John Gwynne: Az istenek árnyéka – Könyv – kritika
Ha odáig vagy a jóféle fantasy-ért, csakúgy mint a történelmi regények vikinges alváltozatáért, akkor John Gwynne nagyon igyekszik a kedvedben járni. Mint egy ügyes kertész utóbbiba beleoltotta előbbit, olyan stíluskeveréket hozva létre, amelyben mindkét zsáner kedvelői megtalálhatják a számításukat.
Hol szoktak pofára esni a fantasy regények? Ha isteni erejű hősök hajigálják egymást jobbra-balra, miközben tűzlabdák repkednek a fejük felett a levegőben. Általában ugyanezzel a lélegzettel gyerekmesébe és unalomba is fullad a dolog. Gwynne szerencsére nem követi el ugyanezt a hibát. Könyvében a mágia takaréklángon pislákol. A (vikinges) történelmi regényekből ismert galdurmannok és seidr-boszorkányok keze éppen csak párszor villan meg.
A három szálon, három egyenrangú főszereplőt váltogatva mozgató történet túlnyomó része sima, földhözragadt military-fantasy. A hősök felkerekednek, ide-oda vándorolnak vagy hajókáznak. Hírnevet, kincseket hajszolnak vagy éppen bosszúért lihegnek. A szokásos. A mágia különösebben nem is hiányozna hozzá.
Gwynne azonban egy egészen egyedi, „mi lett volna a Ragnarok után” alaphelyzetet kerít regénye alá, amely szerint az istenek alig háromszáz évvel korábban összecsaptak és jól elkenték egymás száját. Hírmondó sem maradt belőlük. Azaz lehet, hogy egy mégis. A legendák szerint mind közül a leggaládabb, akit kollégái elővigyázatosságból sittre vágtak, még mindig föld alatti ketrecében rángatja a rácsokat. Nem szívesen spoilereznék, hogy kiféle-miféle lehet ő, viszont azt tanácsolnám, hogy semmiképpen se PILLANTS rá a borítóra, ha a kezedbe veszed a könyvet!
A viking ihletésű történet kap tehát egy háttérben megbúvó szálat, ami szép lassan fejtődik fel, ahogy a legenda kezd egyre inkább valósággá válni. A három főhős története pedig szép lassan kanyarog egymás felé. Bár nem mindegyikük kalandjai ugyanolyan lebilincselőek, Orkáé magasan veri a többiekét, mindegyikük révén érnek meglepetések. A másik két főhős, Varg és Elvar mindketten egy-egy harci társasággal tartanak, és bár kettejük útja jól elkülönül egymástól, azért fejezetváltáskor néha meg kell állni egy-egy pillanatra elgondolkodni, hogy na, most akkor melyiknek is ki a főnöke és a haveri köre.
Az összecsapások leírása remekül sikerült. Számos történelmi regénnyel szemben, ahol az ütésváltások monoton ledarálását olvashatod, Gwynne könyvében filmszerűen elevenednek meg az ütközetek, a szerző pedig nem bíbelődik a lényegtelen részletekkel.
A fentiek alapján kijelenthető, hogy Az istenek árnyéka egy, az átlagot meghaladó, jól és szépen megírt, helyenként egyenesen letehetetlenül izgalmas fantasy. Azonban John Gwynne úgy döntött, hogy ez talán már túl sok is a jóból, ezért egy-két helyen DIREKT elrontotta a dolgokat. Szerencsére tényleg csak-egy két helyen. (Bár ezek közül az egyik a legvége.)
És most nem arról van szó, hogy a szerző egyértelműen túlhasználja „gondolat-ketrec”-kifejezést. Mivel az ugyebár szinte minden második oldalon előfordul egyszer. Vagy kétszer. Vagy háromszor.
Á, dehogy.
Hanem arról, hogy az egymást a világból kipofozó hősök (a lá Marvel-filmek) mellett saját alkotásunk nevetségessé tételének másik legbiztonságosabb módja, ha rovarszerű lények, bőregerek vagy esetleg szárnyasok társalognak a szereplőkkel, úgy, mintha ők is fejlett hangképző szervekkel rendelkeznének. (Valamint kifinomult mondanivalóval.)
De az sem segíti elő túlságosan a realizmus talaján történő megkapaszkodást, ha különféle, addig pucéran flangáló szörnyetegek hirtelen ruhába öltözött emberré változnak. Miket beszélek?! A legújabb divat szerinti gúnyába vedlett emberré, mint akiket éppen akkor ráncigáltak elő a ruhásszekrényből… De várj! Majd megint visszaváltoznak pucér szörnyeteggé… Az ilyesmi talán elmegy Sapkowski méltán középszerű Vaják-sorozatában (lásd Az utolsó kívánság), egy olyan könyvben viszont, ami mindezek ellenére is
8.2/10-re
érdemesül, csak zavarba ejtő talánynak minősíthető.
John Gwynne: Az istenek árnyéka (Véresküdöttek 1.)
Fumax Kiadó. 2021. 542 oldal