Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub – Könyv – kritika

Mi lehet a magyarázat arra, ha egy olyan sikeres tévés személyiség, mint e krimi szerzője meghódítja debütáló regényével a sikerlistákat? Már persze azon túl, hogy sikeres tévés személyiség?

Lehet, hogy semmi?

Richard Osman évekkel korábban ellátogatott egy nyugdíjas-közösségbe, ami regényírásra ihlette. Persze ez egy felső kategóriás közösség volt, lóvéval kitömött nyugdíjasok számára. Egy kevésbé színvonalas intézmény esetében, lehet, szerzőnknek csupán pár lelombozó elégiára gyűlt volna össze elegendő muníciója.

Egy luxuskategóriás lakóparkban azonban az ott lakóknak bőven jut ideje arra, hogy a zumba-, pilates-, francia-társalgás órák és a borvedelés mellett még amatőr nyomozót is játszanak.

Ha valaki esetleg nem sejtené, hogy a pszichiáter, kórboncnok, falusi plébános, apáca vagy éppen mentalista előtt a rendőrségi nyomozásba beleokvetetlenkedők közül melyik a legidegesítőbb kategória, azoknak e könyv olvasása után nyilvánvalóvá válik, hogy a nyugdíjasok azok.

Osman könyve igazából nem indul rosszul. Lapjain megelevenednek a tipikus (vidéki és nyugdíjas) angol karakterek, akik immár a 21. századi technikai vívmányaival pepecselnek Whatsup-ostól és Tinderestől, miközben mindenhonnan ömlik rájuk a celebkultúra. Mindez szórakoztatóan ironikus tálalásban. (Az elvtelen, pénzéhes vállalkozó fejezetei különösen jól sikerültek.) 

Azonban a gyilkosság után a humorból nem sok minden marad. (Talán csak Hudson főfelügyelő hozza a formáját ezután is.) A főbb szereplőkből áradó jóindulat és végtelen kedvesség megteszi a magáét. A nyomozás bugyutává válik. 

Mindehhez hozzájárul az is, hogy a nyomozóklub igazából egyszemélyes projekt, a titokzatos (ámde azért kitalálható) múlttal bíró Elizabeth szívügye; elaggott cimboráival Osman nem sok mindent tud kezdeni. Sőt, amit az elején sikeresen felépített, azt is lerombolja: Ibrahimból, a hozzáértő pszichiáterből például okoskodó pojácát csinál. De a kotnyelesnek és kórosan kíváncsiskodónak beállított Joyce sem jár sokkal jobban. Vele kapcsolatban a szerző folyamatosan saját magát hazudtolja meg, hiszen Joyce szinte meg sem mukkan egész idő alatt. (Kíváncsiskodni se kíváncsiskodik.) Leszámítva természetesen a regény előrehaladtával egyre feleslegesebb és bárgyúbb naplóját.

De persze egy krimi esetében mégiscsak a bűnügy és a nyomozás a lényeg. A csütörtöki nyomozóklub sajnos itt is csütörtököt mond. (Bocsika.) Hiszen alapból mi fene értelme van egy rendőrségivel párhuzamosan folyó nyomozásnak? Pláne, ha a szálak hamarosan a nyugdíjas otthonból a drogkereskedelem jóval mozgalmasabb világába vezetnek. (Szóval mindenképpen jobban járnának a bingóval.)

Azonban még csak nem is ez a legnagyobb probléma. Hanem az, hogy Richard Osman nem tud izgalmas krimit írni. Könyve egész egyszerűen unalmas. Semmi meglepetés! Semmi váratlan fordulat! Olvasod, olvasod és egy idő után azt veszed észre, hogy már nem is különösebben érdekel, hogy mi lesz ennek az egész hacacárénak a vége.

És lehet, hogy így jobban is jársz, mert legalább nem idegesíted fel magad a bágyadt megfejtésen. Csak szomorúan megállapítod, hogy ilyen értelmetlen indítékkal majdnem tiszta időpocsékolás gyilkosságot elkövetni. No meg persze krimit írni is.

6.9/10

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub
Agave Kiadó. 2021. 367 oldal

—

Kritika a sorozat további részeiről:
Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg (2.)
Richard Osman: Az eltévedt golyó (3.)