Edgar Rice Burroughs: Tarzan és a párducemberek – Könyv – kritika

Vajon mi veszi rá az ember gyerekét, hogy egy utoljára minimum 35-40 éve olvasott, de legalább 100 éve írt, és legjobb esetben is ponyvaregénynek minősülő sorozat egyik részét újra a kezébe vegye?

Talán a régi szép emlékek? Netán kellemes érzések töltik el, mikor felrémlik, milyen borzongató izgalom közepette falta annak idején a majomember kalandjait? Meglehet. De leginkább a kíváncsiság: Manci néném fent kotorászott a padlásán, ahol körülbelül 9 ezer puha fedeles krimit tárol lenyűgöző összevisszaságban, és a kezébe akadt jelen kötet. Nekiállt, de azt mondta, képtelen volt elolvasni. Újra – gondoltam én, hiszen annak idején mégis csak ő vásárolta fel a fél sorozatot.

Mivel néha szeretünk ellentmondani egymásnak, ez éppen úgy hangzott, mint egy kihívás. Lássuk csak, olvasható-e még a Tarzan és a párducemberek?

Schimanski. Ha iskolai tanuló vagy. Egyértelműen ifjúsági irodalom íze van, de szerencsére nem a legeslegeslegrosszabb fajtából. Még úgy sem, hogy ez a rész, hát, nem éppen a majomember legsikerültebb kalandja. Tarzan jóformán csak mellékszereplő saját történetében; néha elejt egy-két vadat vagy vadembert, diadalüvöltést hallat, majd megment pár rászorulót, ha éppen az útjába esnek. De amúgy nem nagyon izgatja magát semmin se. Te pedig rájössz, hogy Tarzan tulajdonképpen egy zen által vezérelt buddhista… lenne… ha néhanapján nem fojtana meg egypár okvetetlenkedő alakot.

Persze az is lehet, mindez azért van, mert rögtön kezdéskor amnéziás lesz, és azt hiszi magáról, hogy egy szimpatikus bennszülött fiatalember védőszelleme. Humor nem került sok e könyvbe, készakarva legalábbis semmiképpen, de ez azért mégiscsak vicces. Egy kicsit.

A könyv többi része tipik ’30-as évek. És annak gondolkodásmódja. Az megvan, hogy Németországban éppen most szedik szanaszét a Winnetou-t, mert hogy állítólag rasszista & gyarmatosító szemléletű? Akik ezt gondolják, fogadni mernék, a hajukat is kitépnék a Tarzan és a párducemberek olvasása közben. Már rögtön az elején, amikor elhangzik az „alacsony homlokú” jelző.

A párducemberek ráadásul kannibálok és az emberevés mellett legkedveltebb elfoglaltságuk a csoportos unga-bunga… A törzsi vezetők mind korruptak és manipulatívak. Az egyszerű bennszülöttek pedig hiszékenyek és babonásak mint a fitty.

Mit gondoljon mindenről az egyszeri olvasó így 2022 tájékán? Talán elég, ha csupán annyit, hogy a történelem összes népe ugyanezen a szinten állt, amíg a civilizálódás rögös útjára nem lépett. És a földgolyóbis egyik legkevésbé élhető pontján mindezt talán nem is lehet olyan egyszerűen kivitelezni.

A Tarzan és a párducemberek legkevésbé működő része egy döcögős szerelmi történet, amiről sokáig sem az olvasó, sem a könyv szereplői nem sejtik, hogy tulajdonképpen az. Bár mindez talán nem is az ő hibájuk. Ezen a téren valahogy semmi sem jön össze a szerzőnek. Elbujdokolni a vadonba, mert lepattintott egy csaj? Ugyan már. Udvarlás helyett azonnal lesmárolni a kiszemeltet? Sssz… Nem lehetett egyszerű az udvarlás mikéntje a ’30-as évek Amerikájában.

Mindenesetre a Kali Bwana fedőnevű szemrevaló fehérszemélyről el tudom képzelni, hogy nagy sikert aratott a korabeli olvasóközönség körében, az USA legprűdebb korszakának kellős közepén. Burroughs kiaknázza a karakterben rejlő teljes potenciált, sőt kétségkívül meg is haladja az akkoriban szokásos „csajszi vagyok, és most mentsetek meg” nőideált, de arra azért rendesen ügyel, hogy női főhősét lehetőleg minél többször szerepeltesse hiányos ruházatban. (Erotika faktor level 7.) Azonban Kali Bwana még így is az erős, bátor és nem utolsósorban független nő iskolapéldája, aki a legreménytelenebb helyzetben sem adja fel és bárkivel szemben kiáll magáért. No persze az összes hímnemű szereplő, akivel összehozza a rossz sora, azonnal durván rámozdul. Kivéve az egy szem Tarzan barátunkat. De hát ő amúgy is csak egy nagyra nőtt, szőrtelen majom.

6.7/10

Edgar Rice Burroughs: Tarzan és a párducemberek
Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó. 1992. 251 oldal

—

Ez is érdekelhet:

Lynne Barrett-Lee – Marina Chapman: A lány, akinek nem volt neve