Ottessa Moshfegh: Eileen voltam – Könyv – kritika
Az 1960-as évek egyik new england-i kisvárosában a huszonnégy éves Eileen Dunlop egy centire van attól, hogy megőrüljön. Vagy igazából már meg is buggyant? A külseje jelentéktelen, a fiatalkorúak javító-intézetében végzett munkája unalmas, barátai nincsenek. Apja, aki már teljesen elitta az eszét, semmibe veszi. A napjait egy jobb életre irányuló képzelgések töltik ki. Ekkor azonban betoppan Rebecca, a dögös új munkatárs és Eileen élete megváltozik.
Nos, ez mind szépen és jól hangzik. A könyv fülszövege és az előzetes várakozások végzet asszonyát, hitchcoki fordulatot, pszichothrillert és Nabukov prózáját vizionálják, viszont az első háromból szinte semmi nem található benne, Nabukovról pedig őszintén szólva fogalmam sincs, mert sosem olvastam. (Mindenesetre a könyv gördülékeny, sallangmentes és olvastatja magát.)
Helyette van egy teljesen fura, mindenki számára láthatatlan teremtés, akinek kb. a pokollal egyenlő az élete. A könyv nagy része ezt a mindennapos (meg persze múltbéli) nyomorúságot taglalja. A semmibe vételt, a folyamatos közönyt, megkoronázva még a változatosság kedvéért számos egyéb megaláztatással.
Ha ez mind nem lenne elég Ottessa Moshfegn főhőse közönyös, lusta, rendetlen, nem veti meg a piát sem és végül, de nem utolsósorban beteges vágyakozás fűzi Randyhez, a macsó smasszerhez, aki természetesen magasról tojik rá.
Ha nem vagy oda a teljesen lökött, de azért valahol mégis szerethető vesztesekért, talán SOK is lenne elviselni ezt a rengeteg furcsaságot. Azonban a visszaemlékező elbeszélő hangja mentes minden önsajnálattól, intelligens, érett és tárgyilagos, így főképpen az tesz kíváncsivá olvasóként, hogyan jutott el az ötvenféle fóbiával és hatvanféle stikkel terhelt Eileen erre a sokkal élhetőbb szintre.
No és persze ahhoz sem kell pszichológus-diploma, hogy rájöjj, igazából nem lenne semmi gond e különös főhőssel, ha nem a folytonos szeretetnélküliség és magány határozta volna meg az eddigi életét.
Rebecca, mint a változás katalizátora csak részben tölti be a szerepét. Végzet asszonya ugyan nem válik belőle, de vonzereje és különlegessége átjön a lapokon. A fejlemény viszont, amellyel az új barátnak köszönhetően úgymond thrillerbe kellene fordulni a történetnek, inkább csak fejvakarásra késztet, ugyanis elég életszerűtlen a NAGY (áthúzva) fordulat. Itt kicsit meg is bicsaklik a regény.
S voltaképpen a történet csavargatása majdnem teljesen szükségtelen is, hiszen (amellett, hogy megtöri az elbeszélés ritmusát) Eileen-nek már éppen csak egy aprócska végső lökés kell ahhoz, hogy végre maga mögött hagyja ezt a nyomorult helyet. Miután az is kiderül számára, hogy még mindig vannak olyanok, akiknek nálánál is rosszabb sors jutott.
Az 1960-as évek idilli Amerikája, éppúgy, mint minden más hely a világon, a személyes poklod lehet, ha olyanok a körülményeid – talán ez lehet a Ottessa Moshfegn Eileen voltam című regényének a veleje. De persze, ha nő vagy, még százszor rosszabb minden. És ilyenkor nincs más megoldás, mint minél előbb olajra lépni.
7.8/10
Ottessa Moshfegn: Eileen voltam
Geopen Könyvkiadó. 2021. 255 oldal