét. Gondoltam, most talán nagyobb szerencsém lesz.

Manci néném – akivel folyton könyveket csereberélünk egymással – persze szokás szerint megpróbálta elvenni a kedvem. Ugyanúgy járt vele, mint a Tarzan és a párducemberekkel. Őneki ilyesmihez nincsen már idegzete, mondta.

Én is ugyanúgy jártam vele mint a Tarzan és a párducemberekkel. Megállapítottam, hogy Az előretolt helyőrség nagyjából ifjúsági irodalom szint. Nem igazán lehet komolyan venni egy bizonyos kor felett (és Manci néném, – mentségére szóljon, – bizony már vén mint az országút). Viszont ettől még jókat nevethetsz rajta. Különösen az elején.

Jules Manfred Harrincourt azóta a második számú (Gorcsev Iván után természetesen) kedvenc Rejtő-regényhősöm, hogy először, másodszor, harmadszor és negyedszer olvastam Rejtő kalandregényét. Egyszerűen nem lehet nem kedvelni egy ennyire jószívű, megértő és bohókás fiatalembert. A sok, futószalagon gyártott kedves lókötő Rejtő-karakter közül is kiemelkedik megnyerő természetével – amiből a legtöbb gondja éppen őneki támad ebben a könyvben. (Ki akarna szájharmonikázni, teszem azt, az őt abajgató „kísértetnek”, hogy jobb kedvre derítse azt?)

Azonban senki se gondolja, hogy Jules Manfred Harrincourt ettől még valami pipogya alak lenne. Az előretolt helyőrség azzal kezdődik, hogy Harrincourt laposra veri a Brigitta szkúner középvezetői rétegét. Tehát, ha a mai fiatalok olvasnának még, ahogy nem nagyon teszik, pompás példaképre lelnének a személyében.

Rejtő körülbelül két oldal alatt megkedvelteti főhősét, és ez a hatás még akkor is bőven kitart, amikor a regény a kezdés könnyed hangvétele után alaposan belebonyolódik egy kísértethistóriával megtámogatott légiós kalandregénybe, valamint gyilkossági kísérletekkel megtűzdelt krimibe, mely összetevők együttes hatásának köszönhetően gyermeki énem érthető módon alaposan összekeveredett. 

Mindennek oka az is, hogy az olvasóhoz hasonlóan Harrincourt, azaz Galamb sem ért semmit abból, ami körülötte folyik, csak sodródik ide-oda az eseményekkel, miközben folyton összekeverik őt másvalakivel. Majd ő kever össze másvalakiket más másvalakikkel. Bizonyos szereplők pedig hajlamosak rá, hogy mindezeken felül még álruhát is öltsenek, ráadásul nem is csak egyfélét. 

A Russell-átjáró utáni hajsza számos gazfickót vonz, és hogy, hogy nem, valahogy ezek is mind hajlamosak arra, hogy hamis identitás mögé bújjanak. A rengeteg szereplő így aztán egy idő után megteszi a magáét a cselekmény követhetősége szempontjából.

Szerencsére számos dolog ellensúlyozza a zavaró tényezőket. Itt van például a szerelem. Kicsit kísérteties, igaz, de azért bájos. Az a régimódi, pirulós fajta, ami azért nem számít még teljesen gáznak. Aztán Rejtő szokásos könnyed hangvétele ellenére bőven átjön az is, hogy körülbelül mire számíthatsz, ha úgy döntenél, hogy Oranból gyalog letalpalsz Egyenlítői-Afrikáig egy század idegenlégiós & fegyenc társaságában. Ebből a szempontból Az előretolt helyőrség az életmű talán legkomorabb darabja, a Csontbrigád előképének is tekinthető… 

De persze a lényeg a hülyéskedés. Rejtő kalandregényei egyben kalandregény-paródiák is, annak minden áldásával és átkával egyetemben. Könyveiben a komolytalanság és az abszurd fordulatok néha komolyan vehetetlenségbe képesek átcsapni. A láthatatlan légiót, amit nem sokkal e blog indulása előtt olvastam újra vagy 30 év után, mi tagadás, kicsit untam is már.

Az előretolt helyőrségnél szerencsére nem ez volt a helyzet. De hogy lehetne unatkozni egy könyvön, amiben ilyen mondatok vannak:

„Elsősorban gyönyörű cipőit csodálták. Különösen az egyik volt rendkívül elegáns, a fehér betétes, gombos lakkcipő.”

Vagy amiben a második mellett rögtön ott szerepel a harmadik legkedvesebb Rejtő-karakterem, Troppauer Hümér, költőóriás. Aki, nos, nem igazán bírja, ha kritikával illetik művészetét. A felpofozott műítészek másodjára már nyilván sokkal figyelmesebben követik például a Holnap indul a század csuklógyakorlatra, hahó című eposzt.

Galamb szó szerint átverekszi magát az összeesküvésen (aminek mintha nagyobb lenne a füstje, mint a lángja) de mindezt ellenállhatatlan sármmal és lebírhatatlan jókedéllyel teszi. A Russell-átjáró pedig mégsem az Északnyugati-átjáró, valójában a frászt se érdekli, hogy a franciák építenek-e betonutat dzsungelbe a cerkófmajmok számára vagy sem. A fő sokkal inkább az, hogy Harrincourt, ez a kedves bohém végre letegyen arról a szándékáról, hogy eltetesse magát láb alól. A bájos, pironkodó kísértet már igazán csak ráadás.

7.3/10

Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség
Magvető Könyvkiadó. 1968. 280 oldal